Mivel egész karrierem során próbáltam láthatatlan maradni, most, hogy itt állok a közönség előtt, olyan, mintha a testen kívüli élmény és reflektorfény keveréke lenne, így kérem bocsássák meg nekem, hogy megszegem a TED egyik irányelvét azzal, hogy papírról olvasom fel a szavaimat, és csak remélni tudom, hogy nem ér villámcsapás, mielőtt végzek. Azzal szeretném kezdeni, hogy megosztok pár dolgot, ami arra ösztönzött, hogy fotóriporter legyek.
A '60-as években diák voltam, a társadalmi felemelkedés, és a kétkedés korában, és személy szerint az ébredezö idealizmusban. Dúlt a vietnámi háború, formálódott a civiljogi mozgalom, és a képek óriási hatással voltak rám. A politikai és katonai vezetőink egy dolgot mondtak nekünk, a fotók készítői pedig valami egészen mást. Én a fotográfusoknak hittem, akárcsak amerikaiak milliói. Az ő képeik táplálták a háborúval és rasszizmussal szembeni ellenállást. Nem csak megörökítették a történelmet, hanem segítettek formálni azt. A képeik részévé váltak a közösség tudatának és, ahogyan ez a tudat egymással közös elmélkedéssé fejlődött, a változás nem csak lehetséges, de elkerülhetetlen is lett.
Azt láttam, hogy az információ áramlás, amit a sajtó jelent, különösen a vizuális újságírás, képes előtérbe helyezni a politikai ténykedés eredményeit és az árát is. Hitelesíthet döntéshozókat, és reflektorfénybe helyezheti a sikert. Hibás politikai intékzedés, vagy a politika tétlensége esetén, a közbelépés egyik formája, csökkentve a kár mértékét és figyelmeztet, hogy felülvizsgáljuk a viselkedésünket Emberi arcot rajzolt olyan dolgoknak, amik távolról elvont dolognak tűnnek, és monumentálisnak társadalmi hatásukban. Ami a mindennapokban történik, távol a hatalomtól, a hétköznapi emberek mindegyikével.
Ekkor fogtam fel, hogy a dokumentarista fotográfia képes értelmezni az eseményeket, és a hétköznapi ember szemével megmutatni. Olyanokat képes megszólaltatni, akiknek másként nem lenne hangja. Reakcióként pedig stimulálja a közvéleményt és irányt adhat a nyilvános vitának, ezzel megakadályozva az érdekelt feleket a közbeszéd kedvük szerinti irányításában Ezekben az időkben nyilvánvalóvá vált az információ szabad áramlása létfontosságú egy szabad és dinamikus társadalom megfelelő működéséhez. A sajtó természetesen üzlet, és a túléléséhez sikeres üzletnek kell lennie, de a megfelelő egyensúlyt meg kell találni a marketing megfontolások és az újságírói felelősség között.
A társadalmi problémákat nem lehet megoldani látatlanban. Nagyobb léptékben a sajtó egy szolgáltató ágazat, és a szolgáltatás amit nyújt, az éberség. Nem kell minden sztorinak eladnia valamit. Van, amikor csak adni kell. Ezt a hagyományt akartam én követni. Látni a háborút, ami minden érintett számára óriási kockázatot jelentett és hogy a sajtófotó képes konfliktusokat megoldó tényezővé válni. Azért akartam fotóriporter lenni, hogy háborút fényképezhessek. De az a határozott hit vezértelt, hogy a háború igazi arcát felfedő fénykép nem lehet más, csak háború ellenes fénykép.
Tartsanak velem egy vizuális utazásra néhány eseményre amikben érintett voltam az elmúlt 25 évben. 1981-ben Észak-Írországba mentem. 10 IRA fogoly tartott éhség sztrájkot a börtönben uralkodó állapotok elleni tiltakozásként. Erre válaszul kegyetlen összecsapások törtek ki az utcákon. Megjártam a kortárs háborúk frontjait és láttam, hogy nem elszigetelt harcmezőkön húzódnak, hanem ahol az emberek élnek. A '80-as évek elején sok időt töltöttem Közép-Amerikában, ahol polgárháborúk dúltak amik a Hidegháború megosztottsága mentén húzódtak.
Guatemalában a központi kormány -- amit európai oligarchák irányítottak -- felperzseltek mindent, hogy leverjék a felkelést, és láttam egy képet, ami Latin Amerika történetét tükrözte: hódítás a Biblia és a kard együttesével. Egy Sandista ellenes gerilla halálosan megsérült amikor Zéró parancsnok megtámadott egy várost Dél-Nicaraguában. A Somoza nemzeti gárda egy megsemmisült tankja hátramaradt emlékműként a Managua parkban, és egy gyerek energiája és vidámsága életre keltette. Ez idő alatt El Sarvadorban is polgárháború készülődött, és a civil lakosság ismét a konfliktus ütköző zónájában rekedt.
1981-től tudósítok a palesztin-izraeli konfliktusról. Ez a 2000-es második intifada egyik kezdeti pillanata, ismét kövekkel és molotov koktéllal harcolnak egy hadsereg ellen. 2001-ben a felkelésből fegyveres konfliktus lett, és a legfőbb incidensek egyike a palesztin menekülttábor megsemmisítése volt a Nyugati parton, Jenin városában. Ha a politika világa nem képes közös nevezőt találni, akkor a folytonos támadó és ellentámadó taktikák csak gyanakvást, gyűlöletet és kegyetlenséget szülnek, állandósítva az erőszak körforgását.
A '90-es években a Szovjetunió felbomlását követően Jugoszlávia etnikai törésvonalak mentén feldarabolódott, és kitört a polgárháború a polgárháború Bosznia, Horvátország, és Szerbia között. Ez a házról-házra zajló harcok egyik jelenete Mostarnál, szomszédok harcolnak szomszédaik ellen. Egy hálószoba, ahol az emberek intim pillanataikat töltik, ahol az élet születik, maga is harctérré vált. A szerb tüzérség megsemmisített egy mecsetet Észak-Boszniában és harctéri hullaháznak használták. Összegyűjtötték a halott szerb katonákat a harcok után és elcserélték, hogy visszakapják foglyaikat vagy harcban megölt bosnyák katonákra. Ez itt valaha park volt. A bosnyák katona, aki a vezetőm volt azt mondta, hogy már minden barátja itt nyugszik.
Ez idő alatt Dél-Afrikában, Nelson Mandela börtönből való kiszabadulása után, a fekete népesség tovább lépett az apartheid alóli felszabadulás felé. Az egyik dolog, amit újságíróként meg kellett tanulnom hogy mit tegyek a dühömmel. Az energiáját arra kellett fordítanom, hogy segítse a tisztánlátásom, ahelyett hogy elhomályosítaná. Transkei-ben a férfivá válási szertartás szemtanúja voltam a Xhosa törzsnél. Tinzenéves fiúk éltek elszigetelten, a testüket fehér agyag borította. néhány hét után lemosták a fehér agyagot és teljes jogú férfiakká váltak. Ez a nagyon régi hagyomány szimbolikusnak tűnt a Dél-Afrikát átalakító politikai küzdelmek közepette.
Sowetoi gyerekek játszanak a trambulinon. Afrikában máshol éhség pusztított. Szomália központi kormányzata összeomlott és törzsi háború robbant ki. A földműveseket elkergették a földjeikről, a terményeket és a jószágokat ellopták, vagy elpusztították. A nélkülözés a tömegpusztítás fegyvere lett -- primitív, de rendkívül hatásos. Emberek százezreit mészárolták le, lassan és nagyon fájdalmasan. A nemzetközi közösség hatalmas segély akcióval válaszolt, életek százezreit megmentve. Amerikai csapatokat küldtek a segélyszállítmányok védelmére, de belecsöppentek a helyi konfliktusba, Mogadishu tragikus ütközete után pedig kivonták őket. Dél-Szudánban egy másik polgárháborúban pusztított a nélkülözés a fajirtás eszközeként.
A segélyszervezetek ismét az ENSZ ernyője alatt egyesültek, újabb komoly segély akcióba kezdtek életek ezreit megmentve. Szemtanú vagyok, a vallomásom őszinte és cenzúrázatlan kell, hogy legyen. Az a célom, hogy erőteljes és beszédes legyen, és amennyire csak lehet, igazságos legyen azokkal az emberekkel, akiket fotózok. Ez a férfi egy élelmezési segély központban volt, segítettek neki, amennyit tudtak. Szinte semmije sem volt. Már szinte csak egy csontváz volt, de így is összeszedte minden akaraterejét, hogy mozogni tudjon. Nem adta fel a küzdelmet, és ha ő nem tette, hogyan veszíthetné el bárki más a világban a reményt? 1994-ben, három hónapig tudósítottam a Dél-Afrikában zajló választásokról, majd láthattam Nelson Mandela beiktatását, és ez volt a legfelemelőbb, amit valaha láttam. Megmutatta mind azt a jóságot, amire az emberiség képes. Másnap indultam Ruandába, olyan volt, mintha gyorslifttel száguldottam volna a pokolba.
Ez a férfi egy Hutu haláltáborból szabadult. Elég sokáig hagyta, hogy fényképezzem őt, még a fény felé is fordította az arcát, mintha azt szeretné, hogy jobban lássam. Azt hiszem, tudta, hogy mit mesélnek a sebei a világ más részein élő embereknek. Ezúttal a nemzetközi közösség némán hallgatott talán a szomáliai katonai katasztrófa miatt bátortalanodtak el, és közben mintegy 800 ezer embert mészároltak le a saját honfitársaik -- gyakran a szomszédaik -- földműves szerszámokkal felfegyverkezve.
Talán mert tanultak belőle, hogy gyengén válaszoltak Boszniában és kudarcot vallottak Ruandában, mikor Szerbia megtámadta Koszovót sokkal határozottabb volt a nemzetközi lépés. NATO csapatok vonultak be, és a szerbek visszavonultak. Az albán kisebbséget megölték, a földjeiket megsemmisítették, és rengeteg embert erőszakkal kitelepítettek. Menekült táborokban fogadták őket az Albániában és Macedóniában üzemelő segélyszervezetek. Egy a saját házában elégetett ember üszkös maradványai. A látvány egy barlangrajzra emlékeztetett, és azt visszhangozta, hogy még mindig milyen primitívek vagyunk.
'95 és '96 között az első két csecsen háborút Grozny-ból tudósítottam. Ez egy csecsen lázadó a fronton, szemben az orosz hadsereggel. Az oroszok hetekig bombázták folyamatosan Grozny-t, főleg a városban rekedt civileket ölték meg. Egy közeli árvaházban lakó fiúra bukkantam aki a fronton sétálgatott. A munkám már nem csak a háborúról kellett, hogy szóljon hanem a különös társadalmi hatásokról is. Ceausescu bukása után Romániába mentem és egy gyerek munkatáborra bukkantam, ahol árva gyerekek ezreit tartották középkori körülmények között. Ceausescu kvótát állított fel hogy az egyes családokban hány gyereknek kell születnie, ezzel a nők testét az államgazdaság eszközévé téve. A gyerekek, akiket a családjaik nem tudtak eltartani az állami árvaházakban nevelkedtek fel. A rendellenességgel születőket gyógyíthatatlannak jelölték és egy életre embertelen körülmények közé zárták
Mikor a hírek elkezdtek kiszivárogni, ismét jött a nemzetközi segítség. Egyre méllyebbre ásva magam a Kelet-Európai rezsimek hagyatékában, több hónapig dolgoztam egy történeten az ipari szennyezés hatásairól, ahol semmilyen figyelmet nem szenteltek a környezet vagy akár a munkások, akár a polgári lakosság egészségére. Egy cseszlovák alumínium üzemet elöntött a mérgező por és füst, négy vagy öt munkás rákos lett emiatt.
Az indonéz Suharto bukása után, elkezdtem a szegénység formáit kutatni egy modernizálás felé haladó országban. Elég sok időt töltöttem egy férfival aki a családjával együtt egy vasúti töltésen élt az egyik kezét és egy lábát elvesztette egy balesetben. Amikor a sztorit publikálták, váratlanul adományok érkeztek. Még alapítványt is alapítottak, és a család ma egy házban él vidéken és minden alapvető szükségletük megvan. Ez egy olyan történet volt, ami nem akart semmit eladni. A sajtó csatornát biztosított az emberek természetes segítőkészsége számára, és az olvasók reagáltak. Találkoztam egy csapat hontalan kölyökkel, akik vidékről jöttek Jakartába, és egy vasút állomáson éltek. 12-14 éves korukra koldusok és kábítószerfüggők lettek. A vidéki szegényből városi szegény lett, és a folyamatban láthatatlanná váltak.
Ezek a heroin függők egy pakisztáni elvonóban egy Beckett figurára emlékeztettek: elszigetelve, várnak a sötétben, de vonzza őket a fény. A narancsszínű ágens a Vietnámi háborúban bevetett növényirtó szer hogy felszámolja a Vietcong és az Észak Vietnámi hadsereg álcáját. Az aktív összetevő dioxin volt, egy rendkívül halálos méreg nagy mennyiségben szórták szét, és a hatása generációkon keresztül öröklődött. 2000-ben kezdtem a globális egészségügyet dokumentálni, az afrikai AIDS fertőzéssel kezdve. A gondviselők munkáján keresztül akartam a történetet elmesélni. Úgy gondoltam, fontos hangsúlyozni azt, hogy segítenek nekik, akár helyi szervezetek, akár a nemzetközi segélyszervezetek.
A kór olyan sok gyermeket tett árvákká hogy a nagyszülők vették át a szülők szerepét, és egy csomó gyerek születik HIV fertőzéssel. Egy kórház Zambiában. Elkezdtem dokumentálni a szoros kapcsolatot HIV/AIDS és tüdőbaj fertőzés között. Ez egy MSF kórház Kambodzsában. A képeim segítenek a segélyszervezeteknek fényt deríteni azokra a társadalmi problémákra, amikkel küzdeni kénytelenek. Az MSF segítségével mentem Kongóba, később könyv és egy kiállítás is lett belőle ami felhívta a figyelmet egy feledésbe merült háborúra amiben milliók haltak meg, és a gyógymód nélküli fertőzést fegyverként használják. Alultáplált gyereket mérnek a táplálási segélyprogram keretében.
2004 őszén Darfurba mentem. Ezúttal egy magazin megbízásából mentem, de megint az MSF-el dolgoztam együtt. A nemzetközi közösség még mindig nem talált módot kellő nyomással megakadályozni a tömegírtást. Egy MSF kórház a földönfutók számára. Egy hosszú projekten dolgoztam az amerikai bűn és bűnhődésről. Hétköznapok New Orleansben. Egy magát kiláncoló foglyot Alabamában azzal büntettek, hogy kiláncolták egy póznához a tűző napra. Ez a gyakorlat rengeteg kérdést vetett fel, köztük faji és egyenlőségi kérdéseket is és hogy kinek vannak lehetőségeik és választásuk. Kiláncolt foglyok Alabamában.
Nem láttam egyik gép ütközését sem. Mikor kinéztem az ablakomon, az első tornyot láttam lángolni, és arra gondoltam, hogy baleset lehet. Pár perccel később pedig láttam a másik torony lángjait. Tudtam, hogy hadban állunk. Ground Zero romjai közt jöttem rá. 1981 óta fényképezem az iszlám világot -- nem csak a Közel-Keleten, de Afrikában, Ázsiában és Európában is. Mikor ezeken a helyeken fényképeztem, azt hittem, hogy mind különáló történetek. Szeptember 11-én kikristályosodott a történet és megértettem valójában ugyanazt a történetet fényképezem több mint 20 éve, a New York elleni támadás volt a legfrissebb eseménye.
Kabul központi kereskedelmi kerülete Afganisztánban a polgárháború végén, röviddel azelőtt, hogy a város Tálib kézre került. Taposó aknák áldozatait ápolják a Vöröskereszt Alberto Cairo által működtetett rehabilitációs központjában. Egy magára hagyott akna áldozatává vált fiú. Óriási szenvedéseket láttam az iszlám világban politikai elnyomástól, polgárháborútól, megszállástól, szegénységől, éhségtől. Megértettem, hogy szenvedésében az iszlám világ segítségért kiáltott. Miért nem figyeltünk rájuk? Tálib harcos, akit harc közben lelőttek mikor az Északi Szövetség bevonult Kunduz városába. Mikor küszöbön állt az iraki háború, tudtam, hogy az amerikai csapatokról sok kép készül, ezért én inkább Bagdadból fényképeztem az inváziót. Tüzérségi találat ért egy piacot ami egy család több tagját is megölte. Mikor az Amerikai erők bevonultak Bagdadba, egy csapat tengerészgyalogos bankrablókat keresett és a tömeg ünnepelte őket -- rövid életű reményteli pillanat volt.
Évek óta első alkalommal, A Shi'itáknak engedélyezték a zarándoklatot Karbalába, hogy részt vegyenek az Ashurán, csodálkoztam a résztvevők számán és hogy milyen hevesen gyakorolták a vallásukat. Egy csapat férfi halad az utcán késekkel vagdosva magát. Nyilvánvaló volt, hogy a Shi'itákkal számolni kell, és meg kéne értenünk őket, és megtanulni bánni velük. Tavaly több hónapig fotóztam a sérült csapatainkat, az iraki harcmezőktől egészen hazáig.
Itt egy szanitéc nyújt elsősegélyt egy katonának, akit fejbe lőttek. A katonai egészségügy olyan eredményes, hogy a sebesült katonák túlélési aránya sokkal nagyobb, mint a történelem bármely más háborújában. A háború jellemző fegyvere a házi készítésű bomba, és a jellemző sebesülés többnyire a lábsérülés. Rendkívüli fájdalom és trauma után, a sérültek fárasztó fizikai terhelésen és pszichológiai erőpróbán esnek át a rehabilitáció során. Az elszántságuk bámulatra méltó. Megpróbáltam a helyükbe képzelni magamat, és csodáltam a bátorságukat és elszántságukat egy ilyen a katasztrofális veszteség után. Remek emberek kerültek szörnyű helyzetbe, megkérdőjelezhető eredményekért. Egy nap a rehabilitáló központban valaki szörfözésről beszélt és a srácok, akik soha nem szörföztek, mind azt mondták "Hé menjünk!" És elmentek szörfözni.
A fotósok elmennek az emberi tapasztalatok határáig hogy megmutassák az embereknek mi történik. Néha az életüket is kockára teszik, mert úgy gondolják, hogy az önök véleménye és befolyása számít. A képeik az önök ösztöneit, és nagyvonalúságát, és igazságérzetét célozzák, a másokkal való azonosulás képességét és szándékát, az elfogadhatatlan dolgok elutasítását. Az én TED kérésem: elmondani egy nagyon fontos történetet, és azt kérem a TED-től, hogy segítsen nekem hozzáférni aztán pedig érdekes, újszerű módot találni a digitális kor sajtófotójának segítségével. Nagyon szépen köszönöm.
You can share this video by copying this HTML to your clipboard and pasting into your blog or web page. This video will play with subtitles.
You either have JavaScript turned off or have an old version of the Adobe Flash Player. To view this rating widget you
need to get the latest Flash player.
If your browser allows only "trusted sites" to execute Javascript, you should add the "googleapis.com" domain to your whitelist to allow our Flash detection to work properly.
Got an idea, question, or debate inspired by this talk? Start a TED Conversation.
2007-es TED Díjának átvételekor a háborús fotós James Nachtwey bemutatja az életművét és azt kéri a TED-től, hogy segítsenek neki elmondani egy történetet, a digitális korszak fotográfiájának érdekes és újszerű alkalmazásával.
Photojournalist James Nachtwey is considered by many to be the greatest war photographer of recent decades. He has covered conflicts and major social issues in more than 30 countries. Full bio »
Translated into Hungarian by Attila Volgyi
Reviewed by Júlia Martonosi
Comments? Please email the translators above.
34:25 Posted: Oct 2006
Views 385,688 | Comments 49
22:01 Posted: Jan 2007
Views 975,828 | Comments 293
11:14 Posted: Jun 2008
Views 865,433 | Comments 199
Just follow the guidelines outlined under our Creative Commons license.
This comment will be attributed to . Not ? Sign Out.