Ken Robinson szerint az iskola kiöli a kreativitást

Jó reggelt! Hogy vannak? Eddig egész jól, nem? Engem megcsapott ez az egész. Igazából megyek is. (Nevetés) Eddig három téma volt, ha jól emlékszem, ami átszőtte a konferenciát, és ami kapcsolódik ahhoz amiről beszélni akarok. Az egyik az emberi kreativitás elképesztő bizonyítéka minden előadásban, amit láttunk és minden itt lévő emberben. Csak a változatossága és a sokfélesége. A második az, hogy olyan helyzetbe hozott bennünket, amiben ötletünk sincs, hogy mi fog történni a jövőben. Fogalmunk sincs hogy lesz ez majd.

Nekem fontos az oktatás - igazából, úgy látom, hogy mindenkinek fontos az oktatás. Nem gondolják? Érdekesnek találom, hogy ha egy vacsorán vagyok, és azt mondom, az oktatásban dolgozom - őszintén, nem sűrűn vagyunk vacsorákon, ha az oktatásban dolgozunk. (Nevetés) Nem hívnak meg. És nem hívnak vissza, érdekesmód. Furcsa ez nekem. De ha mégis, és azt mondom valakinek, tudják, megkérdezik: "Mivel foglalkozik?" és azt mondom, hogy az oktatásban dolgozom, látom, ahogy a vér kifut az arcukból, és azt gondolják: "Istenem, miért pont én? Az egyetlen szabad estémen." (Nevetés) De ha megkérdezem őket a saját oktatásukról, a falhoz szögeznek. Mert ez az egyik olyan dolog ami mélyen megérinti az embereket, igazam van? Mint a vallás, a pénz, meg a többi. Nekem fontos az oktatás, és azt gondolom, mindannyiunknak. Igen nagy közös érdekünk ez. részben mert az oktatásnak kellene egy olyan jövőbe juttatni bennünket, amit fel sem foghatunk. Ha belegondolnak, az idei elsősök 2065-ben mennek majd nyugdíjba. Senkinek sincs fogalma - mindazon szakértelem ellenére amit felvonult az elmúlt négy napban - hogyan néz majd ki a világ öt év múlva. És mégis, erre kéne tanítunk gyerekeket. Olyan megjósolhatatlan szerintem hogy ez elképesztő.

És a harmadik része ennek az, hogy mindazonáltal mind egyetértünk a gyerekek tényleg elképesztő képességén - az innovációra való képességén. Úgy értem Sirena tegnap este egy csoda volt, nem igaz? Csak nézni, hogy mire képes. Ő kivételes, de nem gondolom, hogy kivételezett a gyerekek összeségében. Itt egy elképesztően elszánt személlyel van dolgunk, aki megtalálta a tehetségét. A véleményem az, hogy minden gyereknek félelmetes tehetsége van. És mi eltékozoljuk, elég kegyetlenül. Így az oktatásról akarok beszélni és a kreativitásról akarok beszélni. Állítom, hogy a kreativitás ugyanolyan fontos az oktatásban, mint az írástudás, és azzal megegyező szinten kellene bánjunk is vele. (Taps). Köszönöm. Igazából ennyi volt. Köszönöm szépen. (Nevetés) Van még 15 percem. Nos, születtem... - nem. (Nevetés)

Nagyszerű történetet hallottam - imádom mesélni - egy kislányról, aki rajzórán volt. Hat évesen ült a hátsó sorban, rajzolt, és a tanár észrevette, hogy ez a kislány alig figyelt órán, de ezen a rajzórán annál inkább. Felkeltette ez a tanár érdeklődését, odament hozzá és megkérdezte: "Mit rajzolsz?" A kislány így felelt: "Lerajzolom Istent." Mire a tanár: "Dehát senki sem tudja hogy néz ki Isten." A kislány: "Egy perc múlva megtudják." (Nevetés)

A fiam négy éves volt Angliában - igazából mindenhol négy éves volt, hogy őszinte legyek. (Nevetés) Ha komolyan vesszük, bárhová is ment, abban az évben négy éves volt. Szerepelt a betlehemes játékban. Emlékeznek a történetre? Nagyon menő. Tényleg ütős sztori volt. Mel Gibson rendezte a folytatást. Lehet, hogy látták is: "Betlehem II." James József szerepét kapta, ami minket nagyon felvillanyozott. Az egyik főszerepnek gondoltuk. A nézőtér tele volt ügynökkökel, a pólójukon felirat: "József MAGA James Robinson!" (Nevetés) Meg se kellett szólalnia, de tudják van az a rész amikor a három királyok bejönnek. Hozzák az ajándékokat, és hoznak aranyat, tömjént és mirrhát. Tényleg így történt. Ott ültünk és gondolom egyszercsak elvesztették a fonalat, mert utána beszéltünk a fiúval, kérdeztük: "Minden rendben volt?" Azt mondta, "Persze, miért, valami baj volt?" Csak megcsúsztak, ennyi volt. Mindegy is, bejön a három fiú, négyévesek konyharuhával a fejükön, lerakják ezeket a dobozokat, és az első így szól: "Aranyat hozok néked." A második: "Mirrhát hozok néked." Mire a harmadik: "Töményet hoztam néked." (Nevetés)

Ezekben a dolgokban az a közös, hogy a gyerekek adnak egy esélyt. Ha nem, akkor próbálkoznak. Igazam van? Nem félnek a tévedéstől. Persze nem azt mondom, hogy tévedni annyi, mint kreatívnak lenni. Amit biztosan tudunk, ha nem vagyunk készen tévedni, sosem jövünk elő valami eredetivel. Ha nem vagyunk készen tévedni. És mire felnőtté válnak, a legtöbb gyerek elveszíti ezt a képességet. Már félnek tévedni. És mi így vezetünk cégeket, egyébként. Stigmatizáljuk a hibákat. És így működtetjük országos oktatási rendszereineket, ahol a hibák a legrosszabb dolgok, amiket elkövethetünk. Az eredmény pedig az, hogy ki-oktatjuk az embereket a kreatív képességeikből. Picasso egyszer azt mondta: minden gyerek művésznek születik. A probléma művésznek maradni, miközben felnövünk. Szenvedélyesen hiszem: nem felnövünk a kreativitáshoz, kinövünk belőle. Vagy inkább, ki-oktatnak belőle. Hát miért van ez így?

Stratford-on-Avon-ben éltem öt évvel ezelőttig. Aztán Stratfordból Los Angelesbe költöztem. Képzelhetik, milyen problémamentes átmenet volt. (Nevetés) Igazából, egy Snitterfield nevű helyen éltünk, Stratford-on kívül, ahol Shakespeare apja született. Eszükbe jutott valami? Nekem igen. Nem gondoltak még arra ugye, hogy Shakespeare-nek volt apja? Vagy igen? Mert nem gondolunk arra hogy Shakespeare egyszer gyerek volt, ugye? Shakespeare hétévesen? Sose gondoltam erre. Mondjuk, egyszer hét éves volt. Valaki angol óráján ült, nem igaz? Milyen idegesítő lehetett? (Nevetés) "Próbáld újra." Az apja aludni küldte, és azt mondta neki Shakespeare-nek: "Ágyba, most!" William Shakespeare-nek: "és tedd le azt a ceruzát, és ne beszélj így, mindenkit összezavarsz!" (Nevetés)

Mindegy is, Stratford-ból Los Angeles-be költöztünk, és csak egy pár szót mondanék az átmenetről, tényleg. A fiam nem akart jönni. Két gyerekem van. A fiam 21, a lányom 16. A fiam nem akart Los Angelesbe jönni. Imádta, de volt egy barátnője Angliában. Élete szerelme, Sarah. Egy hónapja ismerte. Tudják, a negyedik évforduló, hosszú idő ez, 16 évesen. Szóval, nagyon dühös volt a repülőn, azt mondta: "Sose találok még egy ilyen lányt, mint Sarah." Mi nagyon elégedettek voltunk ezzel, őszintén, mert Sarah volt az egyik fő ok, hogy elhagyjuk az országot. (Nevetés)

De valami megfog, amikor Amerikába költözünk és ha a világ körül utazunk: a Földön minden oktatási rendszerben ugyanaz a tárgyak hierarchiája. Mindegyikben. Mindegy, hogy hová megyünk. Azt gondolnánk, hogy máshogy van, de nem ám. A tetején a matematika és a nyelvek, aztán a bölcsészet, és alul a művészet. Mindenhol a Földön. És szinte minden rendszerben van a művészeten belül is egy hierarchia. A képzőművészet és a zene általában magasabb rangot kap, mint a színház és a tánc. És nincs olyan oktatási rendszer a bolygón, ami táncot tanít a gyerekeknek minden nap úgy, ahogy matematikát tanítunk. Miért? Miért ne? Azt gondolom, hogy ez igen fontos. Azt gondolom, hogy a matek fontos, de a tánc is. A gyerekek mindig táncolnak, ha engedik nekik, mind így teszünk. Mindenkinek van teste, nem? Lemaradtam egy meeting-ől? (Nevetés) Valójában az történik, hogy ahogy a gyerekek felnőnek, oktatni kezdjük őket fokozatosan a csípő fölött. És később a fejükre fókuszálunk. És kicsit az egyik oldalra.

Ha űrlényként ismerkednénk az oktatással, és azt kérdeznénk: "Mire jó a közoktatás?" Azt gondolom, arra jutnánk - ha a végeredményt nézzük, aki igazán sikeres ebben, aki mindent megtesz, amit tennie kell, aki minden piros pontot begyűjt, aki a győztes - azt gondolom, hogy a közoktatás egyetlen céljának látnánk a világon mindenhol az egyetemi professzorok előállítását. Nem igaz? Ők azok az emberek, akik a tetején jönnek ki. Én is egy voltak, én csak tudom. (Nevetés) És kedvelem az egyetemi professzorok, de tudják, nem kellene őket az emberi teljesítmény árvizi emlékművének tartanunk. Ők csak egy életforma, egy másik életforma. Igen kíváncsiak, és ezt feléjük érzett szeretet mondatja velem. Tapasztalatom szerint van valami érdekes ezekben a professzorokban - nem mindegyikben, de általában - a fejükben élnek. Ott élnek fenn, és kissé az egyik oldalon. Testetlenek, értik, szó szerint értem. Úgy tekintenek a testükre mint a fejük szállításának egy módjára, nem igaz? (Nevetés) Egy mód arrra, hogy a fejük meeting-re menjen. Ha igazi bizonyítékot akarnak a testenkívüliségre, menjenek el idős akadémikusok több napos konferenciájára és nézzenek be a diszkóba az utolsó este. (Nevetés) Ott majd meglátják: felnőtt férfiak és nők, kontroll nélkül vonaglanak, ritmustalanul, arra várva, hogy vége legyen, és hazamehessenek tanulmányt írni róla.

Az oktatási rendszerünk az akadémiai képesség ideájára alapoz. Oka van ennek. Az egész rendszert - mindenhol a világon - akkor találták fel amikor nem volt közoktatás, tényleg, a XIX. század előtt. Mind azért jött létre, hogy az ipari forradalom igényeit kiszolgálja. Így hát a hierarchia két ötletbe gyökerezik. Először, a munka szempontjából leghasznosabb témák a tetején vannak. Így vélhetően jóindulatúan elterelték gyerekként az iskolában azoktól a dolgoktól, amiket szeretett, azon az alapon, hogy soha nem kapna munkát, ha azt csinálná. Igazam van? Ne zenélj, nem leszel zenész; ne rajzolj, nem leszel művész. Jóindulatú tanács - mélységesen téves. Az egész világot elnyeli a forradalom. A második az akadémiai képesség, ami tényleg dominálni kezdte az intelligenciáról alkotott képünk, mert az egyetemek a saját képükre formálták a rendszert. Ha belegondolnak, a közoktatás egész rendszere a világ körül az egyetemi felvételi elnyújtott folyamata. És a következmény az, hogy sok igen tehetséges, brilliáns, kreatív ember azt gondolja, hogy nem az, mert a dolgot, amiben jók voltak, az iskolában nem értékelték, vagy akár stigmatizálták. Azt gondolom, nem engedhetjük, hogy ez így menjen tovább.

Az UNESCO szerint a következő 30 évben több ember szerez majd diplomát az oktatásban, mint a történelem kezdete óta. Több ember, és minden, amiről eddig beszéltünk, összeadódik - a technológia, és ahogy átalakítja a munkát, a demográfia és az elképesztő népességnövekedés. Hirtelen a diploma nem ér semmit. Nem igaz? Amikor én tanultam, ha diplomád volt, munkád is volt. Ha nem volt munkád, azért nem volt, nem akartad. És én nem akartam, de tényleg. (Nevetés) De most a diplomás gyerekek gyakran hazamennek videójátékokat játszani, mert ahová eddig elég volt a BA, most már MA kell, MA helyett meg PhD. Ez az akadémiai infláció folyamata. És azt mutatja, hogy az oktatás teljes struktúrája mozog a lábunk alatt. Radikálisan újra kell gondolnunk az intelligenciáról alkotott nézeteinket.

Három dolgot tudunk az intelligenciáról. Egy: szerteágazó. Mindenféle módon gondolkodunk a világról ahogy tapasztaljuk. Gondolkodunk vizuálisan, hangban, kinesztetikusan. Absztrakt módon gondolkodunk, mozgásban gondolkodunk. Kettő: az intelligencia dinamikus. Ha az emberi agy interakcióit szemléljük, ahogy hallottuk tegnap számos előadásban, az intelligencia csodálatosan interaktív. Az agy nincs rekeszekre osztva. Igazából a kreativitás - ahogy én definiálom, mint a folyamat amelynek során értékes eredeti ötleteink támadnak - inkább többé, mint kevésbé különböző diszciplínák interakciójából, nézőpontjaiból táplálkozik.

Az agy szándékosan - egyébként van egy idegfonat, amely összekapcsolja a két agyféltekét, amit corpus callosum-nak hívnak. Nőknél vastagabb. Helen tegnapi előadására reagálva azt gondolom talán ezért jobbak a nők a párhuzamos feladatokban. Mert tényleg jobbak, nem? Egy szekérderék kutatás van erről, de tapasztalatból is tudom. Ha a feleségem otthon vacsorát főz - ami nem sűrűn van, hála Istennek. (Nevetés) De tudják, főz - tényleg, van, amit jól főz - szóval, ha főz, akkor közben telefonál, beszél a gyerekekhez, festi a menyezetet, amott meg szívműtétet végez valakin. Ha én főzök, az ajtó csukva, a gyerekek az utcán, a telefon félrerakva, ha bejön a feleségem, ideges leszek. Mondon neki: "Terry, kérlek, épp egy tükörtojást sütnék, nem hagynál békén?" (Nevetés.) Tényleg, ismerik a régi filozófikus dumát, ha egy fa kidől az erdőben, és senki sem hallja, akkor tényleg megtörtént? Emlékeznek erre a klasszikusra? Nemrég láttam egy klassz pólót, ez állt rajta: "Ha egy férfi kimondja, amit gondol az erdőben, és egy nő sem hallja, akkor sincs igaza?" (Nevetés)

És a harmadik dolog az intelligenciával kapcsolatban az, hogy különböző. Egy új könyvet írok most a címe "Megvilágosodás." Egy interjúsorozatra épül arról, hogyan fedezték fel emberek a tehetségüket. Elképesztő, hogyan jutnak el ide. Konkrétan egy beszélgetés indított el, amit egy csodálatos nővel folytattam, akiről sokan talán sosem hallottak, Gillian Lynne-nek hívják, hallottak róla? Páran. Koreográfus és mindenki ismeri a munkáját. Ő csinálta a "Macskák"-at meg "Az operaház fantomjá"-t. Csodálatos nő. Az Angol Királyi Balett boardjában voltam, mint látják. Mindegy is, Gillian és én együtt ebédeltünk, és megkérdeztem, "Gillian, hogyan lettél táncos?" Mire azt mondta, érdekes volt, mert az iskolában teljesen reménytelen volt. És az iskola a harmincas években írt a szüleinek, hogy "Azt gondoljuk, Gillian-nek tanulási rendellenessége van." Nem tudott figyelni, izgett-mozgott. Most azt mondanák, hiperaktív. Ugye? De ez a harmincas években volt és a hiperaktivitást még nem találták fel. Még nem volt hozzáférhető állapot. (Nevetés) Az emberek nem tudták, hogy ilyenjük is lehetne.

No mindegy, elment egy specialistához, egy ilyen tölgyborítású szobába. Ott volt az anyjával, bevezették, és leültették egy székre a sarokban, és húsz percig a kezén ült, amíg az orvos az anyjával Gillian iskolai problémáiról beszélt. És a végén - mert zavart másokat, mindig késett a leckéjével, meg ilyenek, nyolcévesforma gyerkőc - a végén az orvos leült Gillian mellé, és azt mondta, "Gillian, ezt mind meghallgattam most a mamádtól, most külön szeretnék vele beszélni." "Várj itt, visszajövünk, nem tart majd soká." és kimentek, otthagyták. De ahogy elhagyták a szobát, az orvos bekapcsolta a rádiót, ami az íróasztalon volt. Aztán kimentek, és az orvos így szólt az anyához: "Csak figyeljen." És abban a percben, ahogy kiléptek, Gillian már talpon volt, és a zenére mozgott. Egy pár percig nézték, majd az orvos az anyához fordult: "Mrs. Lynne, Gillian nem beteg, hanem táncos. Vigye el egy tánciskolába."

Mire én: "És mi történt?" "Elvitt. El nem tudom mondani, milyen gyönyörű volt. Bementünk egy szobába, és tele volt olyan emberekkel, mint én, akik nem tudnak nyugton ülni. Emberekkel, akik mozogva gondolkodnak." Mozogniuk kell a gondolkodáshoz. Baletteztek, dzsiggeltek, jazzre táncoltak, volt modern, volt kortárs. Végül felvételizett a Brit Királyi Balett Iskolába, szólótáncos lett, csodálatos karrierje a Királyi Balettnél. Később lediplomázott a Királyi Balett Iskolában és saját céget alapított, a Gillian Lynne Dance Company-t, találkozott Andrew Lloyd Weber-rel. Gillian produkciói minden idők legsikeresebb zenés előadásai közé tartoznak, millióknak okozott örömöt, és most multimilliomos. Valaki más gyógyszereket írt volna fel neki, és azt mondta volna neki, hogy nyugodjon le.

Hát én azt gondolom -- (Taps) hogy ez erre fut ki: Al Gore pár napja az ökológiáról beszélt, és a Rachel Carson által indított forradalomról. Azt hiszem, hogy az egyetlen reményünk a jövőre egy új emberi ökológiai felfogás elfogadása, amelyben elkezdjük újraalkotni koncepciónkat az emberi képesség gazdagságáról. Oktatási rendszerünk úgy bányászta eddig elménket mint egy külszíni fejtés: egy bizonyos nyersanyagért. A jövőben ez nem lesz elég. Újra kell gondolnunk az alapvető elveket gyermekeink oktatásával kapcsolatban. Jonas Salk csodálatos mondása volt: "Ha minden rovar eltűnne a föld színéről, 50 éven belül minden élet elpusztulna a Földön. Ha minden ember eltűnne a föld színéről, 50 éven belül minden életforma felvirágozna." És igaza van.

A TED az emberi képzelet ajándékát ünnepli. Óvatosnak kell lennünk, hogy ezt az ajándékot bölcsen használjuk, és elkerüljünk olyan szcenáriókat amelyekről itt beszéltünk. És az egyetlen út az, ha kreatív képességeinket úgy látjuk majd teljes gazdagságukban, ahogy vannak, gyermekeinket pedig minden reményükkel. Feladatunk az, hogy teljes lényüket oktassuk, hogy szembenézhessenek e jövővel. Apropó - talán mi nem látjuk majd ezt a jövőt, de ők igen. És az a feladatunk, hogy segítsünk nekik kihozni belőle valamit. Köszönöm szépen.