Lisa Kristine: Fényképek a modernkori rabszolgaságról

45 m mélyen vagyok egy illegális bányaaknában, Ghánában. A levegő sűrű a melegtől és a portól, és nehéz lélegezni. Érzem, ahogyan a mellettem elhaladó izzadt testek súrolnak a sötétben, de különben nem látok semmit. Hallok szófoszlányokat, de az aknát leginkább a köhögés és a primitív eszközökkel kitermelt kő törésének hangzavara tölti be. Én is -- akár a többiek -- egy olcsó, villodzó fejlámpát viselek, ami ezzel a rongyos gumiszalaggal van a fejemhez erősítve, és alig tudom megkülönböztetni a falat tartó sima támfákat attól az egy méter széles négyzet alakú lyuktól, ami több száz méternyi mélyen szakad a földbe. Amikor a kezem megcsúszik, hirtelen eszembe jut az a bányász, akivel néhány nappal az előtt találkoztam, aki elvétette a fogást és a feneketlen mélységbe zuhant, ugyanebben az aknában.

Ahogy most itt állok és beszélek Önökhöz, ezek az emberek most is a bánya mélyén vannak, minden fizetés vagy bér nélkül, az életüket kockáztatva, és sokan közülük tényleg meg is halnak.

Nekem megadatott, hogy kimásszak a lyukból és hogy hazamenjek, de ők valószínűleg sosem fognak, mert a rabszolgaság csapdájába kerültek.

Az utóbbi 28 évben azzal foglalkoztam, hogy 6 kontinens 70-nél több országának bennszülött kultúráját dokumentáltam, és 2009-ben az a nagy megtiszteltetés ért, hogy önállóan kiállíthattam a Vancouver-i Béke Csúcstalálkozón. Azok között a csodálatos emberek között, akikkel ott találkoztam összefutottam a "Free the Slaves" [Szabadságot a rabszolgáknak] egy támogatójával. Ez egy civil szervezet, aminek a célja a modern rabszolgaság teljes eltörlése. Beszélgetni kezdtünk a rabszolgaságról, és tényleg, elkezdtem tanulni a rabszolgaságról, amiről korábban is tudtam, hogy létezik a világban, de nem tudtam, hogy ilyen mértékben. Miután befejeztük a beszélgetést, rémesen éreztem magam, és őszintén szégyelltem, hogy mennyire nem tudtam saját korunknak erről a szörnyűségéről, és elképzeltem, hogy ha én nem tudok róla, vajon hányan nem tudnak még? Nagyon csípte a begyemet, így heteken belül Los Angelesbe repültem, hogy találkozzam a "Free the Slaves" mozgalom vezetőjével és felajánljam segítségemet.

Így kezdődött a kalandom a modern rabszolgasággal. Meglepő módon ezek közül a helyek közül sokban jártam már korábban is. Némelyiket szinte második otthonomnak tekintettem. De ez alkalommal azért mentem, hogy lássam a titkolt szégyenfoltokat.

Egy óvatos becslés szerint 27 milliónál is több ember él ma rabszolgaként a világon. Ez duplája annak, ahány embert elhurcoltak Afrikából a teljes transzatlanti rabszolgakereskedelem idején. Százötven évvel ezelőtt egy mezőgazdasági rabszolga háromszor annyiba került, mint amennyi egy amerikai munkás éves fizetése volt. Ez mai pénzben 50.000 dollárnak felel meg. Manapság teljes családokat tudnak generációkra rabszolgává tenni egy 18 dolláros adósság miatt. Meglepő módon a rabszolgaság évi 13 milliárd dollárnál nagyobb profitot termel összességében világszerte.

Sokakat jó tanulási lehetőséggel, jobb munkaalkalom ígéretével szedtek rá, azután erőszakkal fenyegetve, fizetség nélküli munkára kényszerítették őket, és nem tudtak elmenekülni.

A mai rabszolgaság a kereskedelemhez kötődik, tehát a rabszolgák által előállított termékeknek értékük van, de az emberek, akik előállították, eldobhatók. Rabszolgaság szinte mindenütt van a világon, noha illegális mindenütt a világon.

Indiában és Nepálban elvezettek a téglaégető kemencékhez. Ez a furcsa és ijesztő látvány olyan volt, mintha az ókori Egyiptomban vagy Dante poklában sétálnánk. Az 54 fokos hőségben, nehéz portakaróba burkolózva, férfiak, asszonyok, gyerekek -- egész családok -- a felhalmozott téglákat a fejükön cipelték az égetőkemencétől a több száz méterre lévő teherautókig, akár 18 darabot is egyszerre. Megtörve az egyhangúságtól és a fáradtságtól, csendesen dolgoznak, teszik a dolgukat folyamatosan napi 16-17 órában. Nincs sem étkezési szünet, sem hogy igyanak, a súlyos kiszáradástól a vizelés lényegtelenné vált. Oly átható volt a hőség és a kosz, hogy a fényképezőgépem annyira felforrósodott, hogy hozzá sem lehetett érni, és átmenetileg nem működött. 20 percenként vissza kellett hogy rohanjak a kocsinkhoz, hogy kitisztítsam a felszerelésem és a légkondi alá tegyem, hogy feléledjen újra, és ahogy ott ültem, arra gondoltam, hogy a kamerám jobb bánásmódban részesül, mint ezek az emberek.

Ahogy visszamentem a kemencékhez, sírni volt kedvem, de a mellettem lévő aktivista megragadott és azt mondta: "Liza, ezt ne csináld! Itt ne." És elmagyarázta nagyon világosan, hogy az érzelmi megnyilvánulás nagyon veszélyes az ilyen helyeken, nem csak számomra, de a többiek számára is. Nem tudok semmi közvetlen segítséget felajánlani nekik. Nem tudok pénzt vagy mást adni nekik. Nem vagyok ennek az országnak az állampolgára. Még rosszabb helyzetbe kerülhetnek miattam. Rá kell hagyjam a "Free the Slave" -re, hogy a rendszer keretében dolgozzanak a felszabadításukon, és bízom benne, hogy valóban megteszik. Nekem nincs más, mint várni, amíg hazaérek, hogy kisírjam magam.

A Himalájában gyerekeket találtam, akik köveket hordtak le, mérföldeken keresztül, hegyi terepen, az úton lent várakozó teherautókhoz. A hatalmas paladarabok nehezebbek voltak, mint maguk a gyerekek, akik vitték őket, a gyerekek ezeket ilyen botokból, kötélből és tépett rongyokból kézzel készített hámmal emelték fel a fejükkel. Nehéz végignézni valamit, ami ennyire rettenetes. Hogyan avatkozhatunk be egy ennyire alattomos dologba, ami ilyen általánosan elterjedt? Sokan nem is tudják, hogy rabszolgák, emberek napi 16-17 órát dolgoznak fizetés nélkül, mert mindig is így volt, egész életükben. Nincs semmi összehasonlítási alapjuk. Amikor ezek a falusiak a szabadságukat követelték, a rabszolgatartók felégették házaikat, ezeknek az embereknek semmijük sincs, és annyira megdöbbentek, hogy fel akarták adni, de az az asszony ott középen felrázta őket, hogy tartsanak ki, és a helyszínen lévő aktivisták segítettek nekik szerezni egy saját bányabérletet, így most ugyanazt a kimerítő munkát végzik, de maguknak dolgoznak, szabad akaratukból, és fizetséget kapnak érte.

Általában a leánykereskedelemre gondolunk, ha meghalljuk a szót, hogy rabszolgaság, és mert ez köztudott világszerte, figyelmeztettek, hogy nem lesz biztonságos foglalkoznom ezzel a bizonyos iparággal.

Katmanduban olyan nők kísértek, akik korábban maguk is szexrabszolgák voltak. Levezettek egy keskeny lépcsőn, ami abba a koszos, rosszul megvilágított alagsorba vezetett. Ez nem bordélyház volt önmagában. Sokkal inkább hasonlított valami étteremre. Ezek a szeparék, ahogyan a kereskedelemben nevezik, a kényszerprostitúció színhelyei. Apró szobácskáik vannak, ahol a rabszogák, -- asszonyok, fiatal lányokkal és fiúkkal együtt, néhány közülük nem több, mint hét éves -- arra vannak kényszerítve, hogy szórakoztassák a klienseket, hogy minél több ételt és alkoholt rendeljenek. A fülkék sötétek és kopottasak, falra festett számmal vannak azonosítva és furnérlemezzel és függönnyel leválasztva. A szexmunkások gyakran szenvednek el szörnyű szexuális bántalmazást a kuncsaftjaiktól. Emlékszem az éles, maró félelemre abban a fenyegetettségben, ahogyan ott álltam a majdnem vaksötétben, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen lehet csapdában élni ebben a pokolban. Csupán egyetlen út volt kifelé, az a lépcső, ahol bejöttem. Nem voltak hátsó kijáratok. Az ablakok nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy ki lehessen mászni rajtuk. Ezeknek az embereknek nem volt semmilyen menekülési lehetőségük, és ha már ilyen súlyos témáról beszélünk, fontos megemlíteni, hogy a rabszolgaság, a leánykereskedelmet is beleértve, a mi saját házunk táján is előfordul.

Emberek ezrei dolgoznak rabszolgaként a mezőgazdaságban, éttermekben, házi rabszolgaként, és a lista folytatható. Most jelentette a New York Times, hogy évi 100.000 és 300.000 között van azoknak az amerikai gyerekeknek a száma, akiket eladnak szexrabszolgának. És ez itt történik, körülöttünk. Csak nem látjuk meg.

A textilipar a másik, amire általában gondolunk, ha a rabszolgamunkáról hallunk. Indiában voltam egy faluban, ahol teljes családok voltak rabszolgasorban a selyemiparban. Ez egy családi felvétel. A fekete kéz az apáé, a kék és a piros kezek a fiaiéi. Ezeben a nagy hordókban keverik a festéket, és belemártják a selymet a folyadékba, egészen könyékig, és a festék mérgező.

A tolmácsom elmondta a történetüket.

"Semmi szabadságunk nincs", mondták. "Még mindig reménykedünk, hogy egyszer elhagyhatjuk ezt a házat és elmehetünk máshová, ahol fizetnek is a munkánkért."

A becslés szerint 4000-nél is több gyerek van rabszolgasorban a Volta-tónál, a világ legnagyobb mesterséges tavánál. Amikor először megérkeztünk, elmentem, hogy szerezzek valami gyors benyomást. Úgy nézett ki, mintha egy család halászna egy csónakból, két idősebb fiú, és a kisebb testvéreik, hihető, ugye? Tévedés. Rabszolgák mindannyian. A gyerkek elkerültek a családjuktól, eladták őket, és eltűntek, és arra kényszerítik őket, hogy végnélküli órákon keresztül dolgozzanak ezekben a csónakokban a tavon, még akkor is, ha nem tudnak úszni.

Ez a gyerek nyolc éves. Remegett, amikor közeledett a csónakunk, meg volt ijedve, hogy elsodorjuk az aprócska kenuját. Meg volt rémülve, hogy beleesik a vízbe. A Volta-tóban, a vízalatti kopasz faágakon gyakran akadnak fenn halászhálók, és a kimerült, ijedt gyerekeket vízbe dobják, hogy bogozzák ki a zsineget. Sokan közülük megfulladnak.

Amíóta az eszét tudja, mindig is a tavon kellett dolgoznia. A gazdájától megfélemlítve nem fog elmenekülni, és mivel egész életében durván bántak vele, ő is így bánik a nála fiatalabb rabszolgákkal, akiket irányít.

Reggel ötkor találkoztam ezekkel a fiúkkal, amikor bevonták az utolsó hálóikat, de hajnali 1-től dolgoztak, a hideg és szeles éjszakában. És fontos megjegyezni, hogy ezek a hálók ötszáz kilógrammnál többet nyomnak, ha tele vannak hallal.

Bemutatom Önöknek Kofit. Kofit egy halászfaluból mentették ki. Egy menedékhelyen találkoztam vele, ahol a "Free the Slaves" szervezet készíti fel a szabad életre a rabszolgaság áldozatait. Itt láthatjuk, ahogyan mosdik a kútnál, nagy vödör vizet öntve a fejére, és az az örömhír ért, hogy amíg mi most itt ülünk, Kofi visszatérhetett családjához, sőt, a családja olyan munkaeszközöket kapott, amivel fenntarthatják magukat és a gyerekeik biztonságát. Kofi maga a megtestesült lehetőség. Mire viszi vajon, hogy valaki kiállt érte és változást hozott az életében?

Ahogyan mentünk Ghánában az egyik úton a "Free the Slaves" tagjaival, egyik aktivistájuk hirtelen odahajtott mopedjén a terepjárónkhoz és bezörgött az ablakon. Azt mondta, hogy kövessük egy földúton a dzsungelbe. Az út végén sürgetett, hogy szálljunk ki, és azt mondta a sofőrnek, hogy menjen el gyorsan. Akkor egy alig látható gyalogút felé mutatott, és azt mondta, "Ez az az út, ez az az út, menjenek!" Ahogy elindultunk az úton, félrelöktük az utat elzáró liánokat és egy órai gyaloglás után, azt találtuk, hogy az utat elárasztotta a legutóbbi eső, így hát a fejem fölé emeltem a fényképezőgépet, és a mellkasomig beleereszkedtem a vízbe. További két óra gyaloglás után a kanyargós út hirtelen végetért egy tisztásnál, és ott volt előttünk a nagyjából futballpálya méretű terület sok-sok gödörrel, tele mindegyik dolgozó rabszolgákkal. Sok asszonynál ott volt a gyerek a hátára kötve, miközben mosták az aranyat a higannyal mérgezett vízben gázolva. A higanyt az arany kinyerésének folyamatában használják.

Ezek a bányászok a bányaaknában rabszolgáskodnak Ghána egy másik részén. Szinte fürödtek a saját izzadságukban, amikor jöttek ki az aknából. Emlékszem, ahogyan a fáradt, bevérzett szemükbe néztem, sokan közülük 72 órát töltöttek a föld alatt. Az aknák akár 100 méter mélyek, onnan hordják ki a nehéz kövek kötegeit, amelyeket később elszállítanak egy másik területre, ahol a köveket majd apró darabokra zúzzák, hogy kinyerhessék belőlük az aranyat.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy az örlés helyszíne tele van erős emberekkel, de ha közelebbről megnézzük, néhány szerencsétlent látunk dolgozni a széleken, köztük gyerekeket is. Mindannyian baleset, betegség vagy erőszak áldozatai. Valójában nagyon valószínű, hogy ez az izmos ember úgy fogja végezni, mint ez itt, tüdőbajjal és higanymérgezéssel kínlódva, alig néhány év múlva.

Ez it Manuru. Amikor az édesapja meghalt, a nagybátyja eladta, hogy vele együtt dolgozzon a bányában. Amikor a nagybácsi meghalt, Manuru örökölte az adósságát, és arra kényszerült, hogy továbbra is a bányában dolgozzék rabszolgaként. Amikor találkoztam vele, már 14 éve dolgozott a bányában, és ezt a lábsérülését, amit itt látnak egy bányabalesetben szerezte, ez olyan súlyos volt, hogy azt mondták az orvosok, hogy amputálni kell a lábát. Ráadásul Manurunak tüdőbaja is van, és még így is reggeltől estig kell dolgoznia a bányaaknában.

De még mindig arról álmodik, hogy felszabadul egyszer és helyi aktivisták segítségével tanult ember lesz belőle, olyan, mint a "Free the Slaves" tagjai, és az ilyen elszántság az elképesztően kicsi esély dacára teljes tisztelettel tölt el.

Szeretném ráirányítani a fényt rabszolgaságra. Amikor a terepen dolgoztam, elhoztam magammal egy csomó gyertyát, és a tolmácsom segítségével átadtam azoknak az embereknek, akiket fényképeztem, mert világosságot akartam a történetük és a helyzetük körül, és amikor biztonságban voltunk, ők is és én is, akkor készítettem ezeket a képeket. Tudták, hogy a képük látható lesz világszerte. Tudatni akartam velük, hogy tanúskodni fogunk mellettük, és megteszünk mindent, amit csak tudunk, hogy segítsünk megváltoztatni az életüket. Én igazán hiszem, hogy ha felebarátként tekintünk egymásra, akkor nagyon nehéz lesz eltűrni az olyan aljasságot, mint a rabszolgság. Ezek a képek nem esetekről szólnak, hanem emberekről, hús-vér emberekről, mint Önök, vagy én, akiket azonos jogok, méltóság és tisztelet illet meg. Nem múlik el nap úgy, hogy ne gondolnék erre a sok, derék, kizsigerelt emberre, akiknek köszönöm, hogy találkozhattunk.

Abban bízom, hogy ezek a képek felébresztik az erőt

azokban, akik látják őket, az olyanokban, mint Önök is, és azt remélem, hogy ez az erő tüzet fog gyújtani, és ez a tűz fényt gyújt a rabszolgaság körül, enélkül a fény nélkül a rabszolgaság szörnye tovább élhet az árnyékban.

Nagyon köszönöm.

(Taps)