Jonas Gahr Støre: A párbeszéd védelmében

Az összes aggasztó hiány közül, amikkel ma küszködünk -- -- elsősorban pénzügyi és a gazdasági hiányra gondolunk -- engem leginkább a politikai párbeszéd hiánya aggaszt -- azé a képességünké, hogy a modern konfliktusokat, annak vegyük, amik, hogy visszamenjünk az eredetükig, amiről valójában szólnak, és hogy megértsük a kulcsszereplőket és kezeljük őket. Minket, diplomatákat arra képeztek ki, hogy az országok közötti konfliktusokkal foglalkozzunk. És mondhatom, rengeteg a teendőnk. Ott van a kereskedelem, a leszerelés, a határokon átívelő kapcsolatok.

De a kép változik, és szemtanui vagyunk, amint új kulcsszereplők jelennek meg a színen. Ezeket egyszerűen csak csoportoknak nevezzük. A társadalmi, vallási, politikai gazdasági vagy katonai valóságot jeleníthetik meg. És azzal küszködünk, hogy hogyan is kezeljük őket. A megbeszélésnek vannak szabályai: hogyan, és mikor tárgyaljunk velük. hogyan kezeljük őket.

Hadd mutasssak egy diagramot Önöknek, amely a konfliktusok jellegét ábrázolja 1946-tól napjainkig. Látják, a zöld jelöli a hagyományos, államok közti konfliktusokat, azokat, amikről olvasni szoktunk. A pirosak a modern konfliktusok, az államokon belüli konfliktusok.. Ezek merőben mások, kívül esnek a modern diplomácia hatósugarán. A kulcsszereplők magját azok a csoportok alkotják amelyek az országon belüli különböző érdekeket jelenítik meg. És a konfliktuskezelés módja gyorsan átterjed más országokra. Így bizonyos értelemben mindenki érintett a dologban.

A másik dolog, amire rájöttünk ezek alatt az évek alatt, a legutóbbi években, hogy ezek közül a helyi jelentőségű, országok közötti, vagy országon belüli konfliktusok közül csak nagyon kevés oldható meg katonai erővel. Meg lehet közelíteni őket katonai eszközökkel, de nem lehet megoldani őket katonailag. Politikai megoldásokra van szükség az esetükben. És a probléma abból adódik, hogy ezek kívül esnek a hagyományos diplomácia hatáskörén. És az országok vonakodnak attól, hogy az ilyen dolgokkal foglalkozzunk. Ráadásul, az utóbbi évtizedben olyan helyzetben voltunk, hogy a csoportokkal való foglalkozás elviekben és politikailag is veszélyes volt. Szeptember 11 óta valaki vagy velünk van, vagy ellenünk. Azóta minden vagy fekete, vagy fehér. És a csoportok sokszor azonnal megkapják a terrorista cimkét. És ki a csuda tárgyalna terroristákkal? A Nyugat, legalábbis én úgy látom, ebből az évtizedből meggyengülve jön ki, mert nem értettük meg a 'csoport'-ot. Így több időt töltünk azzal, hogy miért nem kéne tárgyalnunk, mint hogy kitaláljuk, hogy hogyan kéne.

Nem vagyok naív. Nem beszélhetünk mindig mindenkivel. És vannak esetek, amikor ki kell vonulni. És néha szükséges a katonai beavatkozás. Én történetesen azt hiszem, hogy Líbiában elkerülhetetlen volt, és az afganisztáni katonai beavatkozás is szükséges volt. Hazám biztonsága a katonai szövetségen nyugszik, ez világos. De még mindig nagy a lemaradásunk a modern konfliktusok megértésében és kezelésében.

Nézzük csak Afganisztánt. Tíz évvel a katonai beavatkozás után az ország még mindig közel sem biztonságos. Legyünk őszinték, a helyzet nagyon súlyos. Megint mondom, a katonaságra szükség van, de nem az a problémák megoldója. 2005-ben, amikor először jártam külügyminiszterként Afganisztánban, találkoztam az ISAF, a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő parancsnokával. Azt mondta nekem: "Miniszter úr, ezt meg lehet nyerni katonai erőkkel. Csak ki kell tartanunk." Most, négy parancsnokkal később más üzenetet hallunk: "Ezt nem lehet katonailag megnyerni. Szükség van a katonai jelenlétre, de el kell mozdulnunk a politika felé. Erre csak politikai megoldást lehet adni. És nem mi fogjuk a dolgot megoldani: hanem maguknak az afgánoknak kell. De másmilyen politikai eljárásra van szükségük, mint amit 2001-ben és 2002-ben kaptak. Egy olyan eljárásra, amelyben ők is részt vesznek, ahol ennek a nagyon bonyolult társadalomnak a valódi alakulatai foglalkozhatnak a témával.

Úgy tűnik, ebben most mindenki egyetért. Három, négy, öt évvel ezelőtt ilyet mondani nagyon vitatható volt. Most mindenki egyetért. De mostanában, ha egy megbeszélésre készülünk, tisztában vagyunk vele, hogy milyen keveset tudunk. Azért, mert nem tárgyaltunk korábban. Nem fogtuk fel, hogy mi történik. A Nemzetközi Vöröskereszt, az ICRC, tárgyal mindenkivel, és teszi ezt azért, mert semleges. Ez az egyik oka annak, hogy talán ez a szervezet a legjobban informált kulcsszereplő a mai konfliktusok megértésében, mert hogy ők tárgyalnak.

Az én álláspontom az, hogy nem kell semlegesnek lenni a tárgyaláshoz. És egyetérteni sem kell, amikor leülünk a másik féllel. És bármikor felállhatunk. De ha nem tárgyalunk, nem kerülhetünk kapcsolatba a másik oldallal. És a másik oldal, amivel felvesszük a kapcsolatot az, amellyel mélységesen nem értünk egyet. Rabin miniszterelnök mondta, amikor beszállt az Oslo-i folyamatba: "Nem a bartájával köt az ember békét, hanem az ellenségével." Nehéz dolog ez, de szükséges.

Menjünk tovább eggyel. Ez itt a Tahrir tér. [Kairo] Forradalom van. Az Arab Tavasz már az ősznél tart és a tél felé halad. Hosszú, hosszú ideig eltart még. És ki tudja, hogy nevezik majd a végén. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy most, először az arab világ történelmében valószínűleg egy alulról szerveződő, népi forradalmat látunk. Társadalmi csoportok foglalták el az utcákat. És mi, Nyugaton rájöttünk, hogy nagyon kevéssé értjük, mi is történik. Mert hogy sosem beszéltünk a néppel ezekben az országokban. A legtöbb kormány követte a tekintélyelvű vezetők utasítását, és távoltartotta magát ezektől a különböző csoportoktól, mondván, hogy azok terroristák. Így most, hogy felbukkannak az utcán, és mi üdvözöljük a demokratikus forradalmat, most jövünk rá, mennyire keveset tudunk.

Most folyik a vita, hogy "kéne-e tárgyalnunk a Muzulmán Testvériséggel? Kéne-e tárgyalnunk a Hamasz-szal? Ha tárgyalunk velük, legitimizálhatjuk őket." Azt gondolom, hogy ez tévedés. Ha megfelelő módon tárgyalunk, akkor világossá tesszük, hogy a tárgyalás nem jelent egyetértést. És hogyan tudjuk úgy megmondani a Muzulmán Testvériségnek, ahogyan kellene, hogy tiszteletben kell tartaniuk a kisebbségi jogokat, ha mi magunk nem fogadjuk el a többség jogait? Mivel lehet, hogy kiderül róluk, hogy ők a többség. Hogyan menekülünk a kettős mérce vádjától, ha demokráciáról prédikálunk, és ugyanakkor nem vagyunk hajlandóak foglalkozni olyan csoportokkal, amelyeknek súlyuk van? Hogyan lehetnénk valaha is partnerek? Most a diplomatáink azt az utasítást kapták, hogy tárgyaljanak ezekkel a csoportokkal. De tárgyalni sokféleképp lehet. Megkülönböztetjük egymástól a diplomácia szintjén történő tárgyalást és a politika szintjén zajlót. A tárgyalást kísérheti segítségnyújtás, vagy történhet anélkül. Tárgyalni lehet az érdekeltek bevonásával, vagy kirekesztésével.

Számtalan lehetőség van arra, ahogy ezt a kérdést megközelíthetjük. Úgyhogy amennyiben megtagadjuk a tárgyalást ezekkel az új csoportokkal, amelyek a jövőben a hírek meghatározó szereplői lesznek, akkor véleményem szerint tovább fognak radikalizálódni. Azzal rögösebbé tesszük az erőszakos cselekedetektől a politikai megoldásokig vezető utat. És ha nem tudjuk megmutatni ezeknek a csoportoknak, hogy ha a demokrácia felé mozdulnak el, ha afelé mozdulnak, hogy civilizált módon, az elvárások szerint viselkednek az országok között, akkor a másik oldal részéről viszonzásra számíthatnak. A paradoxon ebben az, hogy az utolsó tíz év valószínűleg elvesztegetett idő volt ebből a szempontból.

És paradoxon, hogy az utolsó évtized előtti tíz év olyan ígéretes volt -- és ennek alapvetően egy oka volt. Ez az ok pedig a Dél-Afrikában történtek, nevezetesen: Nelson Mandela. Amikor Mandela 27 év fogság után kijött a börtönből, ha azt mondta volna a népének, hogy "Ideje, hogy ideje fegyvert ragadni, ideje, hogy harcoljunk." akkor követték volna. És azt hiszem, hogy erre a nemzetközi közösségek ezt mondták volna, "Teljesen rendjén van. Joguk van harcolni." Na már most, ahogyan tudják, Mandela nem tett ilyet. Emlékiratában, "A szabadság útján" -ban azt írta, hogy azért élte túl a fogság éveit, mert elhatározta, hogy elnyomóiban mindig az embert fogja meglátni, azt, hogy ők is emberi lények. Szóval, nem a gyenge fél stratégiájával szállt be a politikai párbeszédbe, hanem erős félként. Tárgyalásba bocsátkozott azáltal, hogy a legrázósabb témák közül néhányat megoldott egy valódi. megbékélési folyamatban, ahol az emberek jöttek és elmondták véleményüket. Most már Dél-Afrikai barátaink tudják, hogy ez nagyon fájdalmas dolog.

Mit tanulhatunk mindebből? A párbeszéd nem könnyű -- sem egyének, sem csoportok, sem kormányok között -- de nagyon nagy szükség van rá. Ha a konfliktusokkal a konfliktusmegoldás politikai módja szerint fogunk foglalkozni, ha azon vagyunk, hogy megértsük ezeket az új, alulról szerveződő csoportokat, amelyek a mindenki által elérhető technológiát használják, akkor mi, diplomaták, nem ülhetünk ölbetett kézzel a banketteken abban a hiedelemben, hogy mi oldjuk meg a nemzetközi kapcsolatokat. Kapcsolódnunk kell ezekhez a mélyreható változásokhoz.

Miről is szól valójában a párbeszéd? Ha párbeszédbe elegyedek, akkor komolyan azt remélem, hogy a másik oldal felfogja az álláspontom, hogy hatni fogok rájuk a véleményemmel és az értékeimmel. Ez nem fog sikerülni másként, mint hogy jelzéseket küldök számukra, hogy kész vagyok meghallgatni a másik oldal jelzéseit. Sokkal több képzésre van szükségünk, hogy ezt hogyan tegyük, és sokkal több gyakorlatra abban, hogy hogyan mozdíthatjuk elő a problémamegoldást. Személyes tapasztalatainkból tudjuk, hogy néha elegendő elhagyni a terepet, míg máskor meg harcolni kell. És nem mondanám, hogy ez mindig rossz lenne. Néha muszáj. De ez a stratégia ritkán visz messze. A másik lehetőség az elkötelezett és fegyelmezett párbeszéd stratégiája. És azt hiszem, meg kell erősíteni a modern diplomáciában ezt a megközelítést, nem csak az egyes államok között, de az országokon belül is.

Látunk néhány új jelet. Soha nem hozhattuk volna létre az egyezményt a taposóaknák és a fürtös bombák használatának titlalmáról, ha nincs ez az újfajta diplomácia, a civil társadalommal való kapcsolatotfelvétel. Egyszer csak a civil szervezetek már nem csak álltak az utcasarkon, szlogenjeiket skandálva hanem bele lettek véve az egyeztetésekbe, részben ezért, mert ők képviselték az ezen fegyvereknek áldozatul esetteket. És magukkal hozták a tudásukat. És létrejött a kapcsolat a diplomácia és az alulról jövő kezdeményezések között. Ez talán a változások legelső eleme. Azt hiszem, a jövőben le kéne vonnunk a tanulságokat ezekből a különböző esetekből, hogy a diplomácia, ne legyen független a néptől és a civil társadalomtól.

És túl kell, hogy lépjünk a tradicionális diplomácián napjaink létkérdésében, a klímaváltozásben is. Hogyan oldjuk meg a klímaváltozás problémáját megállapodásokon keresztül, ha nem vagyunk képesek rávenni a civil társadalmat és az embereket, hogy ne csak a problémának legyenek részesei, hanem a megoldásnak is? A mai gyakorlattól teljesen eltérő, feleket bevonó diplomáciai folyamatra lesz szükség, ahogy a bonyolult klíma-egyeztetések további körei felé haladunk, de haladunk valami felé, ami sokkal szélesebb körben kell, hogy mozgósítson. Tudom, hogy létkérdés ennek a felfogása a technika, a globalizáció és az alulról szerveződő társadalom miatt.

Nekünk, diplomatáknak ismernünk kell a közösségek társadalmi tőkéjét. Hogy mitől fognak ezek az emberek bízni egymásban, nem csak a különböző államokban élők de egy államon belül is? Mennyire legitim a diplomácia, és a diplomaták által örökül hagyott megoldások, ha egyszer visszajelzések nélkül maradnak, ha felfoghatatlanok az egyszerűen csak csoportoknak nevezett szélesebb társadalmi körök számára?

Szerencsére nem vagyunk tehetetlenek. Soha korábban nem volt ennyi kommunikációs eszközünk, eszközök, amik összekapcsolnak, csápok, amik kinyúlnak, eszközök a bevonásra. A diplomácia szerszámosládája valójában tele van különféle olyan eszközzel, amelyekkel erősíthetjük a kommunikációnkat. De az a probléma, hogy épp lábalunk ki egy olyan évtizedből, amelyben féltünk ezekhez hozzányúlni. Nos, remélem, hogy az elkövetkezendő években néhány konkrét példán keresztül demonstrálhatjuk, hogy a félelem egyre csökken, és felbátorodhatunk a legkülönbözőbb országokban működő, civil összefogással rendelkező szövetségekből, hogy támogassuk őket saját problémáik megoldásában az afgánok közt, a palesztin nép közt, Palesztina és Izrael népei között.

És próbálván megérteni ezt a tágabb mozgalmat az arab világban, nem vagyunk tehetetlenek. Fejlesztenünk kell a szükséges készségeket. és bátorságra van szükség a használatukhoz. Az én hazámban, láttam, ahogyan az iszlamista csoportok tanácsa és a keresztény csoportok összejöttek -- nem kormányzati kezdeményezésre, hanem saját elhatározásukból -- hogy felvegyék egymással a kapcsolatot és párbeszédet kezdjenek egy olyan időszakban, amikor egyébként igen kicsi a feszültség köztük. És ha nő a feszültség, a párbeszéd már létezik. Ez egy jó módszer arra, ahogyan a különböző témákkal foglalkozzunk.

A mai nyugati társadalmak a mostani, migrációs időszakban jóval bonyolultabbak, mint korábban voltak. Hogyan tudunk lenyugodni és felépíteni egy szélesebb 'MI'-t hogy a saját dolgainkkal foglalkozzunk, ha nem fejlesztjük kommunikációs készségeinket? Szóval sok ok van rá, és mindezen okok miatt itt az ideje, hogy tárgyaljunk, és kell is, hogy tárgyaljunk.

Köszönöm a figyelmet.

(Taps)