Joan Halifax: Együttérzés és az empátia valódi értelme

Az együttérzésről akarok beszélni. Az együttérzésnek nagyon sok arca van. Ezek némelyike vad; némelyik haragos; némelyik gyengéd; némelyik bölcs. Dalai Láma mondta egyszer a következőt: "A szeretet és az együttérzés szükségletek. Ezek nem luxuscikkek. Nélkülük az emberiség nem képes túlélni." És szerintem nem csak az emberiség nem élne meg ezek nélkül, hanem a bolygónk összes faja, ahogy ma hallottuk. A nagymacskák éppúgy, mint a planktonok.

Két héttel ezelőtt Bangaloreban, Indiában jártam. Abban a kiváltságban részesültem, hogy egy menedékházban oktathattam Bangalore külvárosában. Kora reggel kimentem a kórterembe. Abban a menedékházban 31 férfi és nő volt, aki éppen haldoklott. Odaléptem egy idős hölgy ágyának széléhez, aki nagyon gyorsan kapkodta a levegőt, nyilvánvalóan a haldoklás utolsó fázisában volt. Ránéztem. Aztán a fiára, aki mellette ült, arcán a bánat és zavarodottság minden kínjával.

Eszembe jutott a nagy indiai eposz, a Mahabharata egyik sora: "Mi a világon a legcsodálatosabb dolog Yudhisthira?" Mire Yudhisthira ezt válaszolja: "A világon a legcsodálatosabb, hogy körülöttünk halhatnak meg az emberek, s mi mégsem jövünk rá, hogy mindez velünk is megtörténhet." Felnéztem. A 31 haldoklót Bangalore környéki falvakból származó fiatal nők ápolták. Belenéztem az egyik nő arcába, és megláttam a tekintetében azt az erőt, ami olyankor keletkezik, amikor a természetes együttérzés valóban jelen van. Néztem a kezeit, amint az egyik öreget mosdatta.

A pillantásom rávetődött egy másik fiatal nőre, amint éppen megtörölte egy másik haldokló arcát. Arra emlékeztetett, ami miatt éppen jelen voltam. Minden évben megadatik az a kiváltság nekem, hogy elvihetek betegeket a Himalájába és a Tibeti felföldre. Ezeken a nagyon távoli helyeken vannak a kórházaink, ahol valójában nincs is orvosi segítség.

És az első napon ott Simikotban, Humlában, Nepál messzi, nyugati végében, Nepál legszegényebb vidékén, besétált egy öregember egy köteg rongyot szorongatva. Besétált, valaki megszólította, mire észrevettük, hogy siket, és akkor belekukkantottunk a rongyaiba, és megpillantottunk egy pár szemecskét. Kicsomagoltuk a bugyrot, amiben egy kicsike lánykát találtunk akinek a teste nagyon komolyan megégett. És akkor megint, Avalokiteshvara szemei és kezei. Egy fiatal nő volt az az egészségügyi segéd, aki ennek a kisbabának a sebeit megtisztította és bekötözte a sebeit.

Ismerem ezeket a kezeket é szemeket; engem is megérintettek. Megérintettek akkor. És velem voltak a 68 évem során végig. Velem voltak, amikor 4 éves voltam, és elvesztettem a szemem világát, és részlegesen lebénultam. A családom egy olyan asszonyt hozott oda, hogy gondoskodjon rólam, akinek az anyja rabszolga volt. Abban az asszonyban nem volt szentimentális együttérzés. Hanem fenomenális erő lakozott benne. És véleményem szerint az ő ereje volt az, ami valamiféle mudrává és előírássá vált, ami aztán egész életemben irányt mutatott.

Feltehetjük tehát a kérdést: Miből is áll valójában az együttérzés? És sok oldala létezik e kérdésnek. Létezik referenciális és nem referenciális együttérzés. De az együttérzés elsősorban az a kapacitás, hogy képesek vagyunk szembenézni a szenvedés valódi természetével. Az a képesség, hogy kitartsunk erősen, és hogy fel merjük ismerni azt is, hogy egyáltalában nem vagyok a szenvedés fölött álló. És ez nem elég, mert az együttérzés amely a motoros kérget aktiválja, azt jelenti, hogy törekszünk, valójában a szenvedés átalakítására törekszünk! És ha vagyunk oly áldottak, akkor belemegyünk olyan cselekedetekbe, amelyek átalakítják a szenvedést. Van azonban az együttérzésnek egy másik összetevője is, amely nagyon lényegbevágó. Az pedig a következő: nem ragaszkodhatunk a kimenetelhez.

40 éve dolgozom haldoklókkal. Abban a kiváltságban volt részem, hogy a halálsoron dolgozhattam egy maximális biztonságú börtönben 6 éven át. És olyan tisztává vált előttem, a haldoklókkal való munkám során, és a segítők képzése során gyűjtött saját élettapasztalatom alapján, hogy a kimenetelhez való bármilyen ragaszkodás mélyen eltorzítja a saját kapacitásomat, és megakadályozza az egész katasztrófával való százszázalékos jelenlétemet.

És amikor a börtönrendszerben dolgoztam ez annyira nyilvánvalóvá vált előttem: hogy nagyon sokunknak, itt ebben a teremben, és a halálsoron is majd' minden férfinak és nőnek, a saját együttérzésük magvai sohasem voltak öntözve. Hogy az együttérzés valójában egy velünk született emberi minőség. Jelen van minden egyes emberi lényben. De nagyon sajátos körülmények kellenek ahhoz, hogy az együttérzés aktiválódjék, felébredjen. Nekem bizonyos értelemben megvolt ez a sajátos körülményem, a saját gyerekkori betegségemmel. Eve Enslernek, akit később hallanak majd, ez a körülménye különösképpen aktiválódott a szenvedés különféle vizei által amiken keresztül ment.

És ami ebben lenyűgöző, az az, hogy az együttérzésnek bizony vannak ellenségei, mégpedig az olyasmik, mint a lesajnálás, a felháborodás erkölcsi kérdések miatt, vagy a félelem. És mind tudjuk, hogy a társadalom, a világ, amelyben élünk meg van bénulva a félelemtől. És ebben a bénulásban persze az együttérzésre való képességünk is ott van lebénulva! Maga a terror szó is mindenhová elterjedt. Maga a terorr-érzés is globálissá lett. Tehát a munkánk bizonyos értelemben, az, hogy ezt az imágót megszólítsuk, ezt a bizonyos archetípust, amely áthatja az egész bolygónk pszichéjét.

Manapság már ismerjük az idegtudománynak köszönhetően, hogy az együttérzésnek van néhány nagyon különleges minősége. Például: egy olyan ember, aki kifejleszti magában az együttérzést, amikor szenvedés közelébe kerül, akkor azt a szenvedést sokkal nagyobb mértékben érzi, mint sokan mások. Ugyanakkor sokkal hamarabb kerül vissza az alapállapotba. Ezt rugalmasságnak nevezik. Sokan azt hiszik, hogy az együttérzés leszív bennünket, de bizton ígérhetem Önöknek, hogy sokkal inkább kelt életre!

Még egy dolog az együttérzéssel kapcsolatban: tényleg komolyan megnöveli az ún. idegi integrációt. Ugyanis az agy összes részét összeköttetésbe hozza. Még egy dolog, amit több kutató is felismert, az Emory-nél, a Davis-nél, stb., hogy az együttérzés erősíti az immunrendszerünket! Hűha, nagyon ártalmas világban élünk! (Nevetés) Legtöbbünk összehúzódik a sok pszicho-szociális és fizikai méreggel, a világunk mérgeivel szembesülvén. De az együttérzés, az együttérzés előidézése valójában mobilizálja az ellenállásunkat!

Tudják, ha az együttérzés ilyen jótékony számunkra, akkor felmerül bennem egy kérdés. Miért nem tanítjuk a gyerekeinknek az együttérzést? (Taps) Ha az együttérzés olyan jó nekünk, miért nem tanítjuk meg az egészségügyi dolgozókat együttérzésre, hogy képesek legyenek megtenni, amit elvárunk tőlük, azaz, hogy tényleg át tudják alakítani a szenvedést? És ha az együttérzés tényleg olyan jó nekünk, akkor miért nem szavazunk rá? Miért nem olyan embereket szavazunk be a kormányba akik rendelkeznek együttérzéssel, annak érdekében, hogy egy sokkal törődőbb világunk lehessen? A Buddhizmusban van egy mondás: "erős hátra és puha arcra van szükség". Borzasztóan erős hátra van szükségünk, hogy a körülmények közepette tartani tudjuk magunkat. Ez pedig a nyugalom mentális minősége.

Azonban egy puha arcra is szükség van -- arra, hogy képesek legyünk valóban nyitottnak lenni a való világ számára, hogy ne védjük le a szívünket. És ennek az archetípusa a Buddhizmusban az Avalokiteshvara, Kuan-Yin. A női archetípus: aki meghallja a világ szenvedésből fakadó kiáltásait. 10 ezer karral áll, és minden kezében ott van a felszabadulás egy eszköze, és minden kéz tenyerében szemek is vannak, amelyek a bölcsesség szemei. Én azt mondom, hogy a nők évezredek óta élik meg, testesítik meg, teszik meghitté az Avalokiteshvara archetípusát, a Kuan-Yin-t, azt, aki képes felfogni a világ szenvedésből fakadó kiáltásait.

A nők évezredeken át mutatták ki azt az erőt, amely az együttérzésből fakad, egy szűrés nélküli, közvetlen módon, a szenvedés érzékelését, úgy ahogy az van. Bevitték a társadalmakba a kedvességet, amit különösképpen érzékelhettünk ahogy egyik nő a másik után itt állt ezen a színpadon az elmúlt másfél napban. És ők mind kézzelfoghatóvá tették az együttérzést egyértelmű tetteikkel. Jody Williams így nevezte: Jó meditálni. Elnézést, de tényleg meditálnod kell egy kicsit, Jody. Lépj vissza, adj édesanyádnak egy kis pihenőt, rendben.

(Nevetés)

Az egyenlet másik oldala azonban az, hogy ki kell mozdulnunk a barlangunkból! Ki kell lépnünk a világba, mint ahogy Asanga is tette, aki a Maitreya Buddhát akarta megvalósítani 12 évnyi barlangban való meditálás után. Ő ezt mondta: "Kinnt vagyok!" Halad az ösvényen. Lát valamit az ösvényen. Megnézi, látja, hogy egy kutya, térdre veti magát. Látja, hogy a kutyának ekkora seb van a lábán. A seb férgektől hemzseg. Kinyújtja a nyelvét, hogy a férgeket eltávolítsa, miközben őket sem bántja ezzel. És abban a pillanatban a kutya átváltozik a szeretet és jóság Buddhájává.

Hiszek abban, hogy a mai asszonyoknak és lányoknak hatékony módon kell a férfiakkal partnernek lenni -- apjukkal, fiaikkal, bátyjaikkal, vízvezeték szerelőikkel, útépítőikkel, segítőikkel, orvosaikkal, ügyvédeikkel, az elnökünkkel, és minden élőlénnyel. A teremben ülő nők lótuszvirágok egy tűztengerben. Hívjuk elő ezt a képességet minden nőből, mindenhol!

Köszönöm.

(Taps)