John Hodgman: Rövid kalandozás az elveszett időről.

Mindannyian ismerik ezt a történetet. 1950 nyarán Enrico Fermi, az olasz-amerikai fizikus és atommáglya készítő ebédelni ment a Los Alamos Nemzeti Laboratóriumban, csatlakozott néhány kollégájához és feltett nekik egy kérdést: "Hol van mindenki?" Ez összezavarta kollégáit, természetesen, hiszen ott ültek vele. Aztán tisztáznia kellett, hogy nem róluk beszélt. Az űrlényekről beszélt.

Tudják, ez mindössze néhány évvel az állítólagos roswelli repülő csészealj zuhanása után történt. És bár kiderült, hogy az semmi nem volt, egyáltalán semmi... (Nevetés) mindössze egy lezuhant meteorológiai léggömb amelyet apró, hajnélküli emberek vezettek egy réssel a szájuk helyén. Mégis, Amerika csészealj-őrült lett, még híres tudósok is, akik ebédeltek. Fermi okfejtése, ha átfogalmazhatom, arról szól, hogy a világegyetem olyan hatalmas, hogy nyilvánvalóan kell lennie más intelligens életnek odakinn. És az univerzum annyira régi, hogy hacsaknem mi voltunk a legelső kifejlődő civilizáció, mostanra már kellene, hogy legyen valami bizonyítékunk a létezésükre. És mégis, legjobb tudomásunk szerint, egyedül vagyunk.

"Hol van mindenki?" - kérdezte Fermi, és a kollégái nem tudtak válaszolni. Fermi aztán ugyanezzel a tompa logikával folytatta a tündérek, Yeti, Isten, és a szerelem lehetőségének cáfolását... és azontúl, mint tudják, Enrico Fermi egyedül evett. (Nevetés) Nos, nem vagyok tudós. Sosem építettem atommáglyát. Habár azzal érvelnék, hogy, gyakorlatilag, minden máglya atomi.

(Nevetés)

Mindazonáltal kiemelnék két lehetőséget amelyeket Enrico Fermi lehet, hogy nem vett figyelembe. Az egyik, hogy az idegenek lehet, hogy nagyon messze vannak. Talán, azt is merném mondani, hogy akár még más bolygókon is. A másik lehetőség... (Nevetés) az, hogy talán maga Enrico Fermi egy idegen volt.

(Nevetés)

Gondoljanak bele. Nem pont megfelelő, hogy a világháború közepén, a semmiből hirtelen felbukkan egy olasz tudós egy lenyűgöző új technológiával, amely mindent átalakított a világon és besötétítette az emberi faj történelmét mindörökre? És nem furcsa egy kicsit, hogy mindezért nem kért fizetést? Hogy mindössze egyetlen dolgot kért: két ámbráscetet ajándékba? Ez... ez nem igaz. De furcsa.

(Nevetés)

És ha Enrico Fermi valóban egy űrlény volt, nem ő lett volna-e az első, aki megpróbálja meggyőzni tudóstársait arról, hogy az űrlények nincsenek itt már régóta? Mivel alaptény bizonyos UFO-ológus vagy UFOlógus körökben, hogy az idegenek már évezredek óta itt vannak. Hogy álruhában jártak közöttünk, megfigyeltek minket, irányították evolúciónkat, majomból ember... aki hisz ilyesfajta dolgokban. És időnként elrabolnak minket a repülő csészealjukban és elvisznek minket, hogy piramisokban közösüljenek velünk.

(Nevetés)

Ezt az elméletet nehéz nem számításba venni, azt hiszem ebben egyetértenek.

(Nevetés)

Még a saját életemben is vannak emlékeim, amelyeket nehéz megmagyarázni... történések, melyek annyira furcsák és megmagyarázhatatlanul különösek, hogy nehéz elképzelni, hogy nem az eredményei voltak egy tartós és gyakori kapcsolatnak az idegenekkel egész életemen keresztül. Máskülönben hogyan magyaráznák meg a lenyűgöző és teljesen igaz közeli találkozásokat, amelyeket tapasztaltam és el fogok mesélni? Első találkozás: Ocean City, New Jersey, 1980. Azon a nyáron történt, amikor megjelent a "Harmadik típusú találkozások" speciális kiadása. És a szüleimmel nyaralni mentem a Jersey-i tengerpartra. 12 óra alatt szörnyen leégtem, pont, mint Richard Dreyfuss a filmben.

(Nevetés)

Tehát a nyaralás többi részét főleg a kis bérházunk előtt üldögélve töltöttem esténként, a járda még mindig meleg a naptól, UFO-k után kutattam az eget. Mit láttam? Csillagokat, műholdakat, villogó repülőgépeket... tipikus égi szemét. Néha odajöttek gyerekek és velem együtt nézték az eget, de a nyakuk hamar megfájdult és visszamentek a tengerparti sétányra videó játékokkal játszani és elvegyülni az emberek között. Egészen jó voltam videó játékokban. Nem voltam túl jó a másik dologban, tehát egyedül maradtam a kozmosszal.

És ekkor történt. Egy idős pár sétált felém az utcán. Úgy a hetvenes éveik vége felé jártak, és úgy vélem randin lehettek, mert a férfi egy nagyon elegáns kis öltönyt viselt sárga nyakkendővel, barna öltönyt. A nőn kardigán volt, mert addigra már teljesen beesteledett és hűvös jött az óceán felől. Valamiért emlékszem, hogy pontosan ugyanolyan magasak voltak. És akkor megálltak, a férfi felém fordult és azt mondta: "Mit keresel, repülő csészealjakat?"

(Nevetés)

El kell ismerni, ez igazán remek nyomozómunka egy öregembertől, aki épp randizik. De ami még különösebb volt... és még akkor is feltűnt, nyolc éves gyermekként... hogy egyáltalán megálltak. Ez az öreg ember megszakította a holdfényes sétáját a kedvesével csak azért, hogy kinevessen egy gyereket. "Ó" - mondta, "kis zöld emberkék." És aztán a barátnője is csatlakozott. "Nem léteznek űrlények," - mondta. "Nincs semmi ilyesmi." És mindketten nevettek. Ha, ha, ha. Körülnéztem. Az utca teljesen néptelen volt. Nem hallottam az óceán hangját. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Nem tudtam miért szekáltak engem. Néztem a különösen mérges arcukat, és emlékszem, azon tűnődtem, vajon gumi álarcot viselnek-e?

(Nevetés)

És mi lehet az álarcok mögött, ha azok voltak? Óriási, mandula formájú, rezzenéstelen szemek? Rés, száj helyett? Az öreg behajlította az ujjait, mintha egy fegyverrel tüzelne, és aztán lézer hangokat adott ki. Tyú, tyú, tyú... "Vigyázz." És rögtön megfordultak és elsétáltak. Az öreg ember kinyújtotta rücskös mancsait a nő kezéért, és megtalálta, és egyedül hagytak. Mondhatnánk, hogy ez csak egy egyszerű félreértés... egy különös találkozás emberek között. Talán mocsárgáz volt, de... (Nevetés) Tudom mit láttam.

Második közeli találkozás: Brookline, Massachusetts, 1984. Elmentem megnézni a Dűne című filmet és egy lány szólt hozzám. Nos, elsőre... (Nevetés) ez lehetetlen már első hallásra is, megértem... de teljesen igaz. A premier éjszakája volt, természetesen. Egy régi barátommal, Tim McGonigal-lal mentem, aki a bal oldalamon ült. A jobb oldalamon a kérdéses lány ült. Hosszú, göndör, fekete haja volt, kék farmerkabátot viselt. Emlékszem, valamiféle sérülés volt a bokáján, egy kötés, és mankóval járt. Nagyon magas volt. Akkoriban kezdtem a középiskolát. Ő végzős lehetett, de soha korábban nem láttam. Nem az én iskolámba járt. Nem tudtam a nevét, soha nem is fogom. Valakivel ült, aki gondolom az anyja lehetett, és a Dűne című regényről beszélgettek. Mindketten nagy rajongói voltak, anya és lánya... nagyon szokatlan. Arról beszéltek, hogy a kedvenc szereplőik az óriási homokférgek voltak. És aztán még különösebb lett. Ekkor odafordult hozzám a lány és azt kérdezte: "Várod már, hogy láthasd a filmet?"

(Nevetés)

Először is, zavarban voltam mert akkoriban még nem olvastam el a Dűnét. Csupán az olyan filmek ínyence voltam, és vagyok ma is, amelyekben sivatagos bolygók szerepelnek.

(Nevetés) De az is fura volt, amilyen hangsúllyal a kérdést feltette: mintha nem is érdekelné a válasz, mintha csak szólni akart volna hozzám. Nem tudtam, mit mondjak. Azt mondtam: "Igen." Még csak el sem fordítottam a fejemet. A film elkezdődött - Nem kell emlékeztetnem önöket, ez a David Lynch-féle Dűne volt, amelyben a szereplők mindegyike szexi és torz volt egyszerre.

(Nevetés)

Volt benne egy szereplő, akit Harmadik Szintű Liga Navigátor-nak hívtak, aki egyfajta óriási, lebegő, magzatszerű lény volt, aki egy óriási tartályban élt, a hallucinogén fűszer narancssárga köde kavargott körülötte, lehetővé téve számára a tér és idő meghajlítását. Soha nem tudta elhagyni a tartályt vagy kapcsolatba lépni a kinti világgal. A maga elszigetelődésében annyira deformálttá és szexivé vált, hogy egy régimódi rádió-féleségen keresztül kellett beszélnie a kinti világgal, és soha nem érinthette meg őket. Sokkal jobban kedveltem őt, mint a homokférgeket. A homokférgek rendben voltak, de kedvenc karakterként? Kérlek.

Amikor véget ért a film, mindenki nagyon boldognak tűnt, hogy felállhat és kimehet a moziból olyan gyorsan ahogyan csak tud. Kivéve a lányt. Miközben kifelé sétáltam, járása lelassult. Talán a mankó miatt, de úgy tűnt... (Nevetés) úgy tűnt, mintha ismét beszélni akarna velem. Amikor hangosan kimondom, nevetségesen hangzik, de csak arra a következtetésre tudtam jutni, hogy ez az idegenek által elraboltak közösségében "fedőemléknek" hívott dolog volt. Egy nevetséges hamis emlék, amelyet az agyuk kreált hogy elfedjenek valamiféle traumát... mondjuk, egy elrablást és egy szex-piramishoz repülést.

(Nevetés)

Szóval nagyon örülök, hogy nem lassítottam le, hogy beszéljek vele. Nagyon örülök, hogy soha többé nem láttam.

Harmadik közeli találkozás: Philadelphia, Pennsylvania, 1989. A nyolcvanas évek közepén, végén, Whitley Strieber író írt egy könyvet "Eggyéválás" címmel, melyben a saját életében tapasztaltakat írta le, miszerint elrabolták az idegenek. És szintén leírta azt a jelenséget, amit ebben a közösségben "elveszett idő"-nek neveznek, amikor Whitley Strieber hirtelen rájön, hogy nem emlékszik az elmúlt tíz percre, vagy az elmúlt tíz órára, vagy az elmúlt 10 napra. És arra a következtetésre jutott, hogy ekkor rabolták el őt az idegenek és végeztek rajta végbéltükrözéseket.

(Nevetés)

Ez a könyv, természetesen, hatalmas siker lett. Ez a Ted Joseph által készített kép a könyvben volt, és ez volt az ő fantomkép-szerűsége arról, hogyan néztek ki a lények amelyeket Whitley Strieber leírt neki. És annyira sikeres volt, hogy mozifilmet készítettek belőle. És 1989-ben, úgy emlékszem Philadelphiában voltam egy barátnőmet látogattam meg, és eldöntöttük, csak úgy, hogy megnézzük ezt a filmet. És ahogyan emlékszem, a filmben benne voltak ezek a részletek. Egy: Whitley Strieber-t Christopher Walken játszotta. Kettő: Az idegent egy gumibábu játszotta.

(Nevetés)

Három: Volt a filmnek egy meglepően hosszú része, amikor a gumibábu Christopher Walken-en végbéltükrözést hajt végre. Négy: Ezt egy hagyományos moziban mutatták be Philadelphia központjában. Öt: Mindezt összefoglalva, filmet csináltak az "Eggyéválás" című könyvből, és Christopher Walken szerepelt benne. Nem furcsa ebben valami? Valami különös? Valami szokatlan? Valami nem illik a képbe? Gondolkodjanak rajta. Igen. A válasz: Barátnőm volt. Mi?

(Nevetés)

Hogyan történt ez? Mikor történt ez? Emlékszem, amint kisétáltam a moziból és hirtelen tudatára ébredtem ennek a ténynek miközben kéz a kézben mentünk, és ugyanezeken a kérdéseken tűnődtem. És a mai napig nincs rá válaszom. Negyedik közeli találkozás: Algarve, Portugália, 1991. Néhány évvel később én és ez a nő... hívjuk "Catherine Fletcher"-nek... (Nevetés) együtt utaztunk Dél-Portugáliába. Öreg, omladozó városokban szálltunk meg, apró kis szállodákban, és felmásztunk a tetőre és Vinho Verdét ittunk és néztük a naplementét és dámáztunk. Mi? Tényleg ezt csináltuk? Valóban? Csinál ilyet bárki is? Elmentünk néhány topless strandra. Micsoda? Nem, soha az életben. Há bármit is számít, Sagres-be mentünk, amit akkoriban a világ végének tekintettek. Ott megkergetett néhány kóbor kutya a dokknál, és az egyik a fenekembe harapott, így egy különös portugál klinikára kellett mennem ahol egy injekciót kaptam a fenekembe. Képzeljék el, ahogyan akarják.

(Nevetés)

Utolsó napunkon Portugáliában, Faro-ban, a körzet székhelyén voltunk, és Catherine úgy döntött, hogy le akar menni a partra még egyszer utoljára. Nos, Faro egy nyüzsgő kisváros, és ahhoz, hogy lejuss a partra - ahogyan magyarázta - fel kell szállnod egy buszra és aztán egy hajóra. És akartam-e vele menni? De kimerült és kutyaharapott voltam, tehát azt mondtam, hogy "Nem". Emlékszem, hogyan nézett ki, mielőtt elment. A szeplők megnőttek és megsokszorozódtak az arcán és a vállain egyfajta napbarnítottságba összeállva. Mindketten napbarnítottak voltunk. Igaz ez? Szemei különösen fényesek és különösen kékek voltak ennek következtében. Mosolygott. Egy egyedülálló nő volt, aki épp egyedül készül egy országba, melynek még csak nem is beszéli a nyelvét, hogy egyedül utazzon buszon és hajón a partra, amit nem ismert és soha nem is látott. Szerettem őt és aztán elment abba a furcsa, idegen vidékbe.

Kellett kis idő mire magamhoz tértem. Ez volt az én "elveszett idő" pillanatom, amikor felébredtem és hirtelen rájöttem, hogy nagyon késő volt már, csaknem vacsoraidő, és még nem jött vissza. Idegesen lementem az utcára megkeresni őt. Nos, nem beszéltem portugálul. Nem tudtam, merre van a part. Nem tudtam felhívni a mobilján mert ez 1991-ben volt, és akkor még nem kaptuk meg ezt a technológiát az idegenektől.

(Nevetés)

Rájöttem, hogy annak a napnak csak kétféle kimenetele lehetséges: vagy visszajön Catherine a szállodába, vagy soha nem jön vissza a szállodába. Tehát leültem és vártam. Nem az eget néztem, hanem az utca legvégét ahol a buszok és autók és gyalogosok és kis robogók jártak. És figyeltem ahogy azok a képek változtak, remélve, hogy eloszlanak és meglátom az arcát. Ez volt az a pillanat, abban a nagyon kis 30 000 lakos körüli kisvárosban, amikor igazán átéreztem a világegyetem végtelenségét és a kutatást amit ott végzünk. És ekkor jöttek a libériaiak. Öt fiatalember... mind nevetve, boldogan, együtt utazva, visszatérőben a szállodába ahol megszálltak.

Egyikőjüket Josephnek hívták, és megkérdezte mit csinálok, és én elmondtam neki. Azt mondta: "Ne aggódj." Biztos volt benne, hogy Catherine biztonságban van. De nem tűnt teljesen biztosnak, ezért leült és velem együtt várt. És az elkövetkező két órában mindannyian velem vártak: felváltva, felmentek a szobájukba, visszajöttek, vicceket meséltek, elterelték a figyelmemet. Két óra. Egy üzenetet adtak át. Nem vagyunk egyedül.

És akkor, egy mondat közepén, az alkonyat kezdetén, megfordultam és végignéztem az utcán. A csillagok együtt álltak és megérkezett. Mosolygott. Nem értette, hogy miért aggódtam annyira. Ahogyan a libériaiak sem, de egy nagy adag megkönnyebbülés volt a nevetésükben ahogyan hátba veregettek minket és felmentek a szobáikba és egyedül hagytak bennünket az utcán, kézenfogva. Egy ilyen esemény mély nyomot hagy az emlékezetben, mint egy darab idegen technológia, amelyet a fenekedbe helyezett fel egy "portugál orvos".

(Nevetés)

És még most is, másfél évtizeddel később, még most is, amikor már házasok vagyunk, mindig keresem, amikor nincs a szobában. És még ha egyet is értenek, hogy lehetséges, hogy mialatt ő távol volt, elrabolták és egy idegen klónnal helyettesítették, még mindig szeretem és várok rá.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.

(Taps)