Leonard Susskind: Barátom volt Richard Feynman

Mikor felkértek erre az előadásra, eldöntöttem, hogy amiről igazán beszélni szeretnék az barátom, Richard Feynman. A néhány szerencsés ember egyike vagyok, akik igazán ismerhették őt, s élvezhették jelenlétét. Arról a Richard Feynmanról fogok mesélni, akit én ismertem. Biztos vagyok benne, vannak itt még itt olyanok, akik tudnának mesélni arról a Richard Feynmanról, akit ők ismertek, s ez valószínűleg egy másféle Richard Feynman lenne.

Richard Feynman nagyon összetett ember volt. Sokrétű volt. Mindenekelőtt természetesen egy nagyszerű tudós. De színész is volt. Láttam játszani. Volt szerencsém látni előadásokat, fentről, az erkélyről. Fantasztikusak voltak. Richard Feynman filozófus is volt, ugyanakkor dobolt is, és fantasztikus tanár is volt. Richard Feynman showman is volt, méghozzá nagyszerű showman. Pimasz volt és tiszteletlen -- nagyon macho, amolyan macho kivagyisággal. Imádta az intellektuális küzdelmeket. Óriási egóval rendelkezett. De valahogy emellett hagyott elég helyet odalent. S hogy mit is értek ezalatt az én esetemeben -- Hiszen nem tudok másról -- csak a saját esetemről beszélni, esetemben sok hely volt egy másik nagy ego számára. Nos, talán nem olyan nagy mint az övé, de elég nagy. Mindig jól éreztem magam Dick Feynmannal.

Vele lenni mindig jó móka volt Mindig azt éreztette, hogy okos vagyok. Hogy lehet, hogy egy olyan ember mellett, mint ő, okosnak érzi magát az ember? Valahogy mégis elérte ezt. Elérte, hogy okosnak érezzem magam. Hogy okosnak érezzem őt. Elérte, hogy mindkettőnket okosnak érezzem, s hogy úgy érezzem, bármilyen problémát meg tudunk oldani. Valójában sokszor beszéltünk fizikáról. Bár soha nem publikáltunk közösen, sokszor jól éreztük magunkat. Imádott nyerni. Ezekben a kis macho játékokban, melyeket néha játszottunk s melyeket nemcsak velem, más emberekkel is játszott -- szinte mindig nyert. Hanem amikor nem nyert, mikor veszített, akkor is nevetett, s úgy tűnt, pont annyira jól érzi magát, mint amikor győzött.

Emlékszem egyszer elmondott egy történetet egy esetről, mikor diákjai megtréfálták. Elvitték őt - azt hiszem a születésnapján - elvitték ebédelni. Elvitték ebédelni egy pasadenai szendvicsbárba. A hely lehet, még mindig létezik; bár nem tudom. Ezen a helyen hírességekről elnevezett szendvicseket készítették. Lehetett Marilyn Monroe szendvicset kapni. Lehetett Humphrey Bogart szendvicset is. A diákok előre mentek, és úgy rendezték, hogy mindannyian Feynman szendvicset fognak rendelni. Egyenként, ahogy beléptek, Feynman szendvicseket rendeltek. Feynman imádta ezt a sztorit. Elmesélte nekem, miközben igazán boldog volt és nevetett. Mikor befejezte a történetet, azt mondtam neki, "Dick, vajon mi lenne a különbség egy Feynman szendvics és egy Susskind szendvics között." Teljes természetességgel azt mondta "Nos, körülbelül ugyanolyanok lennének. Az egyetlen különbség az lenne, hogy a Susskind szendvicsben sokkal több sonka lenne," a sonka, mint rossz összetevő. (nevetés) Nos, aznap történetesen nagyon gyors voltam, és rávágtam, "igen, de sokkal kevesebb süket duma."

(nevetés)

Az igazság az, hogy a Feynman szendvicsben rengeteg sonka van, de abszolút semmi süket duma. Amit Feynman mindennél jobban gyűlölt, az az intellektuális látszat -- hamisság, hamis kifinomultság, zsargon volt. Emlékszem, egyszer, valamikor a 80-as években az évtized közepén, Dick, én és Sidney Coleman egy pár alkalommal összegyűltünk San Franciscoban egy nagyon gazdag fickó házában, ahová vacsorára voltunk meghívva. S mikor a vagyonos fickó utoljára hívott meg minket, akkor egy pár filozófust is meghívott. Az elme filozófusai voltak ezek a fickók. Szakterületük a tudat filozófiája volt. Tele voltak mindenféle zsargonnal. Megpróbálok néhány szóra emlékezni -- "monizmus", "dualizmus", és egyéb más mindenféle kategória. Nem tudom, mit jelentettek ezek, s Dick sem -- s ami azt illeti, Sidney sem tudta.

S hogy miről beszélgettünk? Nos, miről beszél az ember, mikor elmékről beszél? Egy nyilvánvaló dologról mindenképp, -- elmévé válhat-e egy gép? Lehet-e építeni egy gépet, ami gondolkodik, mint egy emberi lény, amelyik tudatos? Ott ültünk körben, s erről beszélgettünk -- természetesen nem oldottuk meg a kérdést. De a probléma a filozófusokkal az volt, hogy filozofáltak, mikor tudományos megközelítést kellett volna alkalmazniuk. Végül is ez egy tudományos kérdés. S ők egy nagyon, nagyon veszélyes dolgot műveltek Dick Feynman körül. Feynmantól meg is kapták -- mintha két puskacsövet szorított volna pont a szemük közé. Brutális volt és vicces --jaj, nagyon vicces. De igazán brutális is. Kipukkasztotta a lufijaikat.

De az elképesztő dolog az volt -- hogy Feynmannak kicsit korábban el kellett mennie. Nem érezte túl jól magát, s így kicsit korábban elment. Mi Sidneyvel ott maradtunk a két filozófussal. A csodálatos az volt, hogy a két fickó szinte repkedett. Annyira boldogok voltak. Találkoztak egy nagy formátumú emberrel; akitől megkapták a maguk útbaigazítását; és hatalmas adag mókában volt részük miközben az arcuk a sárba lett taszítva; ez valami különleges volt. Rájöttem, van valami rendkívüli Feynmanban, még akkor is, amikor azt teszi, amit tett.

Dick, mivel a barátom volt, Dicknek szólítottam. Dick és én köztem összhang volt. Azt hiszem, ez egy különleges összhang volt. Kedveltük egymást; s azonos dolgokat szerettünk. A macho intellektuális játékokat én is szerettem. Néha én győztem, de többnyire persze ő, viszont mindketten élveztük. És egy ponton Dick meggyőződésévé vált, hogy ő és én hasonló személyiséggel rendelkezünk. Nem gondolom, hogy igaza volt. Azt hiszem, az egyetlen hasonlóság kettőnk közt az volt, hogy hogy mindketten szerettünk önmagunkról beszélni. De ő meg volt győződve erről. S kíváncsi volt. Hihetetlenül kíváncsi ember volt. Meg akarta érteni, mi volt és miért volt ez a különös összefüggés.

Egyszer Franciaországban sétáltunk. La Zouche-ban voltunk. Fenn a hegyekben, 1976-ban. Fenn a hegyekben és Feynman így szólt hozzám, 'Leonardo'. Leonardonak szólított, mert Európában voltunk s ő gyakorolta francia tudását. Szóval így szólt, 'Leonardo, anyádhoz vagy apádhoz álltál közelebb, mikor gyerek voltál?' Azt feleltem, "Apám volt számomra a hős." Munkásember volt, általános iskolai végzettséggel. Műszerész mester volt, s megtanította nekem a szerszámok használatát. Mindenfélét megtanított a mechanikus dolgokról. Még a Pitagórasz-tételt is megtanította. Nem azt mondta, hogy átfogó, a 'rövidebb távolság'-nak hívta. És Feynman szeme felnyílt. Mintha egy villanykörte villant volna benne fel. S azt mondta, hogy alapvetően ugyanilyen kapcsolata volt az apjával. Lényegében egyszerre meggyőződésévé vált, hogy ahhoz, hogy valaki jó fizikus legyen nagyon fontos, hogy jó kapcsolata legyen az apjával. Elnézést a szexista vonatkozásért, de valójában ez történt.

Azt mondta, teljesen meggyőződött, hogy ez szükséges -- szükséges ahhoz, hogy felnőjön egy fiatal fizikus. Dick persze le is akarta ezt ellenőrizni. Elmenni és ellenőrizni. S így is tett. Elment és próbát tett. Megkérdezte az összes barátját, akikről azt gondolta, jó fizikus, "Anyád vagy apád volt, aki hatott rád?" És az emberek -- mind férfi volt -- egytől egyig azt mondták: " az anyám". (nevetés) Így bukott el az elmélet. De nagyon izgatott volt, hogy talált végre valakit, akinek ugyanolyan tapasztalatai vannak az apjával kapcsolatban mint neki az övével. És egy ideig meg volt győződve, hogy ez az oka annak, hogy olyan jól jövünk ki egymással. Nem tudom. Talán. Ki tudja?

Hadd meséljek kicsit Feynmanról, a fizikusról. Feynman stílusa -- nem, ez nem a megfelelő szó. Stílus esetén inkább a csokornyakkendőre gondol az ember, amit hordott vagy az öltönyre, amit viselt. De itt valami sokkal mélyebbről van szó, mégsem tudok más szót rá. Szóval, Feynman tudományos stílusa az volt, hogy mindig a legegyszerűbb megoldást kereste, a lehetséges legegyszerűbb megoldást az adott problémára. Ha az nem lehetséges, akkor valami különlegesebb után kell nézni. De kétségtelen, hogy az okozott számára örömet és élvezetet ha megmutatta az embereknek, hogy képes náluk is egyszerűbben gondolkodni. Abban is mélyen hitt, igazán hitt, hogy ha valamit nem tud az ember egyszerűen elmagyarázni, akkor azt nem is érti. Az 1950-es években az emberek arra próbáltak rájönni, hogyan működik a szuperfolyékony hélium.

Volt egy elmélet. Egy orosz matematikai fizikus teóriája volt, ami komplikált egy elmélet volt. Mindjárt el is mondom, mi volt az elmélet. Szörnyen bonyolult elméletről van szó, tele nagyon nehéz integrálokkal és képletekkel, matematikával és így tovább.. Működött valamennyire, de nem valami jól. Csak akkor működött, mikor a hélium atomok nagyon távol voltak egymástól. A hélium atomoknak nagyon távol kellett lenniük egymástól. De sajnos folyékony hélium esetén a hélium atomok pontosan egymás hegyén hátán vannak.

Feynman elhatározta, amatőr hélium fizikusként, hogy tesz egy próbát, hogy ezt megfejtse. Volt egy ötlete, egy nagyon tiszta ötlete. Megpróbálta megfejteni, mi a kvantum hullám funkciója ennek a tengernyi atomnak. Megpróbálta elképzelni, néhány egyszerű alapelv segítségével. A néhány egyszerű alapelv tényleg nagyon, nagyon egyszerű volt. Az első az volt, hogy mikor a hélium atomok érintkeznek, akkor visszaverődnek. Ebből az következik, hogy a hullámfunkciónak zérusnak kell lennie, el kell tűnnie, mikor a hélium atomok érintkeznek. A másik tény, hogy alapállapotban egy kvantum rendszer legkisebb energiaállapota, a hullámfunkció mindig nagyon sima -- minimális ingadozással.

Szóval, leült -- és elképzelte, hogy semmi más nem áll rendelkezésére mint egy egyszerű papírdarab és egy ceruza -- s megpróbálta leírni, le is írta, a legegyszerűbb funkciót, amit el tudott képzelni, melynek határfeltételei, hogy a hullámfunkció eltűnik, mikor érintkeznek és közöttük sima minden. Leírt egy egyszerű dolgot. Tulajdonképpen olyannyira egyszerű, hogy azt gyanítom, hogy egy okos középiskolás, aki még nem tanult integrál- és differenciál-számítást, az is meg tudja érteni, amit leírt. Amit leírt, egyszerű dolog volt, és megmagyarázott mindent, amit akkoriban a folyékony héliumról tudtak, és még néhány egyebet.

Mindig tűnődtem, vajon a profik, az igazi, profi hélium fizikusok egy kicsit sem jöttek-e ettől zavarba. Rendelkeznek szuper technikával, és ők mégsem olyan jók. Mellékesen, elmondom, mi volt a szuper technika. A Feynman-gráf.

(nevetés)

Megcsinálta újra 1968-ban. 1968-ban, az én egyetememen -- Nem voltam ott akkor -- de 1968-ban, a proton szerkezetét kutatták. A proton nyilvánvalóan egy csomó kis részecskéből áll. Ezt már többé-kevésbé akkor is tudták. S az elemzés a Feynman-gráf segítségével történt, természetesen. Ezért lettek a Feynman-gráfok megalkotva -- a részecskék megértéséhez. A kísérletek, melyeket folytattak, nagyon egyszerűek voltak. Egyszerűen veszi az ember a protont, melyet igazán élesen megüt egy elektronnal. Ez az, amire a Feynman-gráf való. Az egyetlen probléma, hogy a Feynman-gráfok komplikáltak. Nehéz integrálok. Ha az ember mindet megcsinálja, nagyon pontos elmélet lesz az eredménye. De túl bonyolultak. Az emberek próbálták megoldani ezeket. Készíthető egy hurok diagram. Egy hurok miatt még nem kell aggódni. Egy hurok, két hurok -- talán még három hurkos diagram is készíthető, de azon felül már semmit nem lehet csinálni.

Feynman erre azt mondta, "Felejtsd el az egészet. Csak gondolj a protonra, mint kis részecskék gyülekezetére -- mint kis részecskék sokaságára." Partonoknak nevezte ezeket. Partonoknak. Azt mondta, "Csak gondolj rájuk, mint partonok sokaságára, melyek igazán gyorsan mozognak." Mert igazán gyorsan mozognak, a relativitás azt mondja, hogy a belső mozgások nagyon lassúak. Az elektron hirtelen ütközik. Olyan, mintha egy pillanatfelvétel készülne a protonról. Mit látunk? Egy csomó fagyott partont. Nem mozognak, s mivel nem mozognak a kísérlet idején nem kell aggódni miattuk, hogy hogyan mozognak. Nem kell a köztük lévő erők miatt sem aggódni. Úgy kell rájuk gondolni, mint fagyott partonok populációjára. Ez volt a kulcs ezen kísérletek elemzéséhez. Nagyon hatásos, tényleg -- valaki azt mondta, a forradalom szó nem jó. Azt hiszem, tényleg nem, ezért nem mondom, hogy forradalmi -- de az biztos, hogy alapjaiban alakította át a protonnal kapcsolatos nézeteinket, és a többi részecskére vonatkozó tudásunkat.

Nos, van még néhány dolog, amit szeretnék Önökkel megosztani Feynmanhoz fűződő kapcsolatomról, arról, hogy milyen is volt ő, de úgy látom pontosan fél percem van még hátra. Úgyhogy azt hiszem, lassan befejezem azzal, hogy nem gondolom, hogy Feynmannak tetszett volna ez az esemény. Szerintem azt mondta volna, "Erre nincs szükségem." De hogyan tudnánk megtisztelni Feynmant? Miképp kellene kifejezni Feynman iránti tiszteletünket? Azt hiszem, a válasz, hogy úgy kell tisztelnünk Feynmant, hogy kiveszünk annyi halandzsát a szendvicsünkből, amennyit csak tudunk.

Köszönöm.

(taps)