John Wooden a győzelem és a siker közti különbségről

Akkor alkottam meg a saját siker-definíciómat amikor 1934-ben az Indiana állambeli South Bend egyik középiskolájában tanítottam. Egy kissé elkeseredett és csalódott voltam amiatt, ahogyan az Angolt tanuló diákjaim szülei viszonyultak a gyerekeik osztályzataihoz. Azt gondolták, hogy 2-es, 3-as jó lesz a szomszéd gyerekének, mert a szomszédok gyerekei mind átlagosak. De elfogadhatatlan volt számukra, ha a saját gyerekük nem megfelelően teljesített vagy a tanár elégedetlen volt velük. Ez nincs rendjén. A Jóisten, az Ő végtelen bölcsességében nem adott mindannyiunknak egyenlő intelligenciát, mint ahogyan méretben és megjelenésben sem vagyunk egyformák. Nem mindenki kap 4-est vagy 5-öst, és nem is szerettem ezt az értékelést.

Tisztában voltam vele, hogy különféle iskolák öregdiákjai a 30-es években, hogyan értékelték edzőiket és csapataikat. Ha mindent megnyersz, akkor voltál elfogadhatóan sikeres. Nem egészen. Ugyanis arra jöttem rá, hogy több olyan év is volt, amikor nem veszítettünk egyetlen meccset sem. Nekem viszont úgy tűnt, hogy nem annyival nyertünk meg minden meccset, ahogyan azt az öregdiákok megjósolták. És elég gyakran -- (Nevetés) elég gyakran éreztem úgy, hogy a jóslataikat megtámogatták, méghozzá egy sokkal anyagiasabb módon. Így volt ez a 30-as években, úgyhogy elfogadtam. De nem szerettem. És egyáltalán nem értettem egyet vele! Valami olyannak akartam előállni, amitől azt reméltem, hogy jobb tanárrá tesz. Továbbá a rámbízott fiataloknak, akár sportban, akár angolórán, valami olyasmit tudok adni, ami után érdemes vágyakozni, többet egy jobb jegynél az osztályban, vagy egy atlétikai viadalon elér jobb eredménynél.

Elég sokat gondolkodtam ezen, és valami saját meghatározást akartam alkotni. Azt hittem, ez segíteni fog. Ismertem Webster úr meghatározását: anyagi javak felhalmozása vagy rang és és elismertség ... valami ilyesmi. Lehet, hogy figyelemre méltó teljesítmények, de szerintem nem feltétlenül a siker jellemzői. Nos, valami saját meghatározást kerestem.

Eszembe jutott, hogy egy kis farmon nőtten föl dél-Indianában. Apám megpróbált arra tanítani engem és a fivéreimet, hogy soha ne próbáljunk jobbak lenni másnál. Biztos vagyok benne, hogy akkoriban még nem ... nos, talán az elmém valami rejtett zugából évekkel később bukkant csak elő ez a gondolat. Soha ne próbálj meg valakinél jobb lenni, mindig tanulj másoktól. Soha ne szűnj meg jobbá válni, a legjobbá, amivé csak lehetsz -- ez hatalmadban áll. Ha túlságosan leköt, túlságosan belemélyedsz és tartani kezdesz azoktól a dolgoktól, amikre nincs befolyásod, az gátolni fog azokban a dolgokban, amikre van befolyásod. Aztán találkoztam ezzel az egyszerű versikével, mely így szól: Isten zsámolyánál, hogy megvallja, egy szegény lélek térdepelt és fejét lehajtva rítta: "Elbuktam, uram". Szólt a Mester: "Megtevél mindent, mi tőled telhet. Ezt nevezzük sikernek."

Ezekből és talán még egyből kidolgoztam a sikerre vonatkozó saját meghatározásomat. Mely így szól: a lelki békét csak az a tudat adhatja meg, hogy a legtöbbet-legjobbat adtuk, ami csak tőlünk tellett. Azt hiszem ez igaz. Ha erőfeszítést teszel, hogy a legtöbbet hozd ki magadból, próbálkozol és javítasz a rendelkezésre álló körülményeken, azt hiszem, ez a siker. Nem gondolom, hogy ezt mások megítélhetik. Olyan ez, mint a jellem és a hírnév. A híred az, ahogy rólad vélekednek; a jellem az, aki te valójában vagy. Azt hiszem a jellem sokkalta fontosabb, mint az, hogy mit gondolnak rólad. Remélni lehet csak, hogy mindkettő jó lesz. De a kettő nem szükségképpen esik egybe. Ez az, amit el szerettem volna érni a fiatalokkal.

Más dolgokat is érintettem. Szeretek tanítani és ahogyan az előző előadó mondta, szeretem a költészetet, próbálkoztam vele magam is. Van egy pár dolog, ami segített nekem, hogy jobb legyek, mint nélkülük lettem volna. Tudom, hogy nem az vagyok, aki lennem kéne, vagy akinek lennem kellett volna. De azt gondolom, jobb lettem, mint lettem volna, ha nem mentem volna keresztül bizonyos dolgokon. Az egyik egy kis versike, ami így hangzik:

"Sem írott szó, sem könyörgés nem mozgatja az ifjakat a jóra, és a könyvek sem, a poros polcokon -- csak maga a tanítók példája az, ami vonz."

Mély benyomást tett rám ez a 30-es években. Megpróbáltam, több-kevesebb sikerrel, alkalmazni az óráimon, mind a sportpályán, mind pedig az angolórákon. Nagyon szeretem a költészetet, valahogy mindig érdekelt. Lehet hogy azért, mert apám olvasott nekünk esténként. Olajlámpásnál olvasott -- nem volt áram a farmon lév otthonunkban. És apám szokott volt olvasni nekünk. S ez mindig nagyon tetszett. Körülbelül ebben az időben találkoztam ezzel a verssel, majd egy másikkal. Valaki megkérdezte az egyik tanárnőt, hogy miért tanít. És akkor ő -- kis idő elteltével azt válaszolta, hogy ezen szeretne elgondolkodni. Aztán visszajött és ezt mondta:

"Azt kérdezik, miért tanítok, erre én azt mondom: "Hol találnék ilyen nagyszerű társaságot?" Ott egy államférfi ül, erős, egyenes, bölcs. Amott Daniel Webster, az ékesszóló. Egy orvos ül mellette, akinek a gyors és biztos keze csontot gyógyít és megállítja a vérzést. És ott egy építőmester, aki templom kupoláját emeli ott meg egy pap, ki Isten szava erejével a megtévedt lelket visszaviszi az Úrhoz. Mindannyian itt vannak, tanárok farmerek, kereskedők, munkások. Akik dolgoznak, szavaznak, építenek és imádkoznak egy nagyszerű jövőért. Mondhatnám, hogy nem látom a templomot, vagy hallom a szót, vagy nem eszem az ételt, amelyet ők termeltek meg. És mégis: lehetőségem van erre. És majd később elmondhatom hogy ismertem őt, gyenge volt, vagy éppen erős, merész, vagy büszke, vagy vidám. Ismertem őt, csak akkor még gyerek volt. Azt kérdik, miért tanítok, azt válaszolom: "Hol találhatnék ilyen nagyszerű társaságot?"

Hiszek a tanári hivatásban, ez igaz, sok fiatallal hoz össze. Kell gondolnom a fiatalokra a UCLA-n, harminc-valahány jogászra, 11 fogorvosra és orvosra sok-sok tanárra és más szakmák képviselőire. Nagyon jó érzés, látni őket, ahogyan haladnak. Mindig azt akartam éreztetni a fiatalsággal, hogy azért vannak ott, hogy tanuljanak, ez az első. A kosárlabda a második volt, mert abból tartották fenn magukat és szükségük van egy kis kikapcsolódásra is, de amint hagyjuk, hogy a kikapcsolódás kicsit is fontosabbá váljék a többinél, akkor egyiket sem fogjuk tudni sokáig megtartani! Ezek voltak azok a gondolatok, amiket át szerettem volna adni a rám bízott fiataloknak.

Három szabály volt, amelyekhez gyakorlatilag mindig tartottam magam. Ezeket még az UCLA előtt tanultam, és úgy találtam, hogy igen fontosak. Az egyik -- soha ne késs! Soha. Később mondtam más dolgokat is a játékosoknak: ha valahová megyünk, legyünk izlésesek és tiszták. Voltak idők, amikor zakót és nyakkendőt köttettem velük. Aztán láttam ez egyik vezetőnket farmerban és garbóban iskolába jönni és rájöttem hogy túl szigorú vagyok. Hagytam tehát, hogy lazítsanak, csak maradjanak csinosak és tiszták. Egyszer az egyik legjobb játékosom, talán hallottak róla, Bill Walton jött a buszhoz, épp indultunk játszani valahová. De nem volt csinos, sem tiszta, ezért nem engedtem fölszállni. Nem szállhatott fel a buszra. Haza kellett mennie átöltözni, mielőtt a reptérre ment volna. Szóval kekec voltam. Hittem ebben. Hiszek abban, hogy az idő nagyon fontos. Hiszek abban, hogy pontosnak kell lennünk. De edzés közben is, például azzal, hogy időben kezdünk és időben is fejezzük be. A srácoknak nem kellett úgy érezniük, hogy feltartjuk őket.

Amikor edzőképzőkön beszélek, gyakran mondom a fiatal edzőknek -- és az edzőképzőkről kikerülve ők a fiatalok közé fognak tartozni, akik kezdik ezt a pályát. Legtöbbjük fiatal, és gyakran friss házasok. Azt mondom nekik: "Ne húzzátok el az edzéseket. Mert akkor rosszkedvűen mentek haza. És az nem jó, ha egy ifjú férj rosszkedvűen megy haza." Ha idősebbek lesztek, ez már nem számít. De --

(Nevetés)

Mindig is hittem a pontosságban. Hiszek a pontos kezdésben és a pontos befejezésben. A másik szabály, amit tartottam: kerülni a csúnya szavakat. Akárcsak egy csúnya szó, és ki vagy zárva egy napra. Ha játék közben találod mondani, le vagy ültetve a kispadra. A harmadik szabály: soha ne kritizáld a csoporttársadat. Azt nem tűrtem. Mindig mondtam nekik, hogy engem fizetnek azért, hogy kritizáljak. Ez az én munkám, ezért fizetnek. Szomorú, de fizetnek nekem azért, hogy ezt tegyem. Nem, úgy mint a mai edzőket, az Isten szerelmére, nem! Ma ez másként van már, mint az én időmben. Három dologhoz ragaszkodtam mindig. És ezek mind az apámtól származtak. Ezt próbálta átadni nekem és a testvéreimnek annak idején.

Végül előálltam egy piramissal, de erre most nincs idő, hogy belemenjek. Ez viszont segített nekem, azt hiszem, hogy jobb tanár legyek. Ez valahogy így hangzott: A piramisban építőkövek vannak. A sarokkövek pedig: a szorgalom és a lelkesedés, kemény munka és élvezni, amit csinálsz. Feljutni a csúcsra. Ezt értem a siker alatt. És fönt a csúcson: hit és türelem. Azt mondom nektek, csináljatok bármit, tegyétek azt türelemmel. Kell, hogy legyen türelmetek, ahhoz, hogy... ha azt akarjuk, hogy a dolgok megtörténjenek. Sokat beszélünk arról, hogy a fiatalok türelmetlenek. Igen, azok. Mindent meg akarnak változtatni. Azt hiszik, hogy minden változás haladás is egyben. Ahogy idősödünk -- egyre inkább hagyjuk a dolgokat a maguk útján. És azt is elfelejtjük, hogy nincs fejlődés változás nélkül. Szóval szükség van türelemre. És azt is hiszem, hogy hit is kell. Hiszek abban, hogy hinnünk kell, igazán hinni. Nem csak a levegőbe beszélni; hinni, hogy a dolgok úgy fognak alakulni, ahogy kell, feltéve, hogy azt tesszük, amit kell. Azt hiszem hajlamosak vagyunk azt remélni, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogy mi szeretnénk, legtöbbször. Azokat a dolgokat viszont már nem tesszük meg, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az eredeti célok meg is valósuljanak! Közel 14 évig dolgoztam ezen, és azt hiszem ez segített nekem abban, hogy jobb tanár legyek. De mindig a siker eredeti meghatározása körül forgott minden.

Tudják, sok évvel ezelőtt volt egy elsőligás baseball bíró, név szerint George Moriarty. Aki a nevét csak egy "i" - vel írta. Soha nem találkoztam ilyennel, ennek ellenére így írta. A híres baseball játékosok nagyon fogékonyak az ilyesmire kiszúrták hogy csak egy "i" -t használ. Meglepődnének, ha megtudnák, hányszor hívták fel a figyelmét a legkülönfélébb alkalmakkor arra, hogy hiányzik egy kereke.

(Nevetés)

Írt azonban valamit, amit szerintem ő azalatt az idő alatt csinált, amíg én a piramist próbáltam összállítani. Úgy hívta: "Az előttünk álló, vagy a mögöttünk lévő út." "Néha azt hiszem, hogy a sors istennői vigyorognak, amikor leleplezzük őket és az egyetlen ok, amiért nem tudunk nyerni, mert maguk a sors istennői is hibáznak. Érvényes az ősi mondás: győzelem és vereség belülről fakad. A polcon sorakozó győzelmi serlegek nem tudják megnyerni a holnapi mérkőzést. Mélyen magunkba nézve mindannyian tudjuk, hogy mindig van esély a győzelemre. De ha nem a legjobbat adjuk magunkból akkor egyszerűen nem álltuk ki a próbát: mindent beleadni és semmit sem megtartani amíg a játék meg nincs nyerve. Megmutatni, mi a harci szellem. Akkor is harcolni, amikor mások feladják. Végigjátszani és nem leülni. A hozzáállás nyeri a kupát. Az álom jelöli ki az utat. Akkor is remélni, ha az álmaink halottak. Imádkozni, ha minden reményünk elszállt. Veszítsünk bár, de ne féljünk a bukástól, ha mindent bátran odaadtunk. Mit kérhetnénk valakitől többet, mint azt, hogy mindent beleadjon, amije csak van? Mindent beleadni, nekem ez jelenti azt, hogy nem vagyunk messze a győzelemtől. A sors ritkán téved, mindegy mennyire cibál erre és arra. Mi magunk, te és én alakítjuk sorsunkat -- mi nyitjuk és zárjuk a lehetőségek ajtaját az úton előttünk és mögöttünk."

Ez egy hármas szabályra emlékeztet engem, amire apám próbált rávezetni minket. Ne siránkozz. Ne elégedetlenkedj. Ne keress kifogást. Menj és tedd a dolgod, bármi legyen is az, tedd a legjobb képességed szerint. Senki sem tud többet tenni ennél. Megpróbáltam sikerre vinni ezt is -- az ellenfeleim nem fogják megmondani -- soha nem hallottak engem a győzelmet emlegetni. Soha ne emlegesd föl a győzelmet. Szerintem akkor is veszíthetsz ha több pontot szerzel, mint az ellenfeled. És akkor is nyerhetsz, ha lemaradsz a pontszerzésben. Néha éreztem magamat így, különféle alkalmakkor. Azt akartam a csapatomtól, hogy képesek legyenek büszkének lenni magukra a játék után. Azt szoktam mondani, hogy a játék után, ha valaki nem tudná a végeredményt, akkor a viselkedésünkből ne tudja megmondani, hogy nyertünk vagy vesztettünk-e.

Ez az, ami tényleg számít: hogy erőfeszítést tégy, hogy rendszeresen beleadj apait-anyait, az eredmény pedig majd az lesz, aminek lennie kell. Nem feltétlenül az, amit te szeretnél, hanem az, aminek lennie kell, és ezt csak te fogod tudni. Ez volt az, amit a leginkább elvártam tőlük. És ahogy múlt az idő, és többet tapasztaltam, azt hiszem, ez fejlődött, ami az eredményeket illeti. Ám én azt akartam, hogy az eredmény valójában egy kísérőjelenség legyen, és nem a cél maga. Azt hiszem egy nagy filozófus, vagy nem is, Cervantes mondta, hogy "Az út jobb a célnál" Szeretem ezt a mondást. Szerintem a lényegre mutat rá. Néha szinte csalódik az ember a megérkezéskor. Ami szórakoztató, az az odaút! Mint az UCLA kosáredzője, az edzéseket az útnak képzeltem el, a mérkőzés már a vége volt az útnak, a végeredmény. Szerettem a nézőtéren ülni és nézni a csapat játékát és látni, hogy jó munkát végeztem-e. az elmúlt héten. Igen, az a jó érzés, hogy elégedettek lehetnek magukkal és tudván tudni, hogy minden erőfeszítést megtettek, mindent, a legjobbat, amire csak képesek voltak.

Néha megkérdezik, ki volt a legjobb játékosom vagy melyek voltak a legjobb csapataim. Soha nem tudok erre felelni, ha egyes emberekről van szó. Egyszer ugyanezt kérdezték, ezekkel a szavakkal: "Tegyük fel, hogy képes lenne megalkotni a tökéletes játékost. Milyennek szeretné?" Azt válaszoltam: "Olyat szeretnék, aki tudja miért van az UCLA-n, azért, hogy jó képzést kapjon, hogy jól tanuljon és elsőként, hogy tisztában legyen vele, hogy alapjában véve miért van itt. Persze azt is akarnám, hogy játszani is tudjon. Azt akarnám, hogy értse meg, hogy a védekezés nyeri a bajnokságokat, s így ő keményen dolgozna a védekezésén. De olyat akarnék, aki támadót is játszana. Azt akarnám, hogy legyen önzetlen és inkább passzoljon, mintsem, hogy ő szerezzen kosarat. Azt akarnám hogy tudjon passzolni és passzoljon is!

(Nevetés)

Volt olyan játékosom, aki tudott, de nem csinálta, és volt olyan is, aki passzolt volna, de nem ment neki.

(Nevetés)

Azt akartam, hogy kívülről is betaláljon, és közelről is jó legyen.

(Nevetés)

Azt akarnám, hogy a pálya mindkét végén jól lepattanózzon. Válasszunk valakit, mint például Keith Wilkes és hagyjuk is ennyiben. Minden képessége megvolt. Nem ő volt az egyetlen, de az egyik, akit ide tudnék sorolni, mert, ő volt az aki mindent megtett hogy a legjobbá váljon.

Az "Edzőnek hívnak" című könyvemben két játékost említek, akik igen nagy örömet okoztak nekem és akik igen közel kerültek ahhoz, hogy elérjék teljesítőképességük teljességét: az egyikük Conrad Burke, a másik Doug McIntosh volt. Amikor elsőévesként láttam őket az újonc csapatunkban nem volt... amikor tanítottam, gólyák nem játszhattak az egyetemet képviselő csapatban. Arra gondoltam: "Jóég, bárcsak ez a két játékos, vagy legalább egyikük..." Más évek voltak, de egyszerre csak egyikükre gondoltam - "Ó, ha bekerül a nagycsapatba, a csapatunk elég ócska lehet, ha elég jó ahhoz, hogy beverekedje magát." És tudják, egyikük kezdő volt másfél idényen keresztül. A másikuk -- a következő idényében 32 percet játszott egy, a bajnokságért játszott meccsen, remek munkát végzett. A következő évtől kezdő játékos volt a bajnokcsapatunkban. És arra gondoltam, soha nem játszhatna egy percet sem, ha -- tehát ezek azok a dolgok, amik nagy örömet szereznek, és komoly elégedettséget okoz, mikor ilyet látok. Egyikőjük sem tudott jól dobni. Viszont kiváló mezőnyszázalékaik voltak, mivel nem erőltették a dobást. Egyikőjük sem tudott hatalmasat emelkedni, de jól helyezkedtek, és ezért tudtak jól lepattanózni. Emlékeztek arra, hogy minden megkísérelt dobást elmulasztottnak vegyenek. Túl sok olyan játékosom volt, aki csak állt és kivárta, hogy vajon kimarad-e a dobás, és akkor indultak csak, de az akkor már késő. Valaki más akkor már előttük jár. És bár nem voltak gyorsak, jól helyezkedtek, kiegyensúlyozottak voltak. Kiválóan védekeztek a csapat számára. Voltak olyan képességeik -- amihez igen közel kerültek -- majdnem olyan közel, hogy elérték a teljesítőképességük végső határát, minden játékosom közül leginkább. Így én legalább olyan eredményesnek ítélem őket, mint Lewis Alcindort vagy Bill Waltont, vagy sok mást, akink volt -- volt néhány kiemelkedő játékos!

Eleget dumáltam? Azt mondták nekem, hogy amikor ez a fickó feltűnik, abba kell hagyjam.

(Nevetés) (Taps)