Larry Lessig szerint a jog elfojtja a kreativitást

(Taps) A felhasználók által létrehozott tartalmakról szeretnék egy kicsit beszélni Önöknek. Mielőtt rátérnék az érvelésre, három olyan rövid történetet fogok elmesélni Önöknek amelyek arról szólnak, hogy hogyan lehet vállalkozási célokra használni a felhasználók által létrehozott tartalmat. Az első történet tehát.

1906-ban járunk. Ez az ember, John Philip Sousa, elment ide, az Egyesült Államok kapitóliumába, hogy erről, az általa - idézem - "beszélő gépeknek" nevezett technológiáról beszéljen. Sousa nem rajongott a beszélő gépekért. A következőket fejtette ki: "A beszélő gépek tönkre fogják tenni országunk zenéjének művészi fejlődését. Gyermekkoromban a fiatalok a nyári estéken kiültek a saját portájuk elé és korabeli, vagy még régebbi dalokat énekelgettek. Ma viszont e pokoli masinák zsivaját halljuk, éjjel-nappal. Idővel még a hangszálaink is elsorvadnak!" Eltünteti őket az evolúciós fejlődés, ahogyan a majmok farka is eltűnt, midőn emberré váltak.

Ez az a kép, amire szeretném, hogy összpontosítsanak. Ez a kép jeleníti meg azt a kultúrát, amit - modern informatikai szakkifejezéssel élve - írható-olvasható kultúrának nevezhetünk. Olyan kultúra, amelyben az emberek részt vesznek saját kultúrájuk meg- és újraalkotásában, ebben az értelemben írható-olvasható kultúra. Sousa pedig attól tartott, hogy e képességünket veszítjük el ezen - idézem - "pokoli masinák" miatt. Megfosztanak e képességünktől, így írható-olvasható kultúránk az ellenkezőjébe fordul, és idővel csak olvasható kultúrává válik. Olyan kultúrává, ahol a kreativitást fogyasztják ugyan, a fogyasztó azonban nem válik alkotóvá. Felülről lefelé alakított kultúrává válik, amelyben emberek millióit megfosztották hangszálaiktól.

Visszatekintve a XX. századra, legalábbis az általunk "fejlett világnak" tekintett területeken bekövetkezett fejleményekre, nem nehéz belátni, hogy Sousának igaza volt. Az emberiség történelme során a kultúra még soha nem volt ilyen mértékben koncentrált, professzionalizált. Emberek millióinak kreativitását még soha nem söpörték ilyen hatékonyan a szőnyeg alá, nem zárták ki a kultúra világából e "pokoli masinák" miatt. Pontosan a XX. század folyamán, - legalábbis az általunk leginkább ismert területeken - mozdult el a kultúra az írható-olvasható terrénumából a csak olvasható irányába.

A második történet. Az ingatlan a tulajdonjog egyik tárgya, és azt a törvény védi. Lord Blackstone szerint az ingatlanok birtokvédelme a birtokvédelmi jogtörténet túlnyomó hányadában korlátlanul kiterjedt mind lefelé, mind felfelé. Ez a rendszer a történelem nagy részében egészen kiválóan működött ennek a technológiának a megjelenéséig, míg fel nem merült a kérdés, hogy ezek a gépek vajon birtokot sértenek-e amint átrepülnek a föld fölött, az alattuk elterülő farmok tulajdonosainak engedélye nélkül, ahogy az országon átrepülnek? A Legfelsőbb Bíróságnak 1945-ben nyílt alkalma e kérdéssel foglalkozni.

Thomas Lee és Tinie Cosby, két csirketenyésztő, súlyos panaszt nyújtott be az ilyen technológiák miatt. Kifogásolták, hogy csirkéik - a repülőgépek útját követve - egyenesen a pajtáik falainak csapódnak minden alkalommal, amint egy repülő elrepül a földjeik felett. Kérték tehát Lord Blackstone-t, hogy állapítsa meg a repülőgépek által megvalósított jogsérelmet. Érvelésük szerint a jog az idők kezdete óta kimondja, hogy nem lehet a föld fölött a tulajdonos engedélye nélkül repülni, ennek a röpködésnek tehát véget kell vetni. A Legfelsőbb Bíróság értelmezte e több százéves hagyományt Douglass bíró pedig véleményében kifejtette, hogy Cosbyék álláspontja helytelen. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az ingatlanokat vertikálisan minden irányban korlátlanul védelmező joggyakorlatnak nincs helye a modern világban, különben minden transzkontinentális járat üzemeltetője ellen végtelen számú pert lehetne indítani. A józan ész - mily ritka szó a jogtudományban, és tessék! - a józan ész (nevetés) ezt nem viselné el - a józan ész.

A harmadik történet. Az internet megjelenése előtt a tartalomszolgáltatókat fenyegető legutóbbi veszedelmet ez a technológia: a műsorszórás jelentette. A tartalomterjesztés új formájának megjelenésével új harc indult a tartalmak terjesztését biztosító iparág irányításának megszerzéséért. Akkoriban egy jogi kartell, az ASCAP [Amerikai Zeneszerzők, Írók és Kiadók Szövetsége] ellenőrizte a műsorszórás útján terjesztett zeneművek jelentős részének előadói jogait, és kizárólagos felhasználási engedéllyel rendelkezett a legnépszerűbb tartalmak felett; mindezt úgy gyakorolta, hogy megpróbálta éreztetni is a műsorszórókkal, hogy ki is uralja a terepet. Így tehát 1931 és 1939 között a jogdíjakat közel 448%-os mértékben emelte meg, míg a műsorszóróknak elegük nem lett, és össze nem fogtak az ASCAP ellen. A jogász Sydney Kaye 1939-ben létrehozott egy Broadcast Music Incorporated nevű szervezetet - röviden BMI. Művészi szempontból a BMI demokratikusabb szervezet volt, és olyan - többek között afro-amerikai - zenét is felvett a repertoárjába, amit korábban nem sugároztak. Mindenekelőtt azonban, a BMI beszerzett a szerzői jogi oltalom alól felszabadult műveket, amelyeket ingyenesen adtak tovább a felhasználóknak. 1940-ben tehát - mikor az ASCAP kétszeresére akarta emelni a jogdíjak mértékét - a műsorszórók többsége átpártolt a BMI-hoz. Az ASCAP széttárta karjait, mondván, csak nyugodtan, az emberek úgyis lázadni fognak, mivel a legjobb zenék nem lesznek elérhetők, mert átálltak a BMI által nyújtott második legjobb, szabadon felhasználható zenére. Az emberek viszont nem lázadtak, az ASCAP pedig 1941-ben feloszlott. Fontos észrevenni, hogy akkoriban - jóllehet ezek a műsorsugárzók olyasvalamit sugároztak, amit másodrendűnek hívhatnánk -, ez a verseny is elég volt ahhoz, hogy ezt a zenepiacot uraló jogi kartellt megtörje.

Megvan tehát a három történet. Következzék az érvelés. Álláspontom szerint az internet tevékenységének megértésével kapcsolatos legfontosabb kérdés az, hogy az internet lehetőséget teremt a Sousa által idealizált írható-olvasható kultúra feltámasztására. A digitális technológia lehetőséget ad, hogy életet leheljünk a hangszálakba, amelyekről Sousa oly nagy szenvedéllyel beszélt a kongresszus előtt. Az üzleti világba ilyen rendkívül értékes csatornákon betüremkedő, a felhasználók által létrehozott tartalom, az amatőr kultúra valóságos ünneplése! Amatőr alatt itt nem kontármunkát értek, hanem olyan kultúrát, amelyben az emberek szenvedélyből alkotnak, nem pedig pénzért. Azt a kultúrát értem, amit a gyermekeink folyamatosan hoznak létre. Vegyük észre, hogy pontosan azt teszik ma a mi gyermekeink, amit Sousa az együtt üldögélő, régi dalokat éneklő fiatalok csoportjának képében idealizált. Fogják a kortárs és a régi dalokat, és átformálják, remixelik őket, hogy valami mást hozzanak létre. Számukra ezt jelenti a kultúrához való hozzáférés. Hadd mutassak néhány példát, hogy érzékeltessem, miről is beszélek.

Itt van egy anime zenés videó például, amelyben televízióból felvett anime rajzfilmet láthatunk hangfelvétellel szinkronizálva, átszerkesztve. (zene) Ebben a filmben - bízzanak benne - Jézus túléli. Nyugalom. (Zene: Gloria Gaynor - I Will Survive) (nevetés) És ez a legjobb! (Zene: Lionel Ritchie és Diana Ross - Endless Love [Végtelen Szerelem]) My love... (Kedvesem...) There's only you in my life... (Rólad szól az életem...) The only thing that's bright... (Beragyogja a szerelmed...) My first love... (Ó, egyetlenem...) You're every breath that I take... (Te vagy minden lélegzetem...) You're every step I make... (Ott vagy minden léptemben...) And I... (Kedvesem...) I want to share all my love with you... (Neked adnám a szívemet...) No one else will do... (Senki másnak, csak neked...) And your eyes... (A tekinteted) They tell me how much you care... (Elmondja, hogy szeretsz...) (zene) Ez tehát a remix. (taps) Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez nem az úgynevezett "kalózkodás". Nem gondolom, és nem is próbálom igazolni, hogy emberek nagykereskedelmi mértékben elvegyék mások tartalmait és a jogosultak engedélye nélkül terjesszék azokat! Arról beszélek, amikor az emberek fogják mások tartalmait, és digitális technikákkal átalakítják azokat, hogy valami mást hozzanak létre. A kérdés fontossága nem az itt bemutatott technológiákban rejlik. Minden módszer, amit az imént mutattam Önöknek, már legalább 50 éve elérhető a televíziós film és műsorgyártók számára. Az igazán fontos aspektus az, hogy a technológia demokratizálódott, hiszen bárki - egy 1.500 USD értékű számítógép segítségével - kiemelhet dalokat, képeket a minket körülvevő kultúrából és felhasználhatja azokat, hogy valami újat mondhasson. Az ilyen kreatív eszközök a kommunikációnk részeivé váltak, és e generáció író-olvasó készségét jelentik. Így beszélnek és gondolkodnak a gyermekeink, ezt csinálják, amint egyre inkább megértik a digitális technológiákat és saját magukkal meglévő kapcsolatukat.

A digitális technológiák ilyen újszerű felhasználásán alapuló kultúra feltámadása kapcsán azonban a jog nem éppen józan ésszel üdvözölte Sousa ideálját, sőt, a szerzői jog és a digitális technológiák egymással összekapcsolva, együttműködve, azt a meggyőződést alakították ki, hogy e tevékenységek jogellenesek. Ennek alapja, hogy a szerzői jog alapvetően a művekről történő másolatok készítését szabályozza, a digitális világban pedig minden egyes felhasználás szükségszerűen másolatok készítésével jár. Minden egyes felhasználáshoz engedélyre van szükség; engedély nélkül jogot sértünk. Jogsértők vagyunk tehát, aminek körülbelül annyi értelme van, mint annak, hogy ezek a gépek jogsértők voltak. A jog által a kreativitás ily formáira adott reakció kapcsán azonban a józan ész - ezúttal - mindeddig nem háborgott. Ami történt viszont, az sokkal rosszabb, mint a háborgás. A jog és e technológiák felhasználása közötti vitában a konfliktus következtében mindkét oldalon megerősödtek a szélsőségek.

Az egyik fél különböző technikákat fejleszt - egy újat nemrég jelentettek be - amely lehetővé teszi, hogy a YouTube-hoz hasonló oldalakról automatikusan eltávolítsanak bármilyen tartalmat, amely szerzői jogi oltalom alá tartozó tartalommal bír, függetlenül attól, hogy mennyire tekinthető tisztességesnek az adott tartalom felhasználása. A másik oldalon, gyermekeink körében egyre erősödik a szerzői jogi abolícionizmus, egy egész generáció utasítja el magának a szerzői jognak még a fogalmát is, elutasítják a szellemi alkotások jogát, és a jogot teljes egészében szamárságnak nézik, amit figyelmen kívül kell hagyni, és amellyel minden lehetséges fórumon szembe kell szállni. A szélsőségesség szélsőségességet szül, olyan tény ez, amit a történelem során már számos esetben tapasztalhattunk, e vitában pedig mindkét szélsőség téved. Az arany középút elérése érdekében - mint minden jó liberális - először is az államszervezethez fordultam. Hatalmas hiba! (nevetés)

A bíróságokhoz és a jogalkotókhoz fordultam, hogy rávegyem őket, tegyenek valamit a rendszer értelmesebbé, életszerűbbé tételéért. Kísérletem részben a bíróságok passzivitása, részben a jogalkotók korrumpáltsága miatt fulladt kudarcba - és itt nem arra célzok, hogy vesztegetések állnának az igazi változások útjában, sokkal inkább a kongresszus működését befolyásoló gazdasági érdekekre, amelyek miatt a politikusok fel sem fogják a problémát, amíg túl késő nem lesz! Valami újra van szükségünk, egy másik megoldásra. A megoldás itt, azt hiszem, a magánszféra kezében van, egy olyan megoldás, amely legalizálja e megfiatalodó területet és felismeri az abban rejlő gazdasági lehetőségeket; itt válnak fontossá megint a BMI történetének tapasztalatai. A BMI esetében láthattuk, hogy a versenyhelyzet akár valamiféle egyensúlyhoz is vezethet - és ugyanez következhet be most is. Mivel most nem állnak rendelkezésre a védelem alól felszabadult művek, két típusú változásra van szükségünk.

Egy - a művészek, alkotók fogadják el az elképzelést; tegyék szabadabban elérhető műveiket. Mondhatják például, hogy műveik szabadon felhasználhatók nem kereskedelmi, amatőr jellegű célokra, a kereskedelmi célú felhasználás azonban engedélyköteles. Kettő - olyan vállalkozásokra van szükség, amelyek az írható-olvasható kultúra köréből nőnek ki és kifejezetten elfogadják, lehetővé teszik az ilyen felhasználásokat, így a szabad - vagy szabadabb - tartalmak köre semleges platformon bővülhet, és létezhet egymás mellett párhuzamosan úgy, hogy a szabadabb tartalom versenghet a kevésbé szabaddal, és a kreativitás fejlődése e verseny során egyaránt taníthat egyet s mást, mindkét félnek.

Szeretnék ejteni pár szót az egyik ilyen konkrét tervről, amelyet valamelyest ismerek, nem szeretném azonban megsérteni a TED marketingtilalomról szóló első parancsolatát, így inkább hallgatok. Emlékeztetem Önöket azonban, hogy a BMI leckéje mire tanított bennünket: arra, hogy a művészek döntése a kulcs ahhoz, hogy az új technológiák esélyt kapjanak a piacon, ezért a művészek ilyen irányú döntéseit kell erősítsük, ha esélyt szeretnénk adni az új technológiáknak. Előadásomat hadd zárjam egy másik, a gazdasági vonatkozásnál sokkal fontosabb gondolattal. Vajon milyen hatással van mindez a gyermekeinkre? Tudomásul kell vennünk, hogy mások, mint mi. Ezek vagyunk mi, nem igaz? (nevetés) Mi kazettákat cserélgettünk, ők zenét kevernek. Mi tévét néztünk, ők műsort szerkesztenek.

A technológia teszi őket mássá, így látván, mire képes a technológia, tudnunk kell, hogy nem irthatjuk ki a technológia által generált ösztönöket - csak kriminalizálhatjuk azokat. Nem tilthatjuk meg gyermekeinknek, hogy használják azokat, csak illegalitásba szoríthatjuk őket. A gyerekeket nem tehetjük újra passzívvá, legfeljebb "kalózoknak" bélyegezetjük őket. Kérdem én, helyes ez? Különös időket élünk, a tilalmak korát, az élet számos területén folyamatos jogsértésben élünk. Hétköznapi emberek törvénysértésben élik le az életüket, és erre kényszerítjük gyermekeinket is, hogy ők is tudatos jogsértést folytatva éljék az életüket. Ennek felismerése rendkívül káros, bomlasztó hatással van rájuk. Egy demokratikus rendszerben kell, hogy találjunk jobb megoldást! Jobbat, ha a gazdaságnak nem is, legalább nekik jobbat. Köszönöm figyelmüket! (taps)