Jeremy Gilley: Egy nap béke

Tulajdonképpen én csak aggódtam amiatt, ami a világban történik. Nem tudtam megérteni az éhezést, a rombolást, az ártatlan emberek legyilkolását. Értelmet keresni ezekben a dolgokban nehéz feladat. 12 éves koromban színész lettem. Az osztály legrosszabb tanulói közé tartoztam. Nincsen semmi végzettségem. Azt mondták diszlexiás vagyok. Azaz tulajdonképpen van végzettségem, kettessel végeztem a fazekas szakon, ezt az egy szakot végeztem el -- ami nyilván hasznos volt. És hát minden az aggódásból fakad. Majd, mivel szinész voltam, mindenféle dolgot csináltam, és úgy éreztem hogy a munkák tartalma, amikben részt vettem, nem volt nagyon tartalmas, biztos többet is lehetne tenni.

És akkor olvastam Frank Barnabynek, e csodálatos atomfizikusnak a könyvét, és ő mondta, hogy a médiának felelőssége van, hogy a társadalom valamennyi részének felelőssége, hogy kipróbáljon és továbbfejlesszen dolgokat és elősegítse a haladást. És ez engem elbűvölt, mivel életem nagy részét a kamera előtt töltöttem. És akkor azt gondoltam, hogy talán én is tehetnék valamit. Esetleg készíthetnék filmeket. Talán tudnám a filmet, mint eszközt, konstruktívan használni, hogy valami változást érjek el. Talán van valami kis változás, amihez én is hozzájárulhatok. Így hát elkezdtem gondolkozni a békéről, és engem, mint már említettem nektek, megindítottak ezek a képek, és megpróbáltam rájönni az értelmére. Elmenjek talán idősebb és bölcsebb emberekhez, akik megmondhatják nekem, hogyan lehet megérteni a körülöttünk történő dolgokat? Mert nyilvánvalóan ezek elég ijesztőek.

De aztán rájöttem, hogy mivel színészként rendszerekkel fogalalkoztam, hogy csak azzal, hogy egy csomó dolgot elmondunk, önmagában nem lenne elegendő, hogy egy hegyet kell megmásznom, hogy a magam útját kell járnom. És ha elindulok az utamon, nem számít, hogy elbukok vagy sikerrel járok, ez teljesen lényegtelen. Az volt a lényeg, hogy valamihez hozzákapcsolhassam a kérdést -- gonosz-e alapvetően az emberiség? Elkerülhetetlen-e a világ elpusztítása? Legyenek-e gyerekeim? Ez felelősségteljes dolog? Stb., stb.

Tehát gondolkoztam a békéről, majd arra gondoltam, hol is van a béke kezdőpontja? És ekkor született az ötletem. Nem volt a békének kezdőpontja. Nem volt napja a globális egységnek. Nem volt napja a kultúrák közötti együttműködésnek. Nem volt egy nap, amikor az emberiség, ami oly sok mindenben elkülönül, összejöhetett és együtt megoszthatták, hogy ebben együtt vagyunk, ha egyesülünk és összefogunk a különböző kultúrákkal, talán az a kulcs az emberiség túléléséhez. Ez jobban tudatosíthatja az alapvető problémákat, amikkel az emberiség szembenéz, ha csak egy napra is meg tudnánk ezt tenni.

Persze nem volt pénzünk. Édesanyámnál laktam. És elkezdtünk leveleket írni mindenkinek. Nagyon hamar rájössz, hogy mit is kell tenned, hogy átlásd az egészet. Hogyan hozol létre egy napot, amit a világ minden egyes államának a vezetője megszavaz, hogy létrejöjjön a legeslegelső "Fegyverszüneti és erőszakmentes nap", szeptember 21-e? És én azt akartam, hogy ez szeptember 21-e legyen, mivel ez volt a nagyapám kedvenc száma. Hadifogoly volt. Látta, amikor a bomba felrobbant Nagaszakinál. Megmérgezte a vérét. 11 éves voltam, amikor meghalt. Tehát számomra ő egy hős volt. És azért 21 volt a szám, mert 700 ember ment el, 23 jött vissza, kettő meghalt a hajón, és 21 érte el a partot. És ezért akartuk, hogy szeptember 21. legyen a béke dátuma.

Tehát elkezdtük az utunkat, és 1999-ben beindítottuk a projektet. És írtunk az államfőknek, a nagyköveteknek, a Nobel-békedíjasoknak, a civil szervezeteknek, az egyházaknak, különféle szervezeteknek -- gyakorlatilag mindenkinek írtunk. És nagyon hamar megkaptuk az első néhány választ. És elkezdtük felépíteni ezt az ügyet. És emlékszem az első levélre. Az egyik első levél a Dalai Lámától jött. És persze nem volt elég pénzünk; gitároztunk, hogy összegyűjtsük a pénzt a bélyegekre amiket elküldtünk mindenfelé. Egy levél jött a Dalai Lámától, ezt írta: "Ez egy bámulatos dolog. Gyere és látogass meg! Szeretnék veletek beszélgetni a világ első béke napjáról." És nekünk nem volt pénzünk a repülőre. És felhívtam Sir Bob Aylinget, aki akkoriban a BA [British Airways] vezérigazgatója volt, és azt mondtam : "Barátom, ezt a meghívást kaptuk. El tudna engem repíteni oda? Mivel nekünk látnunk kell őt!" És persze elmentünk és meglátogattuk, és elképesztő volt! És utána Dr. Oscar Arias következett.

És hadd menjek vissza ehhez a képhez, mivel amikor 1999-ben beindítottuk ezt az ötletet, hogy létrehozzuk a világ első fegyveszüneti és erőszakmentes napját, ezreket hívtunk meg. Nos talán nem ezreket, emberek százait, egy csomó embert, az egész sajtót, mivel arra készültünk, hogy megpróbáljuk létrehozni a legeslegelső "Világbéke napot", egy béke napot. És mi mindenkit meghívtunk, és senki nem jött el a sajtó részéről. 114 ember volt ott -- főként barátok és a családunk. És ez volt nagyjából ennek a beindítása. De ez nem számított, mivel mi mindent dokumentáltunk, és az számított. Számomra ez igazából a folyamatról szólt. Nem a végeredményről. És ez a csodálatos a kamerával kapcsolatban. Azt mondják, hogy a toll hatalmasabb, mint a kard. Én úgy gondolom, hogy a kamera tényleg az. És ahogy megörökítettük a pillanatot vele, az csodálatos volt, valójában nagyon sok mindenre képessé tett bennünket.

Mindenesetre elkezdtük az utunkat. És itt olyan emberekkel találkozhattam, mint Mary Robinson, akit Genfben látogattam meg. Levágtam a hajam, rövid lett, majd újra megnőtt, mivel minden alkalommal, amikor elmentem Kofi Annanhoz, annyira zavart, hogy hátha hippinek néz, hogy inkább levágtam, hát ez így ment egy darabig. (Nevetés) Igen, most már nem izgat. Szóval Mary Robinson azt mondta nekem: "Figyelj ide, ez egy olyan ötlet, aminek most jött el az ideje. Ezt meg kell csinálni." Kofi Annan azt mondta: "Ez hasznos lesz a terepen lévő csapataim számára." Az Afrikai Egység Szervezete, amit akkor Salim Ahmed Salim vezetett, azt mondta: "Ebbe be kell vonnom az afrikai országokat." A Nobel-békedíjas Dr. Oscar Arias, jelenleg Costa Rica elnöke mondta: "Én mindent megteszek, amit tudok." Szóval elmentem, és meglátogattam Amr Moussát az Arab Államok Ligájától. Találkoztam Nelson Mandelával Arushában a békebeszéden, és így tovább és tovább -- miközben az ügyemet építettem, próbáltam bizonyítani, hogy ennek az ötletnek van értelme.

Ezután meghallgattuk az embereket. Mindenhol dokumentáltuk az eseményeket. 76 országban jártam az elmúlt 12 évben. És mindig beszéltem az asszonyokkal és a gyerekekkel, akárhova mentem. Filmre vettem 44.000 fiatalembert. 900 órányi anyagot rögzítettem a gondolataikkal. Én tényleg tudom, hogyan éreznek a fiatalok, amikor olyan dolgokról beszélsz velük, hogy legyen egy kezdőpontja a tetteiknek, hogy egy békésebb világot alkothassanak a verseikkel, művészetükkel, az irodalmukkal, a zenéjükkel, a sporttal, vagy bármi legyen is az. És mi mindenkit meghallgattunk.

És hihetetlen dolog volt az ENSZ-szel dolgozni, és együttműködni a civil szervezetekkel, és felépíteni ezt az ügyet. Úgy éreztem, hogy a világ közösségének az ügyét mutatom be, míg próbáltuk létrehozni ezt a napot. És ahogy az ügy erősebb és kidolgozottabb lett, egyre nagyobb esélyünk lett e nap létrehozására. És ez volt az a pont, amikor elkezdtem arra gondolni, hogy bármi is történt, valójában nem számít. Nem számít, ha nem hozzuk létre a békenapot. Az a helyzet, hogy ha megpróbálom és nem sikerül, akkor közzétehetek egy nyilatkozatot arról, hogy a világ közössége mennyire nem hajlandó az egyesülésre -- egészen addig, amíg Szomáliában fel nem vettem ezt a kislányt. És ez a kisgyermek volt, akinek a lábából 4 centit levágtak érzéstelenítés nélkül, és ez a kb. 12 éves fiú, aki gyerekkatona volt, és elmondta hogy embereket ölt meg; ezek a dolgok ébresztettek rá, hogy ez nem egy olyan film volt, amit csak úgy abba tudok hagyni. És hogy valójában abban a pillanatban valami történt velem, ami folytatásra késztetett: "Én megörökítem mindezt! Ha ez lesz az egyetlen filmem, amit valaha is csinálok, akkor is addig dokumentálom, amíg valósággá válik!" Mivel meg kell állítani, tenni kell valamit, hogy egyesülhessünk -- függetlenül a politikától és a vallásoktól, amik zavarosak nekem, fiatalnak. Nem tudom, hogyan lehet bekapcsolódni ebbe a folyamatba.

És aztán szeptember hetedikére meghívtak New Yorkba. A Costa Rica-i és a brit kormány, benyújtotta az ENSZ Közgyűlésnek, 54 további támogatóval, a javaslatot a legelső "Fegyverszüneti és erőszakmentes napra", szeptember 21-re mint rögzített naptári dátumra, és ezt egyhangúan elfogadta a világ valamennyi kormányfője. (Taps) Igen, de emberek százai dolgoztak persze azért, hogy ez valóra válhasson. És mindenkinek köszönöm ezt! Ez egy hihetetlen pillanat volt. A közgyűlés felett voltam, és csak lenéztem, és láttam ahogy megtörténik. És mint említettem, amikor elkezdődött, a Globe színházban voltam, és nem jött el a sajtó. És most azt gondoltam, "Nos, a sajtó most tényleg meghallja ezt a történetet." És hirtelen elkezdtük intézményesíteni ezt a napot.

Kofi Annan meghívott szeptember 11-én reggelre, hogy sajtókonferenciát tartsunk. Reggel 8 óra volt és ott álltam. És vártam, hogy lejöjjön, és tudtam hogy úton volt már. És persze egyáltalán nem jött le. A bejelentésre soha nem került sor. A világnak soha nem mondták el, hogy van egy fegyverszüneti és erőszakmentes nap. És ez persze egy tragikus pillanat volt emberek ezreinek, akik életüket vesztették ott, és ezt követően szerte a nagyvilágban. Soha nem történt meg. És emlékszem, azt gondoltam: "Valójában pont ezért kell még keményebben dolgoznunk. És el kell érnünk, hogy ez a nap megvalósuljon! Létrehoztuk, de senki sem tud róla. De folytatnunk kell az utunkat, és el kell mondani az embereknek, és be kell bizonyítanunk hogy működhet!"

Zavarodottan hagytam el New Yorkot, de igazából megerősödve. És inspirált annak a lehetősége, hogy ha megvalósul, akkor talán többé nem látunk hasonló dolgokat. Emlékszem, bemutattuk a filmemet és elmentünk a cinikusokhoz. Levetítettük a filmet, és emlékszem hogy Izraelben voltam, és néhány fickó aki megnézte a filmet teljesen leszólta, hogy "ez csak egy békenap, semmit sem jelent". Úgysem fog működni; nem fogod megállítani a harcokat Afganisztánban; a Talibánok nem fogják betartani, stb., stb. Ez csak szimbolikus. És az még rosszabb volt, mint ami addig valójában történt, mivel nem lehet hogy ne működjön. Beszéltem Szomáliában, Burundiban, a Gázai övezetben, Ciszjordániában, Indiában, Sri Lankán, Kongóban, bárhol is voltunk, és ott mindenki ezt mondta nekem: "Ha lehetőséget tudsz teremteni, segélyt tudunk osztani, gyerekeket tudunk beoltani. A gyerekek megvalósíthatják a terveiket. Egyesülhetnek. Összefoghatnak. Ha az emberek szünetet tartanak, életeket fogunk megmenteni." Ez az, amit hallottam. És ezt azoktól az emberektől hallottam, akik valóban értették, hogy miről is szólt a konfliktus.

És ezért visszamentem az ENSZ-hez. Elhatároztam, hogy folytatni fogom a filmezést, és csinálok egy másik filmet. És még évekig visszajártam az ENSZ-hez. Elkezdtük bejárni az ENSZ rendszerének a folyosóit, kormányokat es civil szervezeteket, kétségbeesetten próbálkoztunk, hogy találjunk valakit, aki felvállalja és esélyt ad arra hogy bebizonyítsuk, meg tudjuk-e valósítani. És persze rengeteg és rengeteg megbeszélés után, nagyon boldog vagyok, hogy ennek az embernek, Ahmad Fawzinak, aki az én egyik hősöm és igazából mentorom, sikerült bevonnia a UNICEF-et. És a UNICEF, az isten áldja meg őket, azt mondta: "Oké, meg fogjuk próbálni." És akkor az UNAMA [az ENSZ Afganisztáni Segítő Missziója] is bekapcsolódott Afganisztánban. Ez egy történelmi pillanat volt. Működhet-e ez Afganisztánban, összefogva az UNAMA-val, a WHO-val, a civil társadalommal, stb., stb.? És eldöntöttem, hogy majd az egészet lefilmezem, és dokumentálom, és azt gondoltam: "Ez az! Ez a lehetőség arra, hogy mégiscsak működjön. De ha nem is sikerül, legalább az ajtót kinyitjuk, és lesz egy esélyünk."

És hát visszamentem Londonba, és elmentem meglátogatni ezt a srácot, Jude Law-t. És azért találkoztam vele, mivel ő egy színész, és én is színész vagyok, és volt egy közös ismerősünk, és mivel kapcsolatba kellett lépnünk a sajtóval, szükségünk volt őrá, hogy felkeltsük a média figyelmét. Mert ha elkezdjük ezt egy kicsit felfújni, talán több ember hallaná meg, és többen lennének, amikor néhány területre eljutottunk, talán több embert érdekelne. És talán kaphatnánk egy kicsit több pénzügyi támogatást, ami eddig borzasztóan nehéznek bizonyult. Ebbe nem megyek most bele. Szóval Jude azt mondta: "Oké, felszólalok az érdeketekben."

Miközben ezeket a nyilatkozatokat filmeztem, azt kérdezte: "Hová mész legközelebb?" Azt válaszoltam: "Afganisztánba megyek". Azt mondta: "Tényleg?" És úgy láttam, hogy egy kis érdeklődés csillan meg a szemében. Így hát modtam neki: "Eljönnél velem? Tényleg érdekes lenne, ha eljönnél. Segítene, és felhívná a figyelmet. És az a figyelem segítene a helyzetet kihasználni, valamint az összes többi részét is." Azt hiszem, hogy van a sikernek néhány pillére. Először is, kell hogy legyen egy jó ötleted. Másrészt, kell hogy legyenek támogatóid, legyen pénzügyi forrásod, és fel kell tudnod kelteni a figyelmet. És én valójában sohasem tudtam egyedül felkelteni a figyelmet, mindegy, hogy mit is értem el. Tehát ezek az emberek rendkívül fontosak voltak. Szóval igent mondott, és Afganisztánban találtuk magunkat.

És az tényleg hihetetlen volt, hogy amikor ott leszálltunk, és különféle emberekkel beszéltünk, hogy ők azt mondták nekem: "Mindenkit be kell vonnod! Nem várhatod el, hogy magától működjön! Ki kell menned a terepre dolgozni!" És mi ezt tettük, és körbeutaztunk, és beszéltünk az idősekkel, beszéltünk az orvosokkal, beszéltünk a nővérekkel, sajtókonferenciákat tartottunk, kimentünk a katonákhoz, leültünk a nemzetközi erőkkel, leültünk a NATO-val, leültünk az Egyesült Királyság kormányával. Úgy értem, hogy mi végülis mindenkivel leültünk -- iskolákon belül és kívül, az oktatási miniszterrel, megtartottuk ezeket a sajtótájékoztatókat, ami persze tele volt újságirókkal, mindenki ott volt. És érdekelte őket, hogy mi is történik. Ez a bámulatos asszony, Fatima Gailani, abszolút kulcsfontosságú volt abban ami történt, mivel ő volt az oroszok elleni ellenállás szóvivője. És az ő afgán hálózata tényleg mindenhova elért. És ő tényleg kulcsfontosságú volt az üzenet eljuttatásában.

És utána hazamentünk. Nagyjából megcsináltuk. Most várnunk kellett, hogy lássuk mi történik. És hazaértem, és emlékszem, hogy az egyik csoport hozott nekem egy levelet a talibántól. A levél lényegében ezt mondta: "Tiszteletben tartjuk ezt a napot. Tiszteletben tartjuk ezt a napot. Úgy tekintünk rá, mint egy lehetőségre. És nem kezdeményezünk. Nem fogunk kezdeményezni." És ez azt jelentette, hogy a humanitárius segítőket nem fogják elrabolni és megölni. És akkor hirtelen, én már tisztában voltam vele, hogy van esélyünk. És néhány nap múlva, 1,6 millió gyermeket oltottak be gyermekbénulás ellen annak köszönhetően, hogy mindenki szünetet tartott. (Taps) És ugyanúgy mint a közgyűlésben, ez persze egy csodálatos, csodálatos pillanat volt.

És akkor befejeztük a filmet és összeraktuk, mivel vissza kellett mennünk. Lefordítottuk dari és pastu nyelvekre. Lefordítottuk a helyi nyelvjárásokra. Visszamentünk Afganisztánba, mivel jött a következő év, és mi támogatni akartuk. De még fontosabb volt, hogy azért akartunk visszamenni, mivel ezek az emberek Afganisztánban a mi hőseink voltak. Olyan emberek voltak, akik hittek a békében, és a béke lehetőségében, stb., stb. -- és meg is valósították. És vissza akartunk menni, hogy megmutassuk nekik a filmet, és elmondjuk: "Látjátok, ezt ti tettétek lehetővé. És nagyon szépen köszönjük!" És átadtuk a filmet. És persze bemutatták, és elképesztő volt.

És akkor, abban az évben, 2008-ban, az ISAF [Nemzetközi Biztonsági Támogató Erők] szeptember 17-i nyilatkozata Kabulból, Afganisztánból: " Stanley McChrystal tábornok, az Afganisztánban lévő nemzetközi biztonsági támogató erők főparancsnoka bejelentette ma, hogy az ISAF nem fog katonai támadást indítani szeptember 21-én." Azt mondták, hogy szünetet tartanak. És akkor ott volt az a másik nyilatkozat, amit az ENSZ Biztonsági és Védelmi Részlege adott ki, bejelentve hogy Afganisztánban ennek a tevékenységnek köszönhetően az erőszak 70 százalékkal csökkent. 70 százalékkal csökkent az erőszak, legalábbis ezen a napon. És ez engem teljesen elképesztett, szinte jobban, mint bármi más.

És emlékszem, hogy ott ragadtam New Yorkban, ezúttal a vulkánkitörés miatt, ami természetesen sokkal kevésbé ártalmas. És ott voltam, és azon gondolkodtam, mi is történik. És egyre ez a 70 százalék járt az eszemben. Az erőszak 70 százalékkal csökkent -- ott, ahol mindenki azt mondta, hogy ez lehetetlen, és úgysem tudod megcsinálni. És arra gondoltam, hogy ha 70%-os csökkenést tudtunk elérni Afganisztánban, akkor biztosan mindenhol el tuduk érni 70 százalékos csökkenést. A globális fegyverszünetet kell célul kitűznünk. Ezt a a fegyverszüneti és erőszakmentes napot kell felhasználnunk, és megcélozni a globális fegyverszünetet, megcélozni a legnagyobb feljegyzett szünetet az ellenségeskedésekben, országon belül és nemzetközi szinten is, amit valaha is feljegyeztek.

Pontosan ezt kell tennünk! És ezév szeptember 21-én beindítjuk a kampányt az O2 Arénában, hogy elkezdjük ezt a folyamatot, hogy megpróbáljuk megvalósítani a legnagyobb feljegyzett szünetet az ellenségeskedésekben. És mindenféle eszközt fel fogunk használni -- táncot, és a közösségi médiát, és Facebook-látogatásokat és a honlapok megtekintését, petíció aláírását. És mindezt az ENSZ hat hivatalos nyelvén. És nemzetközi szinten felvesszük a kapcsolatot kormányokkal, kormányközi és civil szervezetekkel, az oktatással, szakszervezetekkel, sporttal. És itt láthatjátok az oktatási csomagot. Jelenleg 174 országban vannak segítőink, akik megpróbálják bevonni a fiatalokat, hogy ők legyenek a hajtóerő a globális fegyverszünet víziója mögött. És természetesen, hogy növekedjék a megmentett életek száma, abban segít ez az elképzelés.

Összekapcsoljuk az olimpiával. Elmentem meglátogatni Seb Coe-t. Azt mondtam: "London 2012 a fegyverszünetről szól. Végsősoron erről van szó." Miért nem fogunk össze? Miért nem alkotunk meg egy fegyverszünetet? Miért nem támogatjátok a legnagyobb nemzetközi fegyverszünet létrehozását? Forgatunk egy új filmet erről a folyamatról. A sportot és a futballt fogjuk használni. A békenapon focimeccsek ezreit fogják lejátszani, a brazil favelláktól kezdve, mindenfelé a világon. Tehát mindezt felhasználjuk, hogy ösztönözzük az egyéni akciókat. És hát végülis ezt meg kell próbálnunk! Együtt kell működnünk!

És most, hogy itt állok előttetek, és az emberek meg fogják nézni ezeket a dolgokat, nagyon izgulok, mindazok nevében akikkel találkoztam, mivel itt egy lehetőség, hogy a világunk egyesüljön, hogy összefogjunk, hogy megnöveljük a tudatosságot az alapvető problémák iránt, amiket az egyének hirdetnek. Brahimi nagykövet úrral voltam. Azt hiszem, ő az egyik legfantasztikusabb ember a nemzetközi politikában -- Afganisztánban, Irakban. Egy elképesztő ember. És vele voltam néhány hete. És azt mondtam neki: "Brahimi úr, butaság-e a globális fegyverszünetet célul kitűzni? Megvalósítható? Elképzelhető, hogy meg tudjuk csinálni?" Azt mondta: "Teljesen megvalósítható." Aztán azt kérdeztem: "Hogy csinálná? A kormányokhoz menne lobbizni, és a rendszert használná fel?" Azt válaszolta: "Nem, az emberekkel beszélnék." Ez az egész az egyénekről szól. Ez az egész rólad és rólam szól. Ez az egész az összefogásról szól. Ez a választásaidról szól; az ügyeidről szól. Mert együtt, ha összefogunk, komolyan úgy gondolom, hogy megváltoztathatjuk a dolgokat.

És egy csodálatos ember a közönség soraiból, és nem tudom hol is van ő, aki néhány napja azt mondta nekem -- mivel egy kicsit próbálnom kellett a beszédet -- és azt mondta: "Gondolkodtam erről a napról, és elképzeltem mint egy négyzetet 365 kis négyzettel, és ezek közül az egyik fehér volt." És ez eszembe juttatott egy pohár tiszta vizet. Ha egy cseppet belecsöppentek, egy cseppet valamiből, akármiből az örökre meg fogja azt a vizet változtatni.

Összefogva, egy nap békét tudunk teremteni. Köszönöm TED. Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Nagyon köszönöm!

(Taps)

Nagyon szépen köszönöm. Köszönöm.