Jane Goodall: mi a különbség köztünk és a majmok között?

Jó reggelt mindenkinek! Először is, fantasztikus volt itt lenni az elmúlt pár napban. Másodszor, megtiszteltetés, hogy én zárhatom ezt a rendkívüli találkozót ezeket a bámulatos beszédeket, amiket hallhattunk. Úgy érzem, hogy a legtöbb dologgal, amit hallottam egyet tudok érteni. A konferenciára közvetlen a mély és sűrű ecuadori őserdőből érkeztem, ahova csak repülővel lehet eljutni és ahol őshonos emberekkel voltam, akik az arcukat befestik, és papagáj tollakat hordanak a fejükön. Ezek az emberek azért küzdenek, hogy távol tartsák az olajtársaságokat és az utakat az őserdőjüktől. Azért harcolnak, hogy kialakítsák a saját életmódjukat az őserdőben, egy tiszta világban, ami nem szennyezett. Leginkább az nyűgözött le, ami egyébként pontosan beleillik abba, amiről itt a TED-en beszélünk, hogy az őserdő közepén, volt néhány napelem, melyek az elsők Ecuador ezen részén, melynek segítségével szivattyúval biztosítják a vízellátást és a nőknek nem kell lemenniük a vízért. A vizet megtisztították, és mivel sok akkumulátorral rendelkeztek, sok villamosenergiát meg tudtak spórolni. Tehát minden egyes ház, ha jól emlékszem összesen nyolc volt, ebben a kis közösségben, világításhoz juthatott, ha minden igaz naponta, kb. fél órára. És akkor ott van a törzsfőnök, fejedelmi öltözékében egy laptoppal az ölében. (Nevetés) Ez az ember egy időre elhagyta a közösséget, de aztán visszatért. szóval a törzsfőnök így szólt: „Egy vadonatúj korba csöppentünk, 50 éve még a fehér ember létezéséről sem tudtunk, most meg laptopjaink vannak, és vannak dolgok, amelyeket meg akarunk tanulni a modern világtól. Például érdekel minket az egészségügy. Tudni akarjuk, hogy mivel töltik más emberek az idejüket, mi érdekli őket. Nyelveket szeretnénk tanulni. Angolul, franciául vagy éppen kínaiul akarunk tanulni, hiszen jól mennek nekünk a nyelvek. Tehát ott volt a törzsfőnök a laptoppal, közben azonban hatalmas problémákkal küzd a népe Ecuador adóssága, külföldi adóssága miatt. Küzdenek a Világbank, az IMF elnyomása ellen és persze azok ellen, akiknek céljuk kizsákmányolni az őserdőt és megkaparintani az olajat. Tehát, ez az a hely, ahonnan ide érkeztem. Persze, a szakértelmem igazság szerint egy másik területtel, egy egészen más civilizációval foglalkozik. Talán nem is igazán lehet civilizációnak nevezni. Egy más fajta életmód, egy másfajta létezés. Nem rég meghallgathattuk Wade Davis csodálatos beszédét a világ különböző emberi kultúráiról. A világ azonban nem csak emberekből áll, élnek itt más állati lények is. Azért vagyok itt, hogy elhozzam a TED konferenciára ahogy azt mindig is teszem, az állatvilág hangját. Legtöbbször csak néhány diát látunk, vagy egy rövid filmet, de ezeknek a lényeknek hangja is van, mely jelentést hordoz. Úgyhogy, most szeretném magukat úgy köszönteni, ahogy egy csimpánz köszöntené magukat a tanzániai őserdőben. óó óó óó óó óó óó óó óó óó óó óó! (Taps) Csimpánzokat tanulmányozok Tanzániában már 1960 óta. Ezalatt az idő alatt, olyan modern technológiák születtek, amelyek igazán átalakították egy terepen dolgozó biológus munkáját. Például, néhány éve, ürülék mintákat gyűjtöttünk és aztán DNS vizsgálat segítségével sikerült – először a munkánk során – feltérképezni a a vérségi kapcsolatokat a csimpánzok között. Ugyanis a csimpánzok egy igen promiszkuus társadalomban élnek. Ez a technológia tehát új kutatási irányok egész sorát indította el. Aztán ott van a GSI, földrajzi meghatározó izé, szóval a GSI segít felmérni a csimpánzok életterét. És még használunk egy ilyen... Azt hiszem látszik, hogy nem sok közöm van nekem ezekhez a dolgokhoz, szóval ilyen műholdas képeket, hogy tájékozódjunk az erdőirtás mértékéről ezeken a területeken. Természetesen, nagy előrelépések történtek az infravörös technológiában, így már éjszaka is figyelhetünk meg állatokat. A videófelvételek és hangfelvételek készítésére alkalmas felszerelések is egyre könnyebbek és jobb minőségűek. Összefoglalva, ma sok olyan dologra is képesek vagyunk, amire az 1960-as években még nem. Különösképpen, mikor csimpánzokat és más, nagy méretű, aggyal rendelkező állatokat vizsgálnak fogságban, nagy segítség a modern technológia, mikor a fejlett tudat nyomai után kutatnak ezeknél az állatoknál. Ennek köszönhetően tudjuk ma már, hogy ezek az állatok képesek olyan dolgokra, amelyeket a pályám elején a tudomány még teljességgel lehetetlennek tartott. Úgy gondolom, a jelenleg élő, fogságban tartott csimpánzok közül a legmagasabb szellemi tevékenységről a Japánban élő Ai tett tanúbizonyságot. A neve azt jelenti "szeretet". És egy rendkívül érzékeny "társsal" dolgozik együtt: Ai imádja a számítógépét. Magára hagyja a csoportját, a vizét, a fáját és mindent, csak hogy leülhessen a számítógépe elé. Olyan ez számára, mint egy gyereknek a videójáték, teljesen rá van kattanva. Egyébként 28 éves, és amit a számítógépe képernyőjével és az érintőpaddel művel, azt gyorsabban teszi, mint a legtöbb ember. Nagyon bonyolult feladatokat is megold, de most nincs időnk a részletekre. Az igazán lenyűgöző ebben a nőstény csimpánzban az az, hogy ki nem állhatja a hibákat. Ha valami rosszul sikerül neki és alacsony pontszámot ér el odamegy az üveghez és elkezd rajta kopogni, mivel a kísérletezőt nem látja, és ezzel kéri, hogy had próbálja meg még egyszer. És a koncentrációja – már 20 kerek perce a feladatra összpontosít és ezek után újra meg akarja próbálni, pusztán azért az érzésért, hogy "jobban sikerült". És a tápláléknak nincs nagy szerepe – csak apró jutalomhoz jut jó válasz esetén – például egy mazsolához, de akkor is elvégezné a feladatokat, ha előre megmondanánk neki, hogy nem jár érte semmi. Tehát ez a nagy helyzet: egy csimpánz, aki számítógépezik. Csimpánzok, gorillák és orangutánok pedig emberi jelnyelvet tanulnak. A lényeg, hogy amikor 1960-ban először jártam Gombe Nemzeti Parkban... úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna, az első alkalommal, amikor besétáltam a fák közé a csimpánzok mind elmenekültek előlem, majdnem mind néhányan egy kicsit kevésbé tartottak tőlem. A távcsövemen keresztül egyszer csak megláttam ezt a sötét alakot, amint egy termesz domb fölé görnyed. Az alak egy felnőtt hím volt, akit elneveztem David Greybeardnek. Egyébként akkoriban, a tudósok felvilágosítottak, hogy nem lenne szabad neveket adnom a csimpánzoknak, hanem inkább jelöljem őket számmal, mert az sokkal tudományosabb. No mindegy, David Greybeardnél tartottunk, szóval láttam, hogy kis fűszálakat szedeget, amiket utána arra használ, hogy termeszeket halásszon ki vele a földalatti fészekből. És nem csak fűszálakkal, előfordult, hogy fogott egy levelekkel borított ágat és letépte róla a leveleket. Más szóval, megváltoztatott egy tárgyat, hogy jobban megfeleljen a céljainak – ez az eszközkészítés kezdete. Ez a megfigyelés azért volt olyan izgalmas és azért számított áttörésnek, mert akkoriban az volt az álláspont, hogy az ember, kizárólag az ember használ és készít eszközöket. Az iskolában, magunkat mint „az eszközkészítő ember definiáltuk”. Úgyhogy, amikor elmeséltem Louis Leakey-nek, a mentoromnak a felfedezésemet, így szólt: "Á, akkor most vagy újradefiniáljuk az ember fogalmát, vagy újradefiniáljuk az eszköz fogalmát vagy elfogadjuk, hogy a csimpánzok is emberi lények. (Nevetés) Ma már tudjuk, hogy egyedül Gombéban, a csimpánzok kilencféleképpen használnak különböző tárgyakat különböző célokra. Sőt mi több, azt is tudjuk, hogy Afrika más részein, bárhol ahol tanulmányozták a csimpánzokat, a eszközhasználati viselkedésformák teljesen különbözőek. Ez pedig azért van, mert ezeket a mintákat, generációról generációra öröklik, megfigyelés, utánzás és gyakorlás által – ami maga az emberi kultúra definíciója. Az elmúlt valamivel több, mint 40 évben, mialatt én és mások a csimpánzokat tanulmányoztuk és más emberszabású majmokat, illetve olyan emlősöket, amelyek bonyolult felépítésű aggyal és társadalmi rendszerrel rendelkeznek, arra jöttünk rá, hogy végső soron nem is olyan éles az a határ, amely elválasztja az embereket az állatvilág többi élőlényétől. Kiderült, hogy ez egy elég zavaros vonal. És csak egyre zavarosabb lesz, ahogy felfedezzük, hogy az állatok olyan dolgokat tesznek, amikről azt gondoltuk: csak az ember privilégiuma. A csimpánzok – sajnos nincs rá időnk, hogy megbeszéljük lenyűgöző életüket – szóval a csimpánzoknak nagyon hosszú a gyermekkoruk, 5 évig szopnak az anyjuktól és vele is alszanak. Aztán még következik egy 3-4-5 évig tartó érzelmi függés az anyától, még akkor is ha már közben új kicsinye született. Ezalatt az időszak alatt megy végbe egy nagyon fontos tanulási folyamat, míg a viselkedés még befolyásolható, hiszen a csimpánz társadalomban rengeteg mindent kell megtanulni. Ott vannak a hosszútávú támogató, érzelmi kötődések, melyek a hosszú gyermekkor alatt alakulnak ki az anyával, a testvérekkel, és amelyek akár életük végéig – amely akár 60 év is lehet – is tarthatnak. Igazság szerint, fogságban tovább is elélnek, mint 60 év. Még csak 40 éve figyeljük őket a vadonban, de találkoztunk már olyan csimpánzokkal is, akik képesek az őszinte együttérzésre és az altruizmusra. A nem-verbális kommunikációjukat vizsgálva kiderült, hogy rendkívül gazdag, és sok hangot adnak ki, különböző körülmények között, és sok az érintés, pózolás, gesztikulálás is, és még mit csinálnak? Csókolóznak, ölelkeznek, egymás kezét fogják. Megütögetik egymást a hátukon, fontoskodnak, az öklüket rázzák, olyan dolgokat, amelyeket mi is teszünk és ráadásul ugyanolyan kontextusban. Nagyon kifinomult az együttműködés a körükben. Néha vadásznak, nem olyan gyakran, de amikor vadásznak a kifinomult együttműködés jelei fedezhetők fel náluk és ráadásul megosztják a zsákmányt. Úgy találtuk, hogy kimutatják érzelmeiket, melyek hasonlítanak – néhány közülük talán pont ugyanolyan – az érzésekre, amelyeket embereknél boldogságnak, bánatnak, félelemnek, elkeseredésnek hívnánk. Ismerik a szellemi és a fizikai szenvedés fogalmát. Sajnos nincs időm arra, hogy részleteiben elmeséljem, hogy ezeket mivel lehet bizonyítani, de legyen elég annyi, hogy a legjobb egyetemek legfényesebb elméi tanulmányozzák az érzelmeket és a személyiségeket az állatoknál. Azt tudjuk, hogy a csimpánzok és néhány más élőlény képes felismerni magát a tükörben – az ént a többiek között. Van humorérzékük is, és ezek olyan dolgok, amiket hagyományosan az ember privilégiumának gondoltunk. Ez azonban egy újfajta tiszteletre tanít meg minket, és nem csak a csimpánzok irányába, hanem sok más lenyűgöző állat irányába is, akikkel ezen a bolygón osztozunk. Ha egyszer végre készen állunk arra, hogy beismerjük, végső soron nem mi vagyunk az egyetlen élőlény, akinek van személyisége, elméje, és mindenekfölött érzelmei és belegondolunk, hogy hogyan használtuk és használtuk ki azt a sok más érző és gondolkodó élőlényt ezen a bolygón, akkor rájövünk, hogy okunk van szégyenkezni, én legalábbis így érzem. A szomorú azonban az, hogy ezeknek a csimpánzoknak a száma, akik valószínűleg minden más élőlénynél többet tanítottak nekünk az alázatról nagyon gyorsan csökken a vadonban. A számuk azon okok miatt csökken, amelyeket mindannyian itt ebben a teremben nagyon jól ismernek. Az erődirtás, a növekedő emberi népesség, melynek még több földre van szüksége. Azért tűnnek el, mert néhány fakitermelő cég tarvágásokat végez. A csimpánzok élettere Afrikában egyre csökken, mert nagy, multinacionális fakitermelő cégek érkeztek és utakat építettek. Ezt tervezeik Ecuadorban is és más olyan területeken, ahol az erdőségek még érintetlenek, azért hogy olajat és fát termeljenek ki. Ez pedig a Kongó-medencében és a világ más részein a ún. bozóthús kereskedelemhez vezetett. Ez azt jelenti, hogy az emberek évszázadokig, talán évezredekig éltek az erdőkben vagy más területeken harmóniában a világgal és csak annyi állatot öltek, amennyire saját maguknak és családjaiknak szüksége volt. Most azonban, az utaknak köszönhetően a városokból is jönnek vadászok. Mindent leölnek, mindent, ami mozog és nagyobb mint egy kis patkány, kiszárítják vagy füstölik. Most, hogy van közlekedés, a farönkszállítókon vagy a bányász teherautókon a városba szállítják a zsákmányt és eladják. És az emberek hajlandóak többet fizetni az ún. bozóthúsért mint a háziállatok húsáért – az emberek ezt részesítik előnyben. Ez pedig nem fenntartható, főleg, hogy az óriási fakitermelő telepek az erdőben egyre több húst akarnak, úgyhogy a Kongó-medence pigmeus vadászai akik ezidáig élték nagyszerű életüket évszázadokon keresztül, megvesztegethetővé válnak. Fegyvereket kapnak, hogy a fakitermelő telepeknek vadásszanak, pénzért. A kultúrájuk elpusztul az állatokkal együtt, amelyektől függnek. Így, amikor a fakitermelő telepet áthelyeznek, semmi sem marad utánuk. Már volt szó az emberi kultúrák diverzitásának eltűnéséről. én szemtanúja voltam ennek a folyamatnak. És az elkeserítő kép, amit Afrikában láthatunk... Én szeretem Afrikát, és mit látunk Afrkában? Erdőirtást, látjuk, ahogy a sivatag egyre nő, tömeges éhezést, betegségeket és népességnövekedést, mely olyan területen jelentkezik, amely nem képes annyi ember ellátására. Arra viszont már nincsen pénzük, hogy máshonnan vásároljanak ételt. Vajon az emberek a Húsvét-szigetekről, akikről tegnap hallhattunk, ostobák voltak-e, hogy kivágták utolsó fáikat is? Nem tudták, hogy mi történik? Természetesen tudták, de a világ olyan részein ahol ilyen nagy a szegénység, nincs arra lehetőség, hogy az ember a jövőre gondoljon. A kérdés az: Mit adok ma enni a családomnak? Talán ezért az utolsó fáért még kapok pár dollárt, amiből még kihúzzuk egy darabig, aztán pedig imádkozunk, hogy történjen valami, ami megment minket az elkerülhetetlen végtől. Tehát ez egy eléggé elkeserítő kép. Egy dolog van, amely igazán megkülönböztet minket a csimpánzoktól és más élőlényektől. Ez pedig a kifinomult nyelv, aminek a segítségével mesélhetünk a gyermekeinknek olyan dolgokról, amik nincsenek ott a szemünk előtt. Beszélhetünk a régmúltról és a hosszútávú terveinkről a jövőt illetően, megbeszélhetünk másokkal ötleteket, így az ötletek a csoport felhalmozott tudásából születhetnek. Beszélhetünk egymáshoz szóban, videófelvételen keresztül, írásban. És ezt a nagyszerű hatalmat ahelyett, hogy arra használnánk, hogy gondoskodjunk a világról, az elpusztítására használjuk fel. A fejlett világban ez végső soron még rosszabb, mert itt annyi lehetőségünk van, hogy rájöjjünk milyen ostobák tetteink. Tudják-e, hogy a világ olyan részeire szülünk babákat, ahol a víz mérgezett? És a levegő is szennyezett és az étel, amelyet a szennyezett földön termesztenek ugyanúgy méreggé válik. És ez nem csak a messzi fejlődő világra igaz, hanem a világ minden részére. Tudják-e, hogy a testünkben jelenleg 50 olyan vegyi anyag található, amely 50 évvel ezelőtt még nem volt? És a betegségek nagy része, mint az asztma vagy a különböző rákos megbetegedések száma egyre növekszik azokon a területeken, ahol a mérgező hulladéktelepek vannak. Saját magunknak ártunk mindenhol a világon, és ártunk az állatoknak és a természetnek magának. Az anyatermészetnek, akitől az életet kaptuk. Az anyatermészetnek, ahol úgy gondolom több időt kellene töltenünk, a fák, a virágok és madarak között pszichológiai fejlődésünk érdekében. És ennek ellenére, a fejlett világban gyermekek százai még sohasem jártak a természetben, mert betonfalak között nőnek fel és amit ismernek az a virtuális valóság, ahol nincs lehetőség rá, hogy a napon vagy az erdőben feküdjünk miközben a napsugarak foltokban hullnak alá a fák koronáin keresztül. Amíg a világban utazgattam, sajnos el kellett hagynom az erdőt, a helyet, ahol igazán jól érzem magam. Ott kellett hagynom ezeket a lenyűgöző csimpánzokat, akiknek a tanulmányozását a diákjaim és a munkatársaim folytatták, mivel kiderült, hogy a számuk a száz évvel ezelőtti két millióról mára 150 000-re csökkent. Tudtam, hogy el kell hagynom az erdőt, hogy figyelmeztessen a világot erről. És minél többet beszéltem a csimpánzokat sújtó bajokról, annál inkább megértettem, hogy minden mindennel összefügg és a fejlődő világ problémái nagyon sokszor a fejlett világ kapzsiságából származnak és minden szál összefut és értelmet -- nem nyer. A remény az értelemben rejlik, de ennek nincs értelme. Hogy tehetjük ezt? Valaki tegnap ezt mondta, és ahogy a világot jártam, nagyon sok fiatallal találkoztam, akik elveszítették a reményt, el voltak keseredve és azt mondták: „Hát már nem számít mit teszünk, mit eszünk vagy mit iszunk, minek örülünk, holnap úgyis meghalunk. Minden reménytelen – a média is mindig ezt mondja." És voltak olyanok, akik mérgesek voltak és a méreg gyakran fordul át erőszakba, ahogy azt mindannyian tudjuk. Nekem három kis unokám van és amikor az egyik diák a gimnáziumból vagy az egyetemről azt mondja nekem: „Mérgesek vagyunk." vagy „Tele vagyunk keserűséggel, mert úgy érezzük, hogy veszélybe sodortátok a jövőnket és nem tehetünk ellene semmit se." Amikor belenézek a kis unokáim szemébe arra gondolok, mennyit ártottunk ennek a bolygónak mióta én felnőttem. Én szégyellem magam emiatt és ezért indítottam 1991-ben Tanzániában egy programot "Gyökerek és Rügyek" néven. Kiraktuk a szervezet brosúráit a folyosókon és akinek bármi köze van gyerekekhez és törődik a jövőjükkel kérem vegyen el egy ilyen brosúrát. A "Gyökerek és Rügyek" a remény programja. A Gyökerek biztos alapot nyújtanak. A Rügyek bár aprónak tűnnek, a napfény után kúszva falakat is áttörhetnek. Tegyük fel, hogy ez a fal, azokból a problémákból áll amelyek bolygónkat sújtják. Így, a Rügyek a remény üzenetét hordozzák. Fiatal emberek százai és ezrei a világon képesek áttörni ezt a falat és jobbá tenni ezt a világot. A „Gyökerek és Rügyek" legfontosabb üzenete, hogy minden egyén számít és képes változást hozni. Minden egyénnek megvan a maga szerepe. Mindannyian, minden nap hatással vagyunk a világra, és még maguk tudósok is tudják, hogy lehetetlen, hogy ez ne így legyen. Még ha az ágyban maradunk, akkor is oxigént lélegzünk be és szén-dioxidot lélegzünk ki, WC-re megyünk és még sorolhatnám. Az, amit teszel, hatással van a világra. Ezért a „Gyökerek és Rügyek" program három fajta projektbe vonja be a fiatalokat. melyeknek a célja, hogy jobbá tegyük a világot. Az első projekt célja, hogy törődj a saját közösségeddel. A második az állatokkal foglalkozik, beleértve a háziállatokat, ugyanis be kell valljam már mindent megtanultam az állatok viselkedéséről a kutyámtól Rustytól, mielőtt megérkeztem volna Gombéba a csimpánzokhoz. Rusty gyerekkorom társa volt. A harmadik projekt pedig a helyi környezetre hívja fel a figyelmet. Az, hogy mit tesznek a gyerekek, elsősorban attól függ, hogy milyen idősek. Nos, a programban óvodásoktól elkezdve az egyetemi hallgatókig minden korosztály résztvesz. Függ attól, hogy a városban vagy a vidéken laknak. Függ attól, hogy jó vagy rossz anyagi körülmények között élnek. Függ attól, hogy az USA melyik részén laknak. A program már eljutott az összes államba, és tudni kell, hogy Florida problémái különböznek New York problémáitól. Függ attól, hogy melyik országban élnek. A program több mint 60 országban működik, körülbelül 5000 aktív csoporttal és mindig újabb és újabb csoportokról hallok, amelyekről korábban nem, mert a gyerekek maguk csatlakoznak a programhoz és terjesztik egymás között. Mi ennek a magyarázata? Mert vevők rá, és ez valami olyan, amiben ők saját maguk akarnak részt venni. Ez nem valami olyasmi, amit a szüleik mondanak nekik vagy a tanáraik. Az is fontos, de ha ők maguk határozzák el, hogy „Meg akarjuk tisztítani ezt a folyót és vissza akarjuk telepíteni azt a halfajtát, amely itt élt. Meg akarjuk tisztítani a mérgezett termőföldet erről a területről és bio-kertet telepíteni a helyére. Szeretnénk együtt lenni az idősekkel, és meghallgatni a történeteiket, és ezáltal rögzíteni a szóbeli történelmet. Egy kutyamenhelyen akarunk dolgozni. Szeretnénk többet megtudni az állatokról. Meg akarjuk..." Tudják, a listának sosincs vége és ez reményt kelt bennem. Az évből 300 napot utazással töltök és mindenhol találkozom a „Gyökerek és Rügyek" csoportjaival. Mindenhol csillogó szemű gyerekek fogadnak és azt mondják: „Nézd milyen változást sikerült elérnünk." És itt jön be a képbe a technológia, mivel a kommunikáció új elektronikus formáinak köszönhetően ezek a gyerekek a világ különböző pontjairól képesek kommunikálni egymással. És ha vannak itt olyanok, akik szeretnének nekünk segíteni, mivel sok az ötletünk, de elkél a segítség. Létre kell hoznunk a megfelelő rendszert, hogy ezeknek a fiataloknak a lelkesedése eljusson az emberekhez. Valamint az is fontos, hogy eljusson az emberekhez az elkeseredésük is. Amikor azt mondják: „Megpróbáltuk ezt, de nem működött, mit tegyünk?‟ És talán van egy másik csoport, aki válaszol ezeknek a gyerekeknek, akik lehet, hogy Amerikában annak, vagy Izraelben és azt mondják: „Ezt itt nem egészen így kellett volna csinálni. Így kéne." A filozófiánk nagyon egyszerű. Nem hiszünk az erőszakban. Nem akarunk erőszakot, bombákat vagy fegyvereket. Ezekkel nem lehet megoldani a problémákat. Az erőszak erőszakhoz vezet, legalábbis én így gondolom. Tehát mi a megoldás? A megoldáshoz vezető út a tudás és a megértés. Tisztában kell lennünk a tényekkel, de át is kell látnunk az egészet. Kemény munka és kitartás – ne adjuk fel – és szeretet és együttérzés, amelyből tisztelet fakad az élet minden részén. Még hány percem van? Kettő, egy? Chris Anderson. egy, egy vagy kettő. Jane Goodall: Kettő, kettő. Kettőt szeretnék még. (Nevetés) Majd feljössz és lerángatsz? (Nevetés) Na mindegy. Lényegében, a Gyökerek és Rügyek megváltoztatja a fiatalok életét. Jelenleg ebbe fektetem minden energiámat. És hiszem, hogy egy ilyen csoport nagy hatással lehet a világra, nem csak mert technológiai szempontból előnyös helyzetben vagyunk, hanem mert maguk közül olyan sokaknak vannak gyermekeik. És ha erről a programról mesélnek a gyermekeiknek, azzal a nagyszerű lehetőséggel ajándékozzák meg őket, hogy jót tehetnek mivel ilyen szüleik vannak, mint maguk. És az látszik, hogy maguk a szívükön viselik ennek a világnak a sorsát és megpróbálják jobbá tenni. Ez nagyon bíztató. A gyermekek azonban azt kérdezik, ez ígérem nem fog tovább tartani két percnél, a gyermekek azt mondják: „Dr. Jane, tényleg hiszel benne, hogy van jövőnk? Te sokat utazol, borzalmas dolgoknak vagy a szemtanúja." A válaszom több részből áll. Egyrészt, az emberi elme, erről nem kell külön beszélnem. Most, hogy láttuk milyen problémák vannak a világban az olyan okos emberek, mint maguk, megpróbálják megoldani ezeket a problémákat. Erről sokat beszéltünk már. Másodszor, a természet ellenálló képessége. Képesek vagyunk elpusztítani egy folyót, de arra is képesek vagyunk, hogy újra életre keltsük. Van, hogy egy teljesen sivár terület újra virágba borul, ha elég ideje van vagy valaki segítséget nyújt. És harmadszor, az utolsó előadó, vagy inkább az utolsó előtti a rettenthetetlen emberi szellemről beszélt. Olyan csodálatos emberek vesznek minket körbe, akik lehetetlennek tűnő dolgokat visznek véghez. Nelson Mandela – én lehoztam magammal egy kis darabka mészkövet a Robben Island-i börtönből, ahol 27 évet töltött, és amikor kiszabadult, annyira kevés volt benne a keserűség, hogy képes volt a népét békés úton kivezetni az apartheid borzalmaiból. Még szeptember 11 után is – jártam New York-ban és éreztem a félelmet, de közben éreztem, hogy mennyi bátorság, szeretet és együttérzés is van az emberekben. És aztán, ahogy az országot jártam és éreztem, hogy az emberek a félelem hatására már nem képesek aggódni a környezet miatt, mert akkor nem tűnnének eléggé hazafinak, és próbáltam biztatni őket, valaki egy Mahatma Gandhi idézettel állt elő „Ha visszapillantasz az emberiség történelmébe akkor láthatod, hogy minden gonoszon felülkerekedett a jó." És rögtön ezután egy nő hozott nekem egy apró csengőt, és ezzel a gondolattal be is fejezem, és azt mondta: „Ha a reményről és a békéről beszél, rázza ezt meg." A csengőt egy hatástalanított akna anyagából készítették, melyet Pol Pot gyilkos aknamezőiről távolítottak el. A történelem egyik legborzasztóbb rezsimjének uralma után a kambodzsaiak megpróbálják újra élni az életüket, miután a rezsim megbukott. Tehát, igen, van remény, de hol a remény? Talán a politikusainkban reménykedjünk? A remény a mi kezünkben van. Az önökében, az enyémben és a gyermekeinkében. Ez tényleg rajtunk múlik. Mi vagyunk azok, akik változást hozhatunk. Ha olyan életet élünk, amelyben tudatosan próbáljuk a legkisebb ökológiai lábnyomot hagyni magunk után ha olyan dolgokat veszünk, amelyeket erkölcsileg helyes vásárolnunk és olyanokat nem, amelyek helytelenek, megváltoztathatjuk a világot egy nap alatt. Köszönöm.