Jim Toomey: Tanulás Shermantól, a cápától

A képregények alapvetően rövid történetek. Igyekeztem olyat találni, amelyikben nincs túl sok szó. Nem mindegyiknek van boldog befejezése. Tehát, hogyan is kezdtem el a képregény készítést? Gyerekként sokat firkálgattam, és ha elég időt fordítunk firkálgatásra, akkor előbb vagy utóbb valami történik: az összes karrier lehetőség kimerül. Vagyis rajzolásból kell megélnünk.

Tulajdonképpen, még kiskoromban szerettem bele az óceánba, nagyjából nyolc vagy kilenc évesen. Különösen a cápák nyűgöztek le. Ez egyike a korai munkáimnak. Végül anyukám elvette a piros zsírkrétát, tehát ez [ nem érthető]. De szeretném megosztani Önökkel egy gyerekkori élményemet, melynek hatására teljesen másképp kezdtem látni az óceánt és ez vált a munkám alapjává mert, úgy érzem ha egy nap leforgása alatt másképp tudok tekinteni az óceánra, akkor ezt a hasonló változást elő tudom idézni másokban is, különösen a gyerekekben. Az azt megelőző nap, így láttam az óceánt. Csak egy nagy kék felszín. És így látjuk az óceánt az idők kezdete óta. Mint egy rejtélyt. Sok legenda terjedt el az óceánnal kapcsolatosan főképp negatívak. És azok miatt születtek az ilyen térképek: sokféle csodálatos részlettel a szárazföldön, de a vízparttól kezdődően az óceán egy hatalmas kék pacának tűnik. És így láttam az óceánt az iskolában, aminek körülbelül ez az üzenete: " Minden földrajz és természettudományos óra megtorpan a víz szélénél. Ez a rész nem lesz benne a dolgozatban"

De aznap alacsonyabban repültem a szigetek felett -- egy családi utazás volt a Karib-szigetekre, és egy kis repülőgéppel alacsonyan repültem a szigetek felett. Ez volt az amit láttam. Hegyeket és völgyeket. Láttam erdőket és mezőket. Barlangokat és titkos kerteket és helyeket, melyekben gyerekként legszívesebben elbújtam volna, ha tudtam volna víz alatt lélegezni. És ami a legjobb, állatokat is láttam. Láttam ráját, ami olyan nagynak tűnt, mint a repülő, amin repültem. És átrepültem a lagúna fölött, amelyben egy cápa volt, és az volt az a nap, mikor a cápáról szóló képregényem megszületett.

Szóval attól a naptól kezdve, bár egy hétköznapi gyerek voltam, aki a szárazföldön sétált, a gondolataim ott voltak lenn a víz alatti világban. Addig a napig, ezek voltak a leggyakoribb állatok az életemben. Ezek voltak, melyeket szerettem rajzolni -- a négy láb és szőr mindenféle variációját. De az óceánt illetően a képzeletem nem szállhat versenybe a természettel. Minden alkalommal mikor kiötlök egy bolondos szereplőt a rajztáblám, találok az óceánban egy még bolondosabb élőlényt. És arányaikban a különbség e kis tengeri sárkány és eközött a hatalmas púpos bálna között olyan mintha egy tudományos-fantasztikus filmből léptek volna ki.

Ahányszor gyerekkel beszélek, mindig szeretem nekik elmondani, hogy a valaha élt legnagyobb állat még mindig él. Nem a dinoszaurusz az, hanem a bálna, ami akkora, mint egy irodaház ami még mindig ott úszkál az óceánokban. Ha már a dinoszauruszokról van szó, a cápák alapvetően ugyanolyan halak mint 300 millió évvel ezelőtt voltak. Tehát, ha valaha arról képzelődsz, hogy visszamenj az időben hogy lásd azt, hogyan néztek ki a dinoszauruszok, ez az, ahogy kinéz egy dinoszaurusz. Szóval vannak élő dinoszauruszok és űrlények, olyan állatok, melyek gravitáció nélküli, durva körülmények között fejlődtek ki. Ez egyszerűen hihetetlen; nincs olyan hollywood-i tervező, aki ki tudna találni ennél érdekesebb dolgot. Vagy ez az ördöghal. A vízben található részecskéknek köszönhetően úgy tűnik mintha az űrben lebegne. El tudják képzelni, hogy a Hubble teleszkópon keresztül ezt látnánk? Egy teljesen új űrversenyt indítana el. De ehelyett, kamerát helyeztünk el az óceán mélyén, és ha meglátunk egy halat, nem ragadja meg képzeletünket társadalmi szinten. Azt mondjuk magunknak, "Talán tudnánk halrudakat készíteni belőlük vagy valamit."

Nos, amit most szeretnék megpróbálni, az egy kis rajzolás. Tehát, megpróbálom lerajzolni ezt az ördöghalat ide. Szeretek mélytengeri halakat rajzolni, mert annyira csúnyák, de gyönyörűen a maguk módján. Talán rajzolhatnánk neki egy kis fénytermelő szervecskét ide -- hogy legyen fényszórója, esetleg féklámpát, index lámpákat. De könnyű belátni, ezek az állatok miért válnak nagyszerű képregény szereplőkké, az alakjuk és a méretük miatt. Szóval néhányuknak mintha olyan képessége lenne, mint a szuperhősöknek a képregényekben. Például, vegyük ezeket a tengeri teknősöket. Mintha hatodik érzékkel rendelkeznének olyan, mint Szuperman röntgenlátása. Érzékelni tudják a Föld mágneses mezőit. És arra tudják használni ezt az érzéket, hogy sok száz mérföldön át tájékozódjanak a nyílt óceánon. rajzolok a teknősnek ilyen kézfélét, csak hogy könnyebb legyen vele, mint képregény szereplővel dolgozni. Vagy vegyük ezt a tengeri uborkát. Ez nem egy olyan állat, amit képregénybe rajzolnánk vagy csak úgy egyáltalán lerajzolnánk. Ő egy amolyan víz alatti Pókember. Kilövelli ezeket a ragadós hálókat, hogy beleakadjon az ellenség. Persze, a tengeri uborkák a hátsó felükből lövik ki ezeket, ami szerintem sokkal lenyűgözőbb szuperhősökké teszi őket. (Nevetés) Nem tud bármikor hálót szőni; először le kell tolnia a nadrágját.

(Nevetés)

Vagy a gömbhal. A gömbhal olyan mint a Hihetetlen Hulk. Át tud változni egy nagy, félelmetes hallá pár másodperc alatt. Lerajzolom ezt a gömbhalat felfújatlan állapotban. És ezután megkísérlek animációt készíteni itt a képernyőn. Lássuk csak. Megpróbálom felfújni. (Nevetés) "Hé te, hozzám beszélsz?" Látják, fel tudja magát fújni, amikor félelmetesnek akar látszani. Vagy vegyük ezt a kardhalat. El tudják képzelni, hogy úgy születnek, hogy fegyver van az orruk helyén? És azt el tudják képzelni, ahogy felkel reggel, belenéz a tükörbe és azt mondja, "Valaki ma meg lesz szúrva." Vagy ez az oroszlánhal például. Képzeljék el, hogy barátokat próbál szerezni úgy, hogy testét borotvaéles, mérgező, horgas végű tüskék borítják. Ez nem olyan dolog, amit szívesen kitenne a Facebook oldalára, ugye?

A szereplőim -- a főszereplőm egy cápa, akit Shermannak hívnak. Egy nagy fehér cápa. És kicsit megváltoztattam Shermant. Nem akartam, hogy ilyen rút ragadózó képe legyen. Ő olyan mintha csak szimplán éldegélne. Egyfajta uszonyos Homer Simpson. És a haverja, egy tengeri teknős, amint már említettem, akinek neve Filmore. Csodálatos navigációs képességgel úszkál az óceánban társat keresve. És megtalálja őket, de nagyszerű navigációs képesség ide vagy oda, csapnivaló a dumája. Úgy tűnik soha nem fog megállapodni egyetlen lány mellett sem. Van egy remeterákom, akit Hawthorne-nak hívnak, akinek remeterákként nincs sok tisztelője, úgyhogy azt kívánja, bárcsak egy nagy fehér cápa lenne. És ezután bemutatok Önöknek még egy szereplőt, ez a srác Ernest, aki alapvetően egy fiatalkorú bűnöző haltestbe zárva.

Szóval ezekkel a szereplőkkel, történeteket lehet készíteni. Néha a történet készítése olyan egyszerű, hogy két szereplőt berakok egy szobába és várok, hogy mi történik. Tehát, képzeljék el, hogy egy nagy fehér cápa és egy óriás tintahal együtt van a fürdőszobában. (Nevetés) Vagy néha olyan helyekre viszem őket, amikről az emberek soha nem hallottak, mert víz alatt vannak. Például, elvittem őket síelni a Közép-Atlanti Hegyláncra, ami egy hegyláncolat az Atlanti-óceán közepén. Elvittem őket a Japán-tengerhez. ahol egy hatalmas medúzával találkoztak. Elvittem őket kempingezni Kalifornia tengeri hínár erdejébe.

És a következő itt van, készítettem egy történetet a tengeri élőlények körében végzett népszámlálásról. És ez azért volt mókás, mert mint legtöbben tudják, ez egy igazi projekt, amiről hallottunk. De ez lehetővé tette, hogy bemutassak az olvasóknak sok bolondos mélytengeri szereplőt. Szóval Ernesttel kezdjük a történetet, aki beáll önkéntes népszámlálónak. Lemegy a mélybe és találkozik a hírhedt ördöghallal. Aztán találkozik a jeti rákkal, a hírhedt vámpírtintahallal -- aki szeret eltűnni, nehéz megtalálni -- és a Dumbo polippal, aki élőben is sokkal inkább hasonlít egy rajzfilm figurához, igazán nem kellett semmit sem változtatnom rajta, amikor megrajzoltam.

Egy másik történetet készítettem a tengeri szemétről. Sok barátommal beszélgettem természetvédőkkel, és ők -- megkérdeztem őket, "Nos, mi az az egy téma, amiről szeretnétek ha mindenki többet tudna?" És azt mondták -- egyik barátom mondta: "Egyetlen szó a válaszom: műanyag." És azt mondtam neki, "Hát azért, ennél egy kicsit izgalmasabb dologra van szükségem. A műanyaggal egyszerűen nem lehet mit kezdeni." Gondolkodtunk a megoldáson. Azt akarta, hogy olyan szavakat használjak mint a polivinil-klorid, ami nem igazán szövegbuborékokba való. Nem tudtam beleilleszteni. Tehát, azt csináltam, hogy megrajzoltam egy kalandképregényt.

Alapvetően, ez a palack nagy utat tesz meg. Amit el akarok mondani az olvasóknak az az, hogy a műanyag igazából nem tűnik el; csupán a folyás irányában úszik tovább. És végül javarészt az óceánban landol, ami egy nagyszerű történet, ha egy pár szereplő is van benne, különösen, ha nem bírják egymást, mint ez a kettő. Tehát, elküldtem őket Boise-ba, Idaho-ba, ahol beledobtak egy műanyag palackot a Boise szennyvízcsatorna rendszerbe. És onnan a Boise folyóba került, majd a Kolumbia-folyóba, és utána Kolumbia torkolatába, és a Csendes-óceánba, majd erre a helyre, melyet a nagy Csendes-óceáni Szemétfoltnak hívunk -- ami egy hatalmas kerek sziget a Csendes-óceán északi részén, ahová a műanyag javarésze kerül, és úszkál körbe-körbe -- majd vissza a lagúnába. Szóval ez alapvetően egy barátokról történet volt, amit egy műanyag flakon követ végig. Tehát sok ember a műanyag flakonra emlékszik, pedig a tengeri szemétről és a műanyagról beszéltünk miközben az útját nyomon követtük.

A harmadik történet, amit készítettem körülbelül másfél éve talán a legnehezebb volt számomra. A cápauszony levágásáról szólt, és igazán mélyen érintett ez a téma. És úgy éreztem, mivel a főszereplőm egy cápa, a képregény tökéletes eszköz arra, hogy beszéljek erről az embereknek. Az uszony eltávolítása úgy történik, hogy fognak egy cápát, levágják az értékes uszonyait, és visszadobják a még élő állatot a vízbe. Ez kegyetlen és pazarló. Nincs semmi vicces vagy szórakoztató benne, de igazán fel akartam vállalni ezt a témát. Meg kellett ölnöm a főszereplőmet, aki egy cápa.

Shermannal kezdünk egy kínai étteremben, akinek megjósolják, hogy beleakad egy halászhajó vonóhálójába. Úgy is lett. És aztán meghal. Levágják az uszonyait és azután kidobják a hajóból. Látszólag már halott. Tehát megöltem egy olyan figurát, aki 15 évig az újságban szerepelt. Szóval sok olvasói visszajelzést kaptam erről. Ezalatt, a többi szereplő a cápauszony levesről társalog. Csináltam három vagy négy sorozatot ezután, ahol megvizsgáljuk az uszonylevágás témáját, és a cápauszonyleves témáját. Sherman felment a cápa mennyországba. Tudják, ez az amit szeretek a képregényekben. Nem nagyon kell aggódni amiatt, hogy az olvasó félre tudja-e tenni hitetlenkedését, mert, ha egy beszélő cápával kezdesz, az olvasók nagy valószínűséggel maga mögött hagyják hitetlenségüket. Lényegében akármit megtehetsz. Sherman halálközeli élményt él meg. Ezalatt, Ernest megtalálja az uszonyait az interneten. Volt egy létező honlap Kínában, ahol cápauszonyokat árultak, tehát úgymond, rávilágítottam a problémára. És rákattint a "megvásárlom most" gombra. És lássanak csodát, másnap feltűnnek, és visszaoperálják őket. Azt a sorozatot egyfajta email küldős petícióval fejeztem be, ami arra ösztökélte Nemzeti Tengeri Halászati Szolgálatunkat, hogy nyomást gyakoroljon más országokra, lépjenek fel erőteljesebben cápaügyben.

(Taps)

Köszönöm. Egy kis metaforával szeretném befejezni. Igyekeztem olyan metaforát kitalálni, ami kifejezi a Kék Küldetést, és ezzel rukkoltam elő. Képzeljék el, hogy egy hatalmas szobában vannak, és olyan sötét van akár egy barlangban. És bármit megkaphatnak, ami a szobában van, amit csak szeretnének, de semmit sem látnak. Egy eszközt kapnak, egy kalapácsot. Szóval bolyongnak a sötétségben, és nekiütköznek valaminek, úgy tűnik, mintha kőből lenne. Nagy, nehéz. Nem tudják elvinni. tehát ráütnek a kalapácsukkal, és letörnek egy darabot. És kiviszik ezt a részt a napfényre. És látják, hogy egy gyönyörű darab fehér alabástrom. Ezért ezt mondják magukban, "Nos, ez ér valamit." Úgyhogy visszamennek a szobába, és darabokra törik, és széthordják. És találnak más dolgokat, és összetörik, és széthordják azokat is. És mindenféle klassz dolog birtokába jutnak. És hallják, hogy más emberek ugyanezt teszik. És eluralkodik magukon a mohóság, minél gyorsabban minél több dolgot akarnak találni. És azután valaki felkiált, "Állj!" És felkapcsolják a villanyt. És rájönnek, hogy hol is vannak; a Louvre-ban. És Önök széthordták ezt az egész gyönyörűséget, és egy olcsó árucikket csináltak belőle.

És ez az, amit az óceánnal teszünk. És amit a Kék Misszió részben tenni akar, az az, hogy "Állj!"-t kiáltson, hogy mindegyikünk -- felfedező, kutató, képregénytervező, énekes, szakács -- a maga módján fel tudja kapcsolni a villanyt. És remélem a képregényem is ezt teszi kicsit. Ez az, amiért szeretem azt, amit csinálok.

Köszönöm a figyelmet.

(Taps)