John Hunter a Világbéke játékról

Szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Nagyon szerencsésnek érzem magam. Annyira meghatott a kedvesség, amivel fogadtak. Felhívtam a feleségem, Leslie-t, és azt mondtam: "Olyan sok jó ember próbál sok jót tenni. Úgy érzem, angyalok közt szálltam le." Egy őszinte érzés. De hadd kezdjem el az előadást -- látom, pörög az óra.

Állami iskolában tanítok, és meg akarok osztani egy történetet a felügyelőmről. Úgy hívják, Pam Moran Albemarle megyében, Virginiában, a Blue Ridge hegyek lábánál. Egy nagyon modern felügyelő. Okostáblákat használ, blogol, Tweetel, Facebookon van, mindenféle technikai dolgot csinál. Egy technológiai vezető és egy példamutató vezető. De az irodájában van egy öreg, ütött-kopott konyhaasztal -- pergő zöld festék, olyan rozoga. És azt mondtam: "Pam, olyan modern, haladó ember vagy. Miért van ez a régi asztal az irodádban?"

És azt mondja nekem: "Tudod, dél-nyugat Virginiában nőttem fel, a vidéki Virginia szénbányái és farmjai között, és ez az asztal a nagyapám konyhájában volt. És mi bejöttünk a játszás után, ő bejött a szántás és munka után, és minden este az asztal körül ültünk. És ahogy felnőttem, olyan sok tudást, meglátást és bölcsességet hallottam ekörül az asztal körül, elkezdtem a bölcsesség asztalának hívni. És amikor nagyapám meghalt, elhoztam az asztalt az irodámba, és rá emlékeztet. Emlékeztet arra, hogy mi történik néha egy üres tér körül." A projektet, amiről mesélni fogok, a Világbéke játéknak hívják, és alapvetően ez is egy üres tér. És úgy szeretnék rá gondolni, mint egy 21. századi bölcsesség asztalára.

Mindez 1977-ben kezdődött. Fiatal voltam, és folyton abbahagytam és újrakezdtem a főiskolát. És a szüleim nagyon türelmesek voltak, de többször is jártam Indiában misztikus küldetésen. És emlékszem, amikor utoljára visszajöttem Indiából -- a hosszú, fehér ruháimban, nagy szakállal és John Lennon szemüveggel, azt mondtam apámnak: "Apa, azt hiszem végre megtaláltam a lelki megvilágosodást." Azt mondta: "Akkor már csak egy dolgot kell megtalálnod." Azt mondtam: "És mi az?" "Egy állást." (Nevetés) Könyörögtek nekem, hogy szerezzek diplomát valamiből. Szóval szereztem egy diplomát, és éppen pedagógiából. Egy kísérleti pedagógiai program volt. Lehetett volna fogászat is, de benne volt a "kísérleti" szó, és muszáj volt ezt választanom.

Elmentem egy állásinterjúra a Richmond Állami Iskolákhoz Virginiában, a fővárosban, vettem egy háromrészes öltönyt -- az engedményem a konvencióknak, megtartottam a szakállam és az afro hajam, és a magasított talpú cipőm -- ez a 70-es években volt -- besétáltam, leültem, és elvégeztem az interjút. És nagyon nagy szükségük lehetett tanárokra, mert a felügyelő, Anna Aronak hívták, azt mondta, felvettek tehetséges gyerekeket tanítani. Annyira meglepődtem, annyira megdöbbentem, azt mondtam: "Nos, köszönöm szépen, de mit csináljak?" (Nevetés) A tehetséges gyerekek oktatása még új volt. Nem volt sok tankönyv vagy alapanyag. És azt mondtam: "Mit csináljak?" És a válasza megdöbbentett. Megrázott. A válasza megalapozta az egész karrierem ezután a pont után. Azt mondta: "Mit szeretne csinálni?" És ez a kérdés helyet csinált. Nem volt program direktíva, nem volt kézikönyv, nem voltak meghatározott követelmények a tehetséges oktatásban. És olyan helyet csinált, hogy onnantól kezdve igyekeztem helyet csinálni a diákjaimnak, üres teret, ahol alktohatnak és jelentéssel tölthetik meg a saját értelmezésük szerint.

Ez 1978-ban volt, és tanítottam évekkel később, és egy barátom bemutatott egy fiatal filmesnek. Chris Farinának hívták. Chris Farina ma itt van a saját zsebéből. Chris, felállnál, hogy lássanak -- egy fiatal, bámulatos filmes, aki csinált egy filmet. (Taps) A film címe "Világbéke és más negyedikes eredmények". Javasolt nekem egy filmötletet -- nagyszerű cím. Javasolt nekem egy filmötletet, és azt mondtam: "Igen, talán leadják a helyi tévén, és integethetünk a barátainknak." De a film ennél sokkal messzebbre ment. Még mindig tartozik, de Chris elérte, a saját áldozatai árán, hogy terjesszék a filmet. Szóval csináltunk egy filmet, és kiderült, hogy több mint az én történetem, több mint egy tanár története. A történet tisztelgés a tanítás és a tanárok előtt. És nagyon szép.

És az a különös, hogy amikor a filmet nézem -- az a hátborzongató érzésem van -- szó szerint látom magam eltűnni. Azt láttam, ahogy a tanáraim megelevenedtek bennem. Láttam a geometria tanáromat a középiskolából, Mr. Rucell fanyar mosolyát a bajusza alatt. Ezt a mosolyt használom -- ez az ő mosolya. Láttam Jan Polo villogó szemeit. Nem a haragtól villogtak, hanem a szeretettől, a heves szeretettől a diákjai iránt. És néha így villog a szemem. És láttam Ethel J. Banks kisasszonyt, aki gyöngyöket és magassarkút hordott minden nap az általános iskolában. És tudják, olyan régimódi tanáros nézése volt. Tudják melyikre gondolok. (Nevetés) "És még nem is a hátam mögött ülőkről beszélek, mert hátul is szemem van." (Nevetés) Ismerik ezt a tanárt? Nem használtam gyakran ezt a nézést, de az arzenálomban van. És Banks kisasszony egy nagyszerű mentorom volt.

És aztán láttam a szüleimet, az első tanáraimat. Apám, nagyon találékony, térbeli gondolkodó. Ez a bátyám, Malcolm a jobboldalon. És édesanyám, aki negyedikben tanított engem egy szegregált iskolában Virginiában, aki a példaképem. És igazán, úgy érzem, amikor ezt a filmet nézem -- van egy mozdulatom, amit ő is csinált -- úgy érzem, ennek a mozdulatnak a folytatása vagyok. Az egyik tanító mozdulata vagyok. És az a legszebb, hogy én is tanítottam a lányomat, Madeline-t általános iskolában. Tehát anyám mozdulata folytatódik generációkon keresztül. Csodálatos érzés ez a folytonosság. Tehát ma sok ember vállán állok itt. Nem vagyok itt egyedül. Sok ember van a színpadon ebben a pillanatban.

Szóval ez a Világbéke játék, amiről mesélnék. Így kezdődött: ez csak egy 1x1,5 méteres farost lemez, egy belvárosi állami iskolában 1978-ban. Egy órát készítettem elő Afrikáról. A világ minden problémáját rátettük, és azt gondoltam, hagyom, oldják meg. Nem akartam előadást tartani vagy egy könyvből olvasni. Azt akartam, hogy teljesen merüljenek bele és tanulják meg az érzést, hogy a testükön keresztül tanulnak. Azt gondoltam, szeretnek játszani. Csinálok valami -- nem mondtam, hogy interaktívat. Még nem létezett ez a szó 1978-ban -- de valami interaktívat. Szóval megcsináltuk a játékot, és azóta egy 1,3x1,3x1,3 méteres plexiüveg szerkezet lett. Négy plexiüveg szintje van.

Van egy űr réteg, fekete lyukakkal és műholdakkal, kutató műholdakkal és aszteroida bányászattal. Van egy levegő és légtér réteg, vatta felhőkkel, amiket tologatunk és területi légterekkel és légierőkkel, egy föld és tengerszint réteg több ezer játék figurával -- és egy vízalatti réteg is tengeralattjárókkal és tengeralatti fúrással. Négy ország van a táblán. A gyerekek találják ki az országok nevét -- némelyik gazdag, némelyik szegény. Különböző erőforrásaik vannak, kereskedelmi és katonai. Minden országnak van egy kormánya. Van egy miniszterelnök, külügyminiszter, honvédelmi miniszter és egy fő pénzügyi felügyelő, vagy elszámoltató. Én választom ki a miniszterelnököt a személyes ismereteim alapján, felajánlom neki a pozíciót, visszautasíthatja, és ezután ő választja ki a kormányát. Van egy Világbank, fegyverkereskedők és egy Egyesült Nemzetek. Van egy időjárás istennő is, aki a véletlenszerű tőzsdét és időjárást irányítja.

(Nevetés)

Ez nem minden. És van egy 13 oldalas krízis dokumentum 50 összefüggő problémával. Tehát ha egyvalami változik, minden változik. Bedobom őket ebbe az összetett rendszerbe, és megbíznak bennem, mert mély és gazdag kapcsolat van közöttünk. És ezek a krízisek, vannak -- lássuk csak -- etnikai és kisebbségi feszültségek, kémiai és nukleáris katasztrófák, nukleáris fegyverkezés. Vannak olajömlések, környezeti katasztrófák, vízjogi viták, szakadár köztársaságok, éhínség, veszélyeztetett fajok és globális felmelegedés. És ha Al Gore itt van, átküldöm a negyedikeseimet az Agnor-Hurt és Venable iskolából, mert egy hét alatt megoldották a globális felmelegedést. (Nevetés) (Taps) És nem csak egyszer.

(Nevetés)

Szintén van a játékban egy szabotőr -- egy gyerek -- tulajdonképpen egy bajkeverő -- és jó hasznát veszem a bajkeverőmnek, mert látszólag próbálja megmenteni a világot és a helyzetét a játékban. Ugyanakkor megpróbál mindent aláásni a játékban. És titokban csinálja félretájékoztatás, kétértelmű és jelentéktelen információk által, rávéve mindenkit, hogy mélyebben gondolkodjon. Ott van a szabotőr, és olvasunk Sun Tzu 'A háború művészetéből' is. A negyedikesek megértik -- kilenc évesek -- és arra használják, hogy megértsék, hogy ne kövessék -- először ezt teszik -- a hatalomhoz és pusztításhoz vezető utat, az utat a háborúhoz. Megtanulnak túllépni rövidtávú reakciókon és a szenvedélyes gondolkodáson, hogy hosszútávú, következetes módon gondolkodjanak.

Stewart Brand is itt van, és tőle származott az egyik ötlet a játékhoz egy Coevolution Quarterly újságcikk nyomán egy békefenntartó erőről. És a játékban a diákok néha létrehoznak egy békefenntartó erőt. Én csak nézem az órát. Csak pontosítok dolgokat. Csak lehetővé teszek dolgokat. A diákok irányítják a játékot. Nincs lehetőségem törvényeket hozni, ha egyszer elkezdenek játszani. Csak megosztom Önökkel...

(Videó) Fiú: A Világbéke játék nagyon komoly. Azt tanulod meg, hogy hogyan vigyázz a világra. Hunter tanár úr azért csinálja ezt, mert az ő generációja sok mindent tönkretett, és megpróbálja elmondani nekünk, hogyan oldjuk meg ezt a problémát.

John Hunter: Felajánlottam nekik egy -- (Taps) Valójában nem tudok nekik semmit mondani, mert nem tudom a választ. És bevallom nekik az igazságot rögtön az elején: Nem tudom. És mivel én nem tudom, nekik kell megtalálni a válaszokat. És bocsánatot is kérek tőlük. "Bocsánatot kérek, fiúk és lányok, de az igazság az, hogy szomorú és borzasztó formában hagyjuk rátok a világot, és reméljük, hogy ti rendbe tudjátok hozni nekünk, és talán ez a játék segít megtanulni, hogy hogyan." Ez egy őszinte bocsánatkérés, és nagyon komolyan veszik.

Nos, talán kíváncsiak, hogy néz ki ez az összetettség. Amikor elkezdődik a játék, így néz ki.

(Videó) JH: Rendben, megnyitjuk a tárgyalásokat. Most. (Zsibongás)

JH: Az a kérdésem, ki irányítja az osztálytermet? Ez egy komoly kérdés: valójában ki irányít? Idővel megtanultam átengedni a gyeplőt a diákoknak. Van bizalom és megértés, és egy elkötelezettség egy ideálhoz, hogy nem kell azt csinálnom, amiről azt hittem csinálnom kell kezdő tanárként: irányítanom minden beszélgetést és választ a teremben. Lehetetlen. A kollektív bölcsességük hatalmasabb, mint az enyém, és ezt nyíltan beismerem előttük. Szóval csak elmesélek néhány történetet gyorsan, néhány varázslatos dologról, ami történt.

Volt ebben a játékban egy kislány, és a legszegényebb ország honvédelmi minisztere volt. És mint védelmi miniszter -- voltak tankjai, repülői és hasonlók. És egy nagyon gazdag, olajtermelő szomszédja volt. Provokáció nélkül, hirtelen megtámadta, a miniszterelnök utasítása ellenére, a szomszédja olajmezőit. Bemasírozott az olajmezőkre, körbevette őket egy lövés nélkül, biztosította és megtartotta. És a szomszéd képtelen volt bármilyen katonai akcióra, mert az üzemanyag-tartalékuk el volt zárva.

Mind nagyon mérgesek voltunk: "Miért csinálod ezt? Ez a Világbéke játék. Mi bajod van?" (Nevetés) Ez egy kislány volt, és kilencévesen fogta a darabjait, és azt mondta: "Tudom, hogy mit csinálok." Ezt a barátnőinek mondta. Ez egy kicsit ellentmondásos. És ebből megtanultuk, hogy jobb nem feldühíteni egy kilencéves kislányt tankokkal. (Nevetés) Ők a legkeményebb ellenfelek. És nagyon zaklatottak voltunk. Azt hittem, rossz tanár vagyok. Miért tette ezt?

De mint kiderült, néhány játéknappal később -- és vannak fordulók, amikor az egyik csapat egyeztet -- igazából vagy egy tárgyalási időszak minden csapattal, mindegyik csapat kap egy fordulót, aztán visszamegyünk a tárgyalásokhoz, körbe-körbe, tehát mindegyik kör egy játékbeli nap. Szóval néhány játéknappal később kiderült, rájöttünk, hogy ez a jelentős ország egy katonai offenzívát tervezett, hogy uralja az egész világot. Ha hozzáférnek az olajtartalékaikhoz, meg is tették volna. A lány látta a vektorokat, a tendenciákat, a szándékokat sokkal előbb mint mi, és megértette, hogy mi fog történni, és hozott egy filozófiai döntést, hogy támadjon egy béke játékban.

Egy kis háborút használt arra, hogy elkerüljön egy nagy háborút, szóval megálltunk és volt egy nagyon jó filozófiai beszélgetésünk arról, hogy helyes volt-e, feltételesen helyes volt, vagy helytelen volt. Ilyen fajta gondolkodásra késztetik őket a helyzetek. Nem tudtam volna ezt megtervezni tanítás által. Spontán módon merült fel a kollektív bölcsességükön keresztül.

(Taps)

Egy másik példa, egy csodálatos dolog történt. Van egy levél a játékban. Ha egy katonai parancsnok katonákat kockáztat -- a kis műanyag játékokat a táblán -- és elveszíti őket, betettem egy levelet. Levelet kell írnod a szüleiknek -- a fiktív katonáid fiktív szüleinek -- hogy megmagyarázd, mi történt és kifejezd a részvéted. Tehát egy kicsit többet gondolkodsz, mielőtt a csata mellett döntesz. És felmerült ez a helyzet -- múlt nyáron, az Agnor-Hurt iskolában Albemarle megyében -- az egyik parancsnokunk felállt, hogy elolvassa a levelet, és az egyik gyerek azt mondta: "Hunter tanár úr, Kérjük meg -- van itt egy szülő." Egy szülő látogatott aznap, és a terem végében ült. "Kérjük meg azt az anyukát, hogy olvassa fel a levelet. olyan igazibb lesz, ha ő olvassa." Ezt tettük, megkértük, és együttműködően felvette a levelet. "Persze." Elkezdte olvasni. Elolvasott egy mondatot. Elolvasott két mondatot. A harmadik mondatnál már folytak a könnyei. Folytak az én könnyeim is. Mindenki megértette, hogy amikor elvesztünk valakit, a nyertesek nem kárörvendőek. Mindenki veszít. És ez egy fantasztikus pillanat volt, és fantasztikus megértés.

Megmutatom, mit gondol erről David barátom. Ő már sok csatát látott.

(Videó) David: Elegünk van abból, hogy folyton megtámadnak. A legtöbbször szerencsénk volt. De nagyon furcsán érzem magam, mert azt élem meg, amit Sun Tzu mondott az egyik héten. Egyik héten azt mondta, "Azok, akik csatába mennek és nyernek, majd vissza akarnak menni, és azok, akik csatát vesztenek, vissza akarnak menni és nyerni." Szóval eddig csatákat nyertem, és több csatába megyek, mindig több csatába. És azt hiszem furcsa megélni azt, amit Sun Tzu mondott."

JH: Megborzongok, valahányszor látom ezt. Ez az a fajta reakció, ami szeretnénk, hogy történjen. És ezt nem tudom megtervezni, még tesztelni sem tudom. De az értékelés egyértelmű. Tudjuk, hogy ez igazi tanulás. Rengeteg adatunk van, de néha sikerül túlmenni az adatokon az igazsággal, hogy mi is történik.

Szóval megosztok egy harmadik történetet. Ez a barátomról, Brennanről szól. Egy órában játszottuk a játékot iskola után több héten, kb. hét héten keresztül, és alapvetően megoldottuk mind az 50 összefonódó problémát. A játékot úgy nyerjük meg, hogy mind az 50 problémát megoldjuk és minden ország eszközértékének emelkednie kellett a kiinduláshoz képest. Némelyik gazdag, némelyik szegény. Milliárdokról van szó. A Világbank elnöke egyszer egy harmadikos volt. Azt mondja: "Hágy nulla van egy billióban? Most rögtön ki kell számolnom." De ő határozta meg a gazdaságpolitikát középiskolásoknak, akik játszottak ebben a játékban.

Szóval a legszegényebb csapat még szegényebb lett. Esély sem volt a nyerésre. És közeledett a négy óra, a játék vége -- talán még egy perc volt -- és kétségbeesés ülte meg a szobát. Azt gondoltam, rossz tanár vagyok. Meg kellett volna oldanom, hogy nyerjenek. Nem lenne szabad így elbukniuk. Velük együtt buktam el. És nagyon szomorú és lehangolt voltam. És hirtelen odajön Brennan a székemhez, megragadja a csengőt, ami a változást vagy a kormány ülésezését jelzi, visszarohan a székéhez és megrázza a csengőt. Mindenki odafutott a székéhez, kiabáltak, kiáltoztak, lobogtatták a dossziéikat. Dossziéik vannak tele titkos dokumentumokkal. Hadonásztak, rohangáltak körbe-körbe. Nem tudtam, mit csinálnak. Elvesztettem az irányítást az osztályterem fölött. Ha besétál az igazgató, elveszítem az állásom. A szülők kukucskáltak az ablakon át.

És Brennan visszarohan a székéhez. Mindenki visszarohan a székéhez. Megrázza a csengőt. Azt mondja: "Minden nemzet" -- 12 másodperc van az órán -- "minden nemzet összeadta a pénzét. Van 600 milliárd dollárunk. Felajánljuk adományként ennek a szegény országnak. Ha elfogadják, megemeli az eszközértéküket és megnyerjük a játékot. Elfogadják?" És 3 másodperc van az órán. Mindenki az ország miniszterelnökére néz, és ő azt mondja: "Igen." És megnyerték a játékot. A spontán együttérzés, amit nem lehetett megtervezni, ami váratlan és kiszámíthatatlan volt.

Minden játék más. Némelyik leginkább társadalmi kérdésekről szól, némelyik inkább gazdasági kérdésekről. Némelyik inkább a háborúról szól. De nem fosztom meg őket az emberi lét valóságától. Megengedem, hogy átéljék, a saját élményeiken keresztül, tanulják meg egy vértelen módon, hogyan kerüljék el a tetteket, amiket helytelennek tartanak. És megtudják, hogy mi a helyes, a saját maguk módján. Szóval ebben a játékban, olyan sokat tanultam belőle, de azt mondom, ha csak megtanulnak kritikusan gondolkodni, vagy kreatívan gondolkodni ebből a játékból és arra fordítják, hogy valami jót tegyenek a világért, mindannyiunkat megmenthetnek. Reméljük.

És minden tanárom nevében, akinek a vállán állok, köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

(Taps)