Lewis Pugh szemléletváltó úszása a Mt. Everest-en.

A múlt évben, amikor itt jártam, meséltem önöknek az úszásomról az Északi Sarkon. És bár ez az úszás három évvel ezelőtt történt, úgy emlékszem rá, mint ha tegnap lett volna. Emlékszem, amint ott állok a jég szélén, készülve a vízbe merülésre, és arra gondolva, hogy soha még nem láttam a földön ehhez hasonlóan félelmetes helyet. A víz teljesen fekete. Hőmérséklete mínusz 1.7 Celsius fok, vagy 29 Fahrenheit. Ennek a víznek már a látványa is dermesztő. Aztán az jutott eszembe: ha valami balul üt ki az úszás közben, mennyi időre lesz szüksége a fagyott testemnek megtenni azt a négy és fél kilométert az óceán fenekéig? Aztán azt mondtam magamnak, hogy ettől a gondolattól meg kell szabadulnom, amilyen gyorsan csak lehet. Az egyetlen módja, hogy belemerüljek a jéghideg vízbe, és leússzam az egy kilométeres távot, ha iPod-omat hallgatva fölpörgetem magam, mindent meghallgatva egy gyönyörű operától, a Puff Daddy-ig, majd száz százalékosan belevetem magam, semmi sem erősebb, mint az elhatározás, aztán kisétálok a jég szélére, és belemerülök a vízbe.

Ez az úszás 18 perc 50 másodpercig tartott, de 18 napnak tűnt. És emlékszem, amint kijöttem a vízből, fájó kezekkel, lenéztem az ujjaimra, és az ujjaim szó szerint virsli méretűre dagadtak, mert -- tudják, részben magunk is vízből vagyunk -- amikor a víz megfagy, kitágul, és így az ujjaim sejtjei is megfagytak és kitágultak, és sajogtak. Az első gondolatom, amikor kiléptem a vízből, ez volt: Soha többé nem fogok még egyszer hideg vízben úszni, életemben.

A múlt évben viszont, hallottam a Himalájáról, és az olvadó -- (Nevetés) és a klímaváltozás miatt olvadó gleccserekről. Hallottam erről a tóról, az Imja tóról is. Ez a tó az utóbbi néhány évben alakult ki, a gleccser olvadása miatt. A gleccser visszahúzódott a hegyre, maga mögött hagyva ezt a nagy tavat. Határozott meggyőződésem, hogy amit a Himalájában látunk, az a következő nagy, nagy harcmező ezen a Földön. Közel kétmilliárd embert -- azaz három emberből egyet a földön -- a Himalája vize éltet. És a népesség ilyen növekedése mellett, az e gleccserekből származó vízkészlet a klímaváltozás miatt -- olyan mértékben csökken, azt hiszem, valódi kockázattal kell számolnunk. Északon Kína; délen India, Pakisztán, Banglades, valamennyien érintettek.

Ezért elhatároztam, hogy felmegyek a Mt. Everest-re, a Föld legmagasabb hegyére, és végrehajtok egy jelképes úszást a Mt. Everest csúcsának tövében. Nem tudom, volt-e önök közül valakinek lehetősége eljutni a Mt. Everest-re, de elég gyötrelmes dolog odajutni. 28 hatalmas és erős jak cipeli fel a felszerelést a hegyre -- nem csak a Speedo úszónadrágomat vittem. Ott volt velem egy népes filmes stáb is, hogy képeket küldjön szerte a világba. Volt egy másik kihívást jelentő dolog is ebben az úszásban, nem csak a tengerszint feletti magasság. Ezt az úszást 5300 méterrel a tengerszint felett akartam teljesíteni. Szóval ez jó magasan van. Ott már nagyon nehéz a légzés. Fenyeget a magassági betegség. Úgy érzed, mintha állna mögötted valaki egy kalapáccsal, és mintha folyamatosan ütné a fejedet.

És nem is ez a legrosszabb benne. A legrosszabb az volt, hogy éppen ebben az évben döntöttek úgy, hogy megtisztítják a Mt. Everest-et. Sok, sok ember halt meg az Everest-en, és ez volt az az év, amikor úgy döntöttek, hogy összegyűjtik a hegymászók holttestét, és lehozzák a hegyről. És [mindez pont akkor történik] amikor mész felfelé a hegyre, hogy megpróbálj valami olyat tenni, amit ember, de még hal sem csinált soha korábban. 5300 méteres magasságban nem úszkálnak halak. Amikor ezzel próbálkozol, miközben holttesteket visznek el melletted, az alázatot vált ki belőled, és nagyon világossá teszi számodra, hogy a természet sokkal hatalmasabb, nálunk.

Hát ezen az ösvényen kapaszkodtunk felfelé. Jobbra tőlünk volt ez a hatalmas Khumbu gleccser. A gleccser mellett haladva láttuk ezeket a jég olvadásából született tavakat. Majd elértük ezt a kis tavat a Mt. Everest tövében, és készülődni kezdtem, ahogy mindig szoktam, erre az úszásra, ami nehéznek ígérkezett. Bekapcsoltam az iPod-omat, hallgattam egy kis zenét, hogy olyan agresszív legyek, amilyen csak lehetek -- persze kontrollált agresszióról van szó -- majd beleugrottam a vízbe.

Olyan gyorsan úsztam, ahogy csak tudtam, az első száz méteren, aztán hirtelen észrevettem, hogy súlyos problémám van a kezeimmel. Alig tudtam lélegezni. Levegőért kapkodtam. Aztán fulladás jött rám, aminek hatására hányni kezdtem a vízbe. Mindez olyan gyorsan történt, hogy -- nem is tudom hogyan -- a víz alá kerültem. Szerencsére a víz elég sekély volt, így el tudtam lökni magam a tó fenekétől és felemelkedve levegőhöz jutottam. Aztán azt mondtam, tarts ki. Tarts ki! Tarts ki! Még öt vagy hat karcsapást bírtam, aztán teljesen elhagyott az erőm, és lemerültem a tó fenekére. Nem tudom, hogyan, de valahogy mégis képes voltam felhúzni magam, és amilyen gyorsan csak tudtam, partra vergődtem. Egyszer azt hallottam, hogy a fulladás a lehető legbékésebb halál. Sosem hallottam még ekkora baromságot. (Nevetés) Ez a legfélelmetesebb és legrémisztőbb érzés, amit ember érezhet.

Partra vonszoltam magam. A stáb tagjai megragadtak, aztán amilyen gyorsan csak tudtunk, lementünk -- a köveken keresztül -- a táborhelyünkre. Ott aztán leültünk, és eltöprengtünk azon, hogy mit rontottunk el fent a Mt. Everest-en. A csapat nyíltan a szemembe mondta. Azt mondták: Lewis, gyökeresen változtatnod kell a módszereden, ha le akarod úszni ezt a távot. Mindent, amit az úszásról tanultál az elmúlt 23 évben, el kell felejtened. Mindent, amit a brit hadseregben tanultál a sebességről és agresszivitásról, félre kell tenned. Azt akarjuk, hogy két nap múlva újra gyalogolj fel a "dombra". Szánj egy kis időt a pihenésre, és gondold át a dolgokat. Azt akarjuk, hogy két nap múlva újra mássz fel a hegyre, és ahelyett, hogy gyorsan úsznál, ússz olyan lassan, ahogy csak tudsz. Gyorsúszás helyett a mellúszást válaszd. És ne feledd: soha ne ússz agresszíven! Ez most az alázatos úszás ideje.

Így aztán két nap múlva újra felmentünk a hegyre. Ott álltam a tó partján, felnéztem a Mt. Everest-re -- a Föld egyik leggyönyörűbb hegycsúcsára -- és azt mondtam magamban: csak lassan! És átúsztam a tavat. És el nem tudom mondani önöknek, milyen jó érzés volt átérni a másik partra.

Megtanultam azonban két nagyon, nagyon fontos leckét a Mt. Everest-en. Köszönet ezért a sherpáknak, akik tanítottak. Az első dolog, hogy csupán mert valami jól működött a múltban, nem jelenti azt, hogy a jövőben is így lesz. És hasonlóképpen, most, mielőtt bármibe belekezdek, felteszem a kérdést, hogy milyen szemléletre van szükségem a feladat sikeres végrehajtásához. És mindezt lefordítva a klímaváltozás világára, ami, őszintén szólva a problémák Mt. Everest-je, pontosan azért, mert úgy éltünk, ahogy éltünk, hosszú ideig, és mert úgy fogyasztottunk, ahogy fogyasztottunk, és ahogy benépesítettük a Földet hosszú időn keresztül, nem jelenti azt, hogy úgy folytathatjuk, ahogy eddig tettük. A figyelmeztető jelek itt vannak körülöttünk. Amikor születtem, a Földön 3,5 milliárd ember élt. Most 6,8 milliárd, ami 9 milliárdra nő majd 2050-re.

Aztán itt van a második lecke, a radikális szemléletváltás. Azért vagyok most itt, hogy feltegyem önöknek a kérdést: milyen radikális szemléletváltást tehetnek a környezethez való viszonyukban, ami biztosítja, hogy gyermekeink és unokáink egy biztonságos világban, nyugodt körülmények között élhessenek, és ami a legfontosabb: fenntartható körülmények között? Kérem önöket, úgy menjenek haza innen, hogy elgondolkodnak erről a radikális szemléletváltásról, ami képes lesz ezt a nagy változást létrehozni, aztán pedig szánják el magukat száz százalékig ennek a bizonyos valaminek a végrehajtására, blogoljanak, tweet-eljenek, beszéljenek róla, és csinálják teljes odaadással. Mert nagyon, nagyon kevés dolgot lehetetlen elérni, ha igazán akarjuk.

Köszönöm, nagyon köszönöm.

(Taps)