J. J. Abrams rejtélyes doboza

Ma azzal szeretném kezdeni -- itt van. Várjanak. Mondom. Nos, ma először is -- a polipeptidek szerkezetéről szeretnék beszélni. (Nevetés) Sokan kérdezik tőlem a „Lost – Eltűntek” sorozattal kapcsolatban, hogy "Mi a fene az a sziget?" majd gyakran így folytatják: "De most komolyan, mi a fene az a sziget?" (Nevetés)

Miért van olyan sok rejtély? Mi az, ami engem ennyire vonz a rejtélyekben? És éppen azon töprengtem, hogy miről beszéljek a TED-en. Beszélgettem a TED képviselőjével, és azt kérdeztem: Mondd csak, miről is kellene beszélnem? Ő azt felelte: "Ne aggódj emiatt! Csak légy mélyre ható!" (Nevetés) És ez mélységesen megnyugtatott. Úgyhogy ha itt vagy, ezúton köszönöm.

Gondolkodtam: miről is beszéljek? Jó kérdés. Miért foglalkozok olyan sokszor rejtélyes dolgokkal? Aztán megpróbáltam kitalálni. Elgondolkodtam, hogy vajon miért is csinálom azt, amit csinálok, és eszembe jutott a nagyapám. Nagyon szerettem a nagyapámat. Harry Kelvinnek hívták. Az édesanyám apja volt. 1986-ban halt meg. Csodálatos ember volt. Ennek egyik oka, hogy hogy a II. világháború után alapított egy elektronikai céget. Feleslegként megmaradt alkatrészeket, felszereléseket adott el iskoláknak - meg ilyesmi. Hihetetlenül kíváncsi természete volt. Gyerekkoromban többször előfordult, hogy odajött hozzám egy rádióval, telefonnal vagy ilyesmivel. Azután felnyitotta, szétcsavarozta ezeket, és megmutatta, belül hogy működnek -- amit egyébként, biztos vagyok benne, hogy sokan természetesnek vesznek. De egy gyereknek ez egy remek ajándék. Felnyitni valamit, megnézni, hogyan és miért működik, és hogy mi is az. Igazi dekonstruktőr volt, többféle értelemben is. És a nagyapám az a fajta fickó volt, aki nem csupán szétszedett dolgokat, hanem számtalan különös mesterség iránt is felkeltette az érdeklődésemet, mint például a nyomdaipar iránt. A nyomda megszállottja vagyok. Oda vagyok a selyemszitanyomásért, meg a könyvkötésért meg a dobozkészítésért. Kiskoromban folyton szétszedtem a dobozokat, meg ilyenek.

Tegnap éjjel pedig a szállodában, a papírzsebkendős dobozt kaptam szét. Csak nézegettem. És meg kell, hogy mondjam – ez egy gyönyörű dolog. Komolyan mondom. Úgy értem, ahogy nézi az ember a dobozt, és rájön, hogy hogyan működik. Rives is itt van, akivel néhány éve találkoztam egy könyvvásáron; ő térbeli mesekönyveket készít. És én a papírtervezést is mániákusan szeretem. A karcolást, a nyomtatást, a ragasztás helyét, a tinta regisztrációs jelét. Egyszerűen imádom a dobozokat. Tudják, a nagyapám az a fajta fickó volt, aki bevezetett engem az ilyesfajta dolgokba. Szerszámokat is adott nekem. Elképesztően tudott bátorítani -- támogatott, hogy csináljak ezt-azt. Tízéves koromban szerzett nekem egy Super8-as kamerát. Pedig 1976-ban, az elég rendkívülinek számított, hogy egy tízéves gyerek hozzájuthat egy kamerához. És tudják, annyira nagylelkű volt; alig hittem el. Persze nem egészen önszántából tette. Mármint, felhívtam őt, mondván, hogy "Figyelj, Nagypapa, nekem tényleg szükségem van erre a kamerára. Ezt nem értheted. Tudod, én ... filmeket akarok csinálni. Egy nap meghívnak majd a TED-re is. Ez olyan --" (Nevetés)

És tudják, a nagyanyám volt a legnagyszerűbb teremtés. Mert ő meg ekkor -- odajött a telefonhoz. Olyasmit mondott, hogy "Harry, ez még mindig jobb, mint ha drogozna. Ezt kellene --" Fantasztikus asszony volt. (Nevetés) Szóval megkaptam ezt a cuccot, a nagymamám segítségének köszönhetően, és hirtelen, 14 évesen kaptam egy szintetizátort -- valami ilyesmit. És ez lehetővé tette, hogy megcsináljak dolgokat, ami számomra egyfajta álom volt. A nagyapám egyéb dolgok iránt is megszállottá tett, mint például a bűvészkedés. Az úgy volt, hogy elmentünk a Lou Tannen's Magic nevű New York-i bűvészboltba. Remek kis bűvészbolt volt. Egy belvárosi, koszos kis épületben működött, de amikor a liftben állt az ember, és kinyílt az ajtaja -- ott volt ez a kis aprócska bűvészbolt. Ott találta magát az ember a varázslatok boltjában. És pontosan az volt: egy varázslatos hely. Így hát megtanultam az összes bűvésztrükköt. Ó, igen. Mindjárt megmutatom. Erről beszéltem. Szóval valahogy így, oké? Ami jó, de most nem mozdulhatok meg. Most pedig ezt kell csinálnom, a végén így valahogy. Mondjuk: "Ó, azta! Nézzék ott azt a számítógépet!" (Nevetés)

Na mindegy, szóval az egyik, amit ebben a boltban vettem, ez volt: Tannen Rejtélyes Varázsdoboza. A rejtélyes varázsdoboz tájékoztatójában ez állt: 15 dollárért 50 dollár értékű varázslatot kap. Ami már megtakarítás. (Nevetés) Most már több évtizede annak, hogy megvettem, és nem viccelek. Ha megnézik, láthatják, hogy sosem volt kinyitva. De örökké megvolt. Nos, nézegettem. Az irodámban volt a polcon, mint mindig, és azon gondolkodtam, miért is nem nyitottam még ki? És miért tartottam meg? Mert nem vagyok egy gyűjtögető típus. Nem tartok meg mindent, de valami oknál fogva, sosem nyitottam ki ezt a dobozt. És valahogy úgy éreztem, megvan a megoldás, hogy valami olyanról beszéljek a TED-en, amit még sohasem vitattam meg ezelőtt, és amivel még máshol sem untattam embereket. Szóval úgy gondoltam, valahogy talán ezzel kapcsolatos. Elkezdtem ezen töprengeni. És akkor ott volt az óriási kérdőjel. Nagyon tetszik a tervezése, bár mindegy hogy én mit gondolok. És azon törtem a fejem, vajon miért nem nyitottam még ki?

Aztán rájöttem, hogy azért nem nyitottam még ki, mert ez valami fontosat képvisel számomra. A nagyapámat. Szabad sírni a TED-en? Mert -- nem, nem fogok sírni. De -- (Nevetés) -- a lényeg, hogy ez a végtelen lehetőségeket képviseli. A reményt. A rejtett potenciált. És amit imádok ebben a dobozban, és amire rájöttem, hogy bármit is csinálok, valahogy azon kapom magam, hogy vonz a végtelen lehetőség, az a fajta rejtett potenciál. Megértettem, hogy a rejtély a képzelet katalizátora. Na most, ez nem a legegetrengetőbb elképzelés, de amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán vannak olyan időszakok, amikor a rejtély fontosabb mint a tudás, elkezdett érdekessé válni a számomra.

Aztán a "Lost"-ra meg a többi, általunk készített dologra gondoltam, és rájöttem, hogy Istenem, a varázsdobozok mindenben ott vannak, amiket csinálok! A "Lost" készítésekor engem és Damon Lindelof-ot, akivel együtt alkottam meg a műsort, azzal bíztak meg, hogy készítsük el a sorozatot, amire nagyon kevés időnk volt. 11 és fél hetünk volt, hogy megírjuk, castingoljuk, a stábot összeállítsuk, leforgassuk, megvágjuk és egy kétórás pilotot készítsünk belőle. Szóval nem sok időnk volt. És a lehetőség -- mi is lehet az? Nem volt idő javítgatni rajta. Biztosan mindannyian ismernek olyan embereket, akik megmondják Önöknek, mit nem tudnak megtenni és hogy min kellene változtatniuk. Itt pedig nem volt idő ilyesmire, ami valahogy csodálatos. Így megcsináltuk ezt a sorozatot, és azoknak akik még nem látták, vagy nem ismerik, mutatok egy rövid összeállítást az első részből, csak hogy lássák, mit is csináltunk.

Claire: Segítség! Kérem segítsenek! Segítség! Segítség!

Jack: Vigyék el innen ezt az embert! Vigyék el a hajtóműtől! Vigyék el innen!

C: Fájásaim vannak!

J: Hány hónapos terhes?

C: Még csak nyolc.

J: És milyen sűrűn jelentkeznek?

C: Nem tudom. Csak elkezdődött.

Férfi: Hé! Hé! Hé, menjen onnan --

JJA: Na most, 10 évvel ezelőtt, ha meg akartuk volna ezt csinálni, meg kellett volna ölnünk egy kaszkadőrt. Tényleg -- (Nevetés) -- nehezebb lenne. A Csapó 2 eléggé bonyolultan alakulna. Szóval a csodálatos dolog az, hogy képesek voltunk ezt elkészíteni. És ezt részben a technológia fantasztikus lehetőségeinek köszönhetjük, mivel tudtuk, hogy bármit meg lehet csinálni. Úgy értem, anélkül ez soha nem ment volna. Talán meg tudtuk volna írni; de nem lettünk volna képesek úgy ábrázolni ahogy aztán megtettük. És a csoda egy része számomra az alkotói folyamatban van, a technológia valahogy elképesztően inspiráló a számomra. Rájöttem, hogy az az üres lap egy varázsdoboz. Tudják? Valami fantasztikussal kell megtölteni.

Egyszer a kezembe került az "Átlagemberek" forgatókönyve, amit átlapoztam. A történet lenyűgöző volt számomra; inspirált engem. Meg akartam próbálni az oldalakat hasonló hangulattal, gondolatokkal és érzelmekkel megtölteni, mint az a forgatókönyv. Nos, tudják, imádom az Apple számítógépeket. Szenvedélyesen. Az Apple számítógép tehát -- mint azok ott -- a PowerBook -- ez a gép itt jobboldalt -- valahogy, kihívás elé állít engem. Alapvetően azt mondja, Mi olyat írsz, ami méltó hozzám? (Nevetés) Azt hiszem úgy érzem -- kényszerítve vagyok. Én pedig gyakran, tudják: "Haver, ma nem vagyok. Ötletem sincs." Tudják? (Nevetés)

Szóval ez van. Ha megnézik a történeteket, azok tartalmát tekintve, mit gondolnak, hogy mik a sztorik, ha nem varázsdobozok? Van egy alapvető kérdés -- a TV-ben az első jelenetet "teaser"-nek hívják. Szó szerint a "fogas kérdés". A nagy kérdés. Ezzel az ember bele is kerül. Aztán persze jön egy újabb kérdés. És ez így megy tovább és tovább. Nézzük csak például a "Star Wars"-t. Vannak ezek a droidok; akik találkoznak a rejtélyes nővel. Ki lehet az? Nem tudjuk. Rejtélyes doboz! Tudják? Aztán találkozunk Luke Skywalker-rel. Megszerzi a Droidot, látjuk a holografikus képet. Rájövünk, hogy óh, ez egy üzenet. A nő meg akarja találni Obi Wan Kenobit. Ő az egyetlen reménye. De ki a fene az az Obi Wan Kenobi? Rejtélyes doboz! Aztán haladunk tovább és a férfi találkozik Ben Kenobival. Ben Kenobi tulajdonképpen Obi Wan Kenobi. A szentségit! Ez aztán -- (Nevetés) -- maguk nem látták? (Nevetés) Pedig hatalmas! Na mindegy --

Szóval itt van ez a dolog a rejtélyes dobozokkal, amitől lenyűgözve éreztem magam. Aztán ott van ez a fajta... képzelettel kapcsolatos rejtély -- az információ visszatartása. Ha szándékosan csináljuk, az sokkal megnyerőbb. Akárcsak a cápa a "Cápa" c. filmben -- ha Spielberg mechanikus cápája, Bruce működött volna, távolról sem lett volna olyan félelmetes; túl sokat láthattuk volna. Az "Alien" c. filmben valójában sohasem mutatták az idegen lényt: hátborzongató! Még egy olyan romantikus vígjátékban is, mint a "Diploma előtt", épp randevúznak. Emlékeznek? Az autóban ülnek, és nagy a zaj, ezért felhúzzák a tetőt. Benn ülnek -- nem lehet hallani, miről beszélnek! Egy szót sem lehet hallani! De ez a valaha volt legromantikusabb randi. És azért imádjuk, mert nem halljuk őket. Szóval részemről, ez van.

És aztán végül, van ez az ötlet -- egy picit elnyújtva ezt a paradigmát -- a rejtélyes doboz ötlete. Ami azt jelenti, hogy amiről azt gondoljuk, megkapjuk, és aztán amit tényleg kapunk. És ez annyi filmre és történetre igaz. Mint például az "E.T."-ben -- az "E.T." egy, elbűvölő film, miről is? Egy földönkívüliről, aki találkozik egy kisgyerekkel, igaz? Nos, nem igaz. Az "E.T." a válásról szól. Egy megtört szívű, a válásba belerokkant családról, és végső soron a gyerekről, aki nem találja a megoldást. A "Drágán add az életed", megvan? Egy őrült, nagyszerű, vicces akció-kalandfilm, ami egy épületben játszódik. Egy fickóról szól, aki épp a válás küszöbén áll. Megjelenik Los Angelesben, az orrát lógatva. Kiváló jelenetek -- talán nem a legfantasztikusabb drámai jelenetek a történelemben, de meglehetősen nagyszerűek. Félórát fordítunk a karakter megismerésére, mielőtt eljutnánk ahhoz a ponthoz, amit, tudják, mindenki vár.

Ha egy olyan filmre gondolunk mint a "Cápa", a jelenet amit elképzelünk -- megvan a kép? Ezek azok a jelenetek, amikre emlékszünk és amiket elvárunk, ha a "Cápa" c. filmre gondolunk. És aztán a hölgyet megeszi; ott egy cápa. A "Cápa" azonban igazából egy fickóról szól, aki azzal foglalkozik, hogy megtalálja a helyét a világban -- a férfilétével, a családjával, és hogy hogyan fogja működtetni mindezt ebben az új városban. Ez az egyik legkedvesebb jelenetem, és ez az a jelenet, ami nem feltétlenül jut eszünkbe, amikor a "Cápa"-ra gondolunk. De ez egy csodálatos jelenet.

Apa: Gyere ide. Adj egy puszit.

Gyerek: Miért?

Apa: Mert szükségem van rá.

JJA: Most mondják! "Miért? Mert szükségem van rá." A legjobb jelenet, amit valaha láttunk, ugye? Ugye? Szóval ha a "Cápa" jut az ember eszébe -- szóval ez az: a karakter megismerését elősegítő ráfordítás, ami valójában a dobozban van. Tudják? Ezért van az, hogy amikor egyesek folytatásokat vagy koppintásokat csinálnak nem a megfelelő dolgot ragadják meg. Nem a cápát vagy a szörnyet kellene lekoppintani. Ha valamit le akarnak másolni, akkor másolják le a karaktert. Azt ragadják meg, ami számít. Úgy értem, nézzenek önmagukba, és találják ki, mi is van ott legbelül. Mert végtére is, tudják, a rejtélyes doboz mi vagyunk, mindannyian. Szóval ez van.

Aztán ott a megosztás. Mi lehetne nagyobb varázsdoboz, mint egy mozi? Elmegyünk a moziba, és annyira izgatottak vagyunk, hogy lássunk valamit. Az a pillanat, amikor lekapcsolják a villanyt, gyakran az a legjobb rész, tudják? És eltölt bennünket az a csodálatos -- az izgatott várakozás érzése. És sokszor a film ott van és pereg, és aztán valami történik, és azt mondjuk: "Óh!", majd jön valami más, és mi: "Hmm." Na most, ha ez egy jó film, akkor hagyjuk hogy magával ragadjon minket mert készek vagyunk teljesen átadni magunkat.

Szóval nekem, bármi is legyen az, TV, iPod, számítógép vagy mobiltelefon. Vicces, mert amint már mondtam, Apple rajongó vagyok, és egyik nap, úgy egy évvel ezelőtt, reggel felmentem az internetre, hogy megnézzem Steve Jobs előadását, mert mindig nézem. Ő megjelent, egy iPod videót mutatott be, és mi volt a mögötte lévő hatalmas iPod-on? "Lost"! Nem gondoltam volna! És rájöttem, a szentségit, hogy a kör bezárult. Vagyis, hogy az az inspiráció, amit a technológiának köszönhettem, most az általam készített filmet használja, az által inspirálva, hogy eladja a technológiát. Ez őrület! (Nevetés)

Akartam még egy pár dolgot mutatni, amiket most kihagyok. Csak még egy dolgot mutatnék, aminek semmi köze az egészhez. Az internetről van; nem tudom, látták-e már. Hat évvel ezelőtt készítették. Ez egy internetes videó, amit olyan srácok csináltak, akik már rendelkeztek bizonyos látványtechnikai tapasztalattal. De a lényeg, hogy amit csináltak, ahhoz a rendelkezésükre álló varázsdobozokat használták -- amik ma már mindenkinek vannak. Amire rájöttem az az, hogy amit a nagyapám tett értem gyerekkoromban, az ma már mindenki számára elérhető. Önöknek nincs szükségük a nagyapámra, habár jól járnának vele. De azt el kell mondanom -- hogy ez a srác egy Quadra 950-es számítógéppel dolgozott, -- a felbontás egy kissé alacsony -- és az Infinity nevű szoftvert használta, aminek a gyártását 15 évvel ezelőtt leállították. Olyan ragyogó munkát végzett, mint amilyet a hollywood-i filmekben szoktam látni.

Szerintem a legnagyobb rejtély most az, hogy mi fog következni ezután. Mivel ez most már demokratizálva van. Ezért ma a médiakészítés -- mindenhol ott van. Az, amiért én szerencsés voltam, és könyörögtem gyerekkoromban, ma már mindenütt jelen van. Ezért tehát elképesztő lehetőségek várnak még ránk. És ha azokra a filmesekre gondolok, akik ma élnek a világban, és akiket elhallgattattak volna, tudják -- akiket a múltban elhallgattattak -- ez egy nagyon izgalmas dolog.

Régebben azt mondtam az órákon, előadásokon meg ilyesmi, annak aki írni akart: "Gyerünk! Írj csak! Tedd a dolgodat!" Írni ingyen van, nem kell engedélyt kérni az íráshoz. De ma már azt mondhatom, "Hajrá, készítsd el a filmedet!" Semmi sem gátolhat meg, hogy megszerezd hozzá a technológiát. Kibérelheted, kikölcsönözheted és megveheted mindazt, ami vagy olyan jó, vagy épp annyira jó, mint az a cucc amit ők használnak, tudják, az idézőjelben "legitim emberek." Egyetlen közösség sincs a legjobban kiszolgálva, mint mikor csak az elit irányít. És úgy érzem, ez egy fantasztikus lehetőség, hogy meglássuk, mi van még odakint.

Amikor a "Mission: Impossible 3" c. filmet készítettem, elképesztő vizuális effektusokkal dolgoztunk. Az ILM készítette ezeket; hihetetlen volt. És álomszerű volt, hogy részt vehetek benne. És van egy pár olyan képsor ebben a filmben, mint amilyeneket most mutatni fogok. Itt van.

Oké, nyilvánvalóan oda vagyok az őrült nagy robbanásokért. Szóval a kedvenc vizuális effektem ebben a filmben az, amit most mutatni fogok. Ebben a jelenetben a Tom által alakított karakter felébred. Álmos. -- elég kába. Aztán felébred, a fickó belenyomja a pisztolyt az orrába és belelövi ezt a kis kapszulát az agyába amit később arra használ, hogy megölje őt, mint a rosszfiúk szokták.

Rosszfiú: Jó reggelt!

JJA: Oké, na most. Amikor ezt a jelenetet forgattuk, úgy csináltuk, hogy a színész, aki tartotta a pisztolyt, (egy angol színész, Eddie Marsan -- egy édespofa, remek fickó) -- fogta a pisztolyt, benyomta Tom orrába, és sebet ejtett Tom orrán. Én pedig a karrierem során már nagyon korán megtanultam: ne bántsd Tom orrát. (Nevetés) Három dolog van, amit ne akarjon az ember. A kettes számú: Ne bántsd Tom orrát! Szóval Eddie fogta ezt a pisztolyt -- ő a legnagyszerűbb fickó -- olyan... egy igazán kedves angol srác. Ilyesmit mondott: "Elnézést, nem akartalak bántani." Azon voltam, hogy úgy csináljuk meg, hogy jól nézzen ki. Azután rájöttem, hogy tennünk kell valamit, mert ez így nem működött. És szó szerint, valahogy visszagondoltam, mit is csináltam azzal a Super 8-as kamerával, amit a nagyapám adott abban a szobában ülve, és rájöttem, hogy nem kell, hogy az ott Eddie Marsan keze legyen. Lehetne Tomé is. Tom pedig tudná, mennyire lehet odanyomni a pisztolyt. Saját magának nem okozna sérülést.

Ezért fogtuk a kezét és befestettük, hogy egy picit jobban hasonlítson Eddie-ére. Eddie ingujjába tettük, ezért az a kéz, amit látnak -- újra megmutatom Önöknek, ez nem Eddie keze, hanem Tomé. Így Tom két szerepet is játszik. (Nevetés) És nem is kért érte több pénzt. Na itt van, itt van. Nézzék meg újra. Ott van ő. Épp felébred. Álmos, egy csomó minden ment keresztül. Tom keze. Tom keze. Tom keze. (Nevetés) Na mindegy. Szóval. Köszönöm. Szóval nincs szükség a legújabb technikára ahhoz, hogy működő dolgot állítsunk elő a filmekben. A rejtélyes doboz pedig, a nagyapám tiszteletére, zárva marad. Köszönöm. (Taps)