Joseph Lekuton elmesél egy példabeszédet Kenyáról

A nevem Joseph, kenyai parlamenti képviselő vagyok. Képzeljenek el egy maszáj falut. Egy este a kormány katonái körbeveszik a falut, azt mondják, minden vén hozzon egy fiút az iskolába. Így mentem iskolába -- a kormány egy embere szinte fegyvert fogott apámra: "Választanod kell!" Nagyon kényelmes volt a séta a misszionárius iskolába, amit egy amerikai misszionárius működtetett, és az első dolog, amit adott nekünk, az egy cukorka volt. Azelőtt soha nem ettem édességet. Azt mondtam magamban, száz másik fiúval együtt, ez az, ahová tartozom. Maradtam -- (Nevetés) -- amikor mindenki más elmaradt. A családom elköltözött. Nomádok vagyunk. Minden iskolaév végén -- bentlakásos iskola, én hétéves voltam -- utaznom kellett, amíg megtaláltam őket. 80 km, 60 km, nem számított. A vadonban aludtam, és csak mentem.

És az iskolában maradtam. Nem tudom miért, de maradtam. És váratlanul átmentem a nemzeti vizsgán, és egy nagyon szép kenyai középiskolában találtam magam. És befejeztem a középiskolát. És csak séta közben találkoztam egy emberrel, aki egy teljes ösztöndíjat adott az Egyesült Államokba. Anyám még mindig egy tehénlepény kunyhóban lakik, egyik testvérem sem jár iskolába, és ez a férfi azt mondta: "Tessék, menj!"

Ösztöndíjat kaptam a St. Lawrence Egyetemre New York államban. Befejeztem, és aztán a Harvardra mentem mesterképzésre. Befejeztem, és Washingtonban dolgoztam egy ideig. Írtam egy könyvet a National Geographicnak, és amerikai történelmet tanítottam. És mindig, amikor hazamentem, hallgattam az emberek problémáit, beteg emberek, emberek ivóvíz nélkül, stb. És mindig, amikor visszamentem Amerikába, rájuk gondoltam.

Egy nap egy vén emesélt nekem egy történetet, ami így szólt: Réges régen nagy háború dúlt a törzsek között. Az egyik törzs nagyon félt a másik, Lunya törzstől. És felderítőket küldtek, hogy biztosan ne támadhassák meg őket. Egy nap a felderítők futva érkeztek, és azt mondták: "Jön az ellenség, egy fél órán belül itt lesznek!" Az emberek rohantak, összeszedték a motyójukat és készen álltak a menekülésre. De volt két férfi, az egyik vak, a másiknak nem volt lába -- így született. A törzs vezetője azt mondta: "Nem, sajnos nem jöhettek velünk, lelassítotok minket. Meg kell menekítenünk a feleségeink és gyerekeink, futnunk kell." És hátrahagyták őket meghalni.

De ez a két férfi kitalált valamit. A vak azt mondta: "Nézd, én nagyon erős vagyok, de nem látok." A béna azt mondta: "Én ellátok a világ végéig, de egy macskától sem tudom megvédeni magam." Hát a vak letérdelt, így, és azt mondta a bénának, hogy másszon fel a hátára, és felállt. A béna lát, a vak tud járni. És elindultak, követték a falubeliek lábnyomait, amíg utolérték, aztán lehagyták őket.

Ezt a vének mesélték nekem. Egy nagyon szegény területet, Észak-Kenyát képviselem -- leginkább nomád, a legelszigeteltebb terület, amit csak találhatsz. És ez a férfi azt mondta: "Szóval itt vagy, jó oktatást kaptál Amerikában, jó életed van Amerikában, mit fogsz tenni értünk? Azt akarjuk, hogy a szemünk légy, mi leszünk a lábad. Mi elviszünk, vezess minket."

Szóval a lehetőség felvetődött, és mindig ezen gondolkoztam, mit tehetek a népemért? Ebben az országrészben 43 év függetlenség ellenére még mindig nincsenek alapvető egészségügyi szolgáltatások. Az embereket talicskával viszik kórházba 20-30 km távolságra. Nincs tiszta ivóvíz.

Elhatároztam: "Ennek fogom szentelni magam, elhagyom Amerikát. Indulok képviselőnek." Tavaly júliusban -- júniusban hagytam ott Amerikát, júliusban indultam és nyertem a választásokon. Értük jöttem, és ez a célom.

Már kilenc hónapja folyamatban van egy terv, hogy öt éven belül minden nomádnak legyen hozzáférése tiszta ivóvízhez. Elosztókat építünk mindenhol a választókerületemben. Arra kérem az amerikai barátaimat, hogy segítsenek, hozzanak orvosokat és nővéreket, akik segítenek. Próbálom fejleszteni az infrastruktúrát. Azt a tudást használom, amit az Egyesült Államokban szereztem, és a közösségemben, hogy előrehaladjunk. Próbálok helyben fejlesztett megoldásokat találni a problémáinkra. Mert tudjuk, értjük, hogy külső emberek jöhetnek és segíthetnek, de ha mi nem segítünk magunkon, semmit nem érünk el.

A tervem most, hogy megismertetek diákokat különböző területekkel -- némelyik orvos lesz, némelyik ügyvéd -- ki akarunk nevelni diákok egy széleskörű csoportját, akik vissza tudnak jönni és segíteni a közösségüket fejlődni, ami egy hatalmas gazdasági válság közepén van.

Parlamenti képviselőként, ahogy hallgatom ezeket az előadásokat a botanikáról, egészségügyről, demokráciáról, új találmányokról, abban reménykedem, hogy egy nap az én kis közösségem -- ami 26.000 négyzetkilométer, talán ötször akkora, mint Rhode Island, utak nélkül -- mi is példa lehetünk és segíthetünk másoknak fejlődni. Nagyon köszönöm.