Karen Tse: Hogyan lehet véget vetni a kínvallatásoknak?

1994-ben ellátogattam Kambodzsában egy börtönbe és találkoztam egy 12 éves fiúval, akit megkínoztak és megtagadták tőle, hogy ügyvéddel beszéljen. Ahogyan a szemébe néztem, rájöttem, hogy úgy, ahogyan levelek százait írtam politikai foglyok érdekében, úgy az ő érdekében sosem írhatok, mert ez a 12 éves fiú nem tett semmi olyat, ami érdekes lehet bárkinek is. Ő nem politikai fogoly. Ő csak egy 12 éves fiú, aki kerékpárt lopott. És ekkor rájöttem arra is, hogy ez nem csak Kambodzsában van így, hanem hogy abból a 113 fejlődő országból, ahol van kínvallatás, 93-ban törvény mondja ki a védelemhez való jogot és a kínzás tilalmát.

És arra jöttem rá, hogy hallatlan lehetőség van arra, hogy mint világközösség, összefogjunk és végetvessünk a kínzásnak, mint vizsgálati módszernek. Gyakran gondolunk úgy a kínvallatásra, mint politkai kínzásra, vagy olyan dologra, ami a legsúlyosabb esetekre van fenntartva, de valójában ma a kínzások 95 százalékát nem a politikai foglyokon végzik. Azokra a személyekre alkalmazzák, akik egy lerobbant igazságszolgáltatás karmai közé kerültek, és -- mivel sajnos a kínzás a vizsgálat legolcsóbb módja --, olcsóbb, mint a jogi apparátus használata, olcsóbb, mint biztosítani egy ügyvédet és tanácsadást már a kezdeti szakasztól -- az esetek többségében erre kerül sor. Ma már hiszek abban, hogy ha mint világközösség, elhatározzuk, akkor össze tudunk fogni és végetvethetünk annak, hogy a kínzást napjainkban vizsgálati eszközként használják, de ehhez három dologra van szükség: Először is, a védők képzése, támogatása és összefogása világszerte.

Másodszor, módszeresen biztosítani a korai konzultáció lehetőségét. Harmadszor az elkötelezettség. Szóval 2000-ben elkezdtem azon tűnődni, hogy mi lenne, ha összefognánk? Tudnánk-e tenni valamit ezért a 93 országért? Megalapítottam az International Bridges to Justice [Hidak az igazsághoz] szervezetet, aminek az a kifejezett küldetése, hogy végetvessen a kínvallatásnak, mint vizsgálati eszköznek, és meghonosítsa a megfelelő eljárási szabályokat a 93 országban, oly módon, hogy ügyvédeket alkalmazzanak a rendőrségeken, a korai szakaszban. és a bíróságokon. Az első tapasztalataim Kambodzsából valók, és emlékszem, hogy akkoriban, amikor először jártam Kambodzsában, 1994-ben, még mindig 10-nél kevesebb ügyvéd volt az országban, mert a vörös khmerek legyilkolták őket.

És 20 évvel később is még csak 10 ügyvéd volt az országban, következésképp ha valaki ellátogatott egy börtönbe, nem csupán 12 éves fiúkkal találkozhatott, hanem asszonyokkal is, akik arra a kérdésre, hogy "Miért van itt", azt válaszolták, "10 éve vagyok itt, mert nem találják a férjem, aki valami bűncselekményt követett el." Ez tehát egy olyan hely, ahol nem voltak jogszabályok.

Összegyűlt a védők első csoportja, és máig emlékszem, hogy amikor oktattam őket, azt kérdeztem: "Mit tesz egy vizsgálatkor?" Csend volt a teremben, végül felállt egy asszony [a név nem érthető] és azt mondta, "Khrew", ami azt jelenti, tanárnő. Azt mondta, több, mint 100 személyt védtem, és soha nem kellett semmilyen vizsgálatot végeznem, mert mindannyian beismerő vallomást tettek.

És akkor arról beszéltünk, mint tananyag, hogy először is, a beismerés lehet, hogy nem megbízható, másodszor, nem akarjuk arra biztatni a rendőrséget, hogy folytassa ezt a gyakorlatot, különösen, hogy az törvényellenes. És ez nagy bátorságot adott ezeknek az védőknek ahhoz, hogy elhatározzák, hogy összeszedik magukat és támogatják egymást ezeknek a törvényeknek az alkalmazásában. Még most is emlékszem az első esetekre: jöttek, mind a 25-en, egy hölgy volt a védő a többiek meg a háttérben támaszul, és a bíró csak hajtogatta: "Nem, nem, nem, pontosan úgy csinálunk mindent, ahogyan eddig is csináltuk."

De azután egy szép napon jött a tökéletes eset, egy zöldségárus asszony, aki a ház előtt üldögélt. Azt mondta, hogy pontosan látta azt az embert kiszaladni, akiről azt gondolja, hogy ellopott valami ékszert, de jött a rendőr és őt csípte el, rajta nem volt semmi. Terhes volt akkoriban. Égő cigarettát nyomtak a testéhez. Elvetélt. És amikor elővezették az esetet a bírónak, ekkor történt először, hogy felállt, és azt mondta: "Nincs semmi bizonyíték, leszámítva a kínvallatás alatti beismerését szabadon fogják engedni."

És a védők egyre-másra elővették az ügyeket, és látni fogjuk, hogy elkezdték lépésről lépésre megváltoztatni a történelem menetét Kambodzsában. De nem egyedül Kambodzsáról van szó. Azt gondoltam régen, ez Kambodzsa? Vagy valamelyik másik ország? De annyi országban van így.

Burundiban meglátogattam egy börtönt és ott nem egy 12 éves, hanem egy 8 éves fiú volt egy mobiltelefon ellopásáért. Vagy egy asszony, felvettem a gyerekét, egy valóban nagyon aranyos babát, és azt mondtam neki "Olyan aranyos ez a baba". Nem volt az már baba, 3 éves volt már. Azt mondta, "Hát igen, de miatta vagyok itt," azzal gyanúsították, hogy ellopott egy vasalót és két pelenkát a gyerekének, és és azóta börtönben ül. Amikor felmentem a börtönparancsnokhoz, azt mondtam: "Ki kell, hogy engedje. Egy bíró kiengedné." Erre azt mondta, "Rendben, beszélhetünk róla, de nézze meg ezt a börtönt. A 2000 rab 80 százaléka védő nélkül van itt. Mit tudunk tenni?" Így az ügyvédek elkezdtek bátran összefogni, hogy megszervezzenek egy rendszert, amelyben foglalkoznak egy-egy üggyel. Rájöttünk, hogy nem csupán az ügyvédek képzése, hanem a kapcsolatteremtés közöttük az, ami lényeges változást eredményez.

Például Kambodzsában az történt, hogy [érthetetlen név] nem egyedül jött, hanem 24 ügyvéddel együtt, akik közösen léptek fel. És hasonlóképp, Kínában, mindig azt mondják nekem, "Olyan az, mint a firss szél a sivatagban, amikor összejövünk." Vagy emlékszem, Zimbabwe-ben Innocent-re, miután kijött a börtönből, ahol mindenki tiltakozott és ilyeneket mondott: "Itt vagyok egy éve, 8 éve, 12 éve védő nélkül," jött, és résztvett a képzésünkön és azt mondta, "Hallottam, hogy azt beszélik" -- mert hallott valamit suttogni -- "hallottam, hogy azt beszélik, hogy nem tudunk igazságot szolgáltatni, mert nincsenek meg hozzá a forrásaink." És akkor azt mondta,"De szeretném, hogy tudják, az erőforrások hiánya nem mentség az igazságtalanságra." És ezzel sikeresen beszervezett 68 ügyvédet, akik szisztematikusan végigvették az eseteket.

Ahogy látjuk, a kulcs a képzés és a korai hozzáférés. Most voltam Egyiptomban, és nagyon lelkesítően hatott rám, hogy találkoztam az ügyvédek egy másik csoportjával, és hát arról beszéltek, ezt mondták: "Figyeljen, nálunk nincsenek most rendőrök az utcákon. A rendőrség volt az egyik fő oka annak, hogy kitört a forradalom. Folyton mindenkit megkínoztak." Azt mondtam: "De hát dollár-tízmilliókat költöttek mostanában a jogrend fejlesztésére. Mi folyik itt? Találkoztam az egyik fejlesztési irodával, ezek ügyészeket és bírákat képeztek, ami a megszokott egyenlőtlenség a védelem kárára. És mutattak nekem egy kézikönyvet, ami csakugyan kiváló volt. Azt mondtam, "Le fogom ezt másolni." Minden benne volt. Az ügyvéd elmehet a rendőrségre. Tökéletes volt. Az ügyészek tökéletesen ki voltak képezve. Azt mondtam: "Egyetlen kérdésem van: mire eljut valaki az ügyész irodájáig mi történik addig vele?" Egy kis szünet után azt mondták: "Kínvallatják."

Tehát a feladat nem csak a jogászok képzése, hanem az is, hogy elérjük, hogy általános gyakorlat legyen a védelem elérésének lehetősége már a kezdetektől, mert hogy ők jelentik a garanciát a rendszerben azok számára, akik vallatáson esnek át. És ahogy mondom, tudok róla, hogy vannak ilyen hangok is: "Rendben, azt hallani, hogy meg tudnánk csinálni, de vajon tényleg meg is tudjuk?" Mert ambiciózusan hangzik. Több oka is van, hogy azt gondolom, hogy ez lehetséges. Az első a helyszínen lévő emberek, akik megtalálják a módját, hogy csodát tegyenek, az elkötelezettségük révén. Nem csupán Innocent-ről van itt szó, akiről már beszéltem Zimbabwe kapcsán, hanem ügyvédekről a világ minden részéről, akik keresik az ilyen feladatokat. Van egy programunk, a "JusticeMakers" [Igazságtevők], rájöttünk, hogy vannak emberek, akik bátrak és akarnak is cselekedni, de hogyan tudjuk támogatni őket? Ez egy online pályázat, ahol csak 5 ezer dollárért kitalálhatsz egy újszerű megoldást az igazság kivitelezésére. És van itt 30 JusticeMaker a világ minden részéről, Sri Lankától Szváziföldig, a Kongói Demokratikus Köztársaságig, akik 5 ezer dollárból bámulatos dologkra képesek, az SMS programokon keresztül, a jogsegély programon keresztül, bármin keresztül, ami csak elérhető.

És nem csak ezek a JusticeMaker-ek de mások is, látjuk, hogy bátran létrehozzák a hálózatukat, és kidolgozzák, hogy miként haladhatnak.

Így Kínában például kijött egy remek törvény, ami szerint a rendőr nem vallathat, vagy különben megbüntetik. Egymás mellett ültünk az egyik nagyon bátor ügyvéddel, és megkérdeztem tőle: "Hogyan érhetjük ezt el? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy alkalmazzák? Ez fantasztikus." Erre azt mondta: "Van pénze?" Mire azt feleltem: "Nincs". Erre azt mondta: "Nem baj, majd kitalálunk valamit." És december 4-ére megszervezte, hogy 3 ezer ember, a Kommunista Ifjúsági Szervezet a tagjai, a 14 legjelentősebb jogi iskolából, önszerveződően posztereket készítettek az új törvényről, elmentek a rendőrörsökre, és elkezdtek valamit, amit ők úgy neveznek, hogy erőszakmentes jogi forradalom az emberi jogok védelmében. Tehát arról beszéltem, hogy oktatni és támogatni kell a védőket. Általánossá kell, hogy tegyük a korai jogi tanácsadás elérhetőségét. De a harmadik és legfontosabb dolog, hogy a feladatnak szenteljük magunkat.

Gyakran mondják nekem, "Tudod, ez nagyszerű, de féktelenüll idealista dolog. Soha nem fog megtörténni." Azért találom ezt érdekesnek, mert hasonlókat mondtak annak idején azoknak is, akik elhatározták, hogy eltörlik a rabszolgaságot, az apartheid-et. Egy maroknyi csoporttal kezdődött, akik elhatározták, hogy megcsinálják.

Itt van az egyik kedvenc versünk, amit a védők egymás között terjesztenek: "Ne félj, barátom, hosszú az út, és göröngyös, a tét magas, de végtére is, nem vagy egyedül." Hiszek abban, hogy ha világközösségként összefogunk a támogatás érdekében, nem csak a védők, de mindenki a rendszerben, akinek ez a célja, végetvethetünk a kényszervallatásnak, mint vizsgálati eszköznek. Mindig azzal fejezem be, mert biztos vagyok benne, hogy megkérdik, és örömmel beszélek róla hogy: "De mit tehetek én, személy szerint?" Erre ezt mondom. Először is, tudják már, hogy mit tehetnek. Másodszor, Vishna történetével búcsúznék el Önöktől, akitől valójában az ösztönzést kaptam, hogy elindítsam az International Bridges to Justice szervezetet.

Vishna 4 éves fiúcska volt, amikor találkoztam vele, egy kambodzsai börtönben született, Kandal tartományban. De mert börtönben született, mindenki kényeztette, az őröket is beleértve, így ő volt az egyetlen, akinek szabad volt ki-be járni a rácsok között. Tudják, ott rácsok vannak. És ahogyan Vishna nagyobb lett, mit is jelent, hogy mi lett nagyobb? Hát a feje. Azt szokta csinálni, hogy odamegy az első rácshoz, a második rácshoz, a harmadikhoz, és lassanként átfurakszik a fejével, hogy átférjen, azután úgy jön vissza harmadik, második, első. Megragadta ilyenkor a kisujjam, mert mindig azt akarta, hogy menjünk látogatóba. Tudják, sosem tudott mindenkit végiglátogatni minden nap, de meg akarta látogatni mind a 156 rabot. És én olyankor felemeltem, ő meg átdugta az ujjait. Vagy ha sötét volt a cella, olyan, mint a hullámlemez, akkor átnyújtotta az ujjait.

A legtöbb rab azt mondta, hogy ez neki a napfény, a legnagyobb öröm számára, alig várta, hogy jöjjön. És azt gondoltam, itt van Vishna. Ő egy 4 éves fiú. Börtönben született, szinte semmije nincs, semmi anyagi java, de van saját küldetéstudata ami, azt hiszem, mindannyiunkkal veleszületett. Azt mondta, "Lehet, hogy nem tehetek meg mindent. De vagyok valaki. Valamit csak tehetek. És teszem azt az egyetlen dolgot, amit meg tudok tenni." Köszönöm Önöknek, hogy volt látnoki képzelőerejük elképzelni egy új világ formálását együtt velünk, és meghívom Önöket erre az utazásra.

Köszönöm

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)