Őszentsége a Karmapa: A szív tudománya

Tyler Dewar: Azt érzem most hogy az előttem szólók elmondták már azt, amit én szerettem volna. (Nevetés) Úgy tűnik, számomra már csak az maradt, hogy megköszönjem a jóindulatotokat.

TD: Ennek szellemében, kimutatva megbecsülésemet jóindulatotok irányába, megosztok veletek egy rövid történetet magamról.

TD: Annak idején, egészen fiatal koromban, számos felelősséget ruháztak rám, és állandóan azt éreztem, hogy mindent készen kapok. Minden előttem álló út eleve elrendeltetett. Ruhákat kaptam, melyeket hordanom kellett, elmondták, hol kell lennem, drága és nemes holmikat kellett viselnem azzal a tudattal, hogy egy fontos és szent személy vagyok.

TD: Mielőtt ez a szertartásos életforma elért volna, Kelet-Tibetben éltem családommal. Hét éves koromban egyszer csak egy kutatócsoport érkezett a házunkhoz. A következő Karmapát keresték, hallottam, ahogy beszélgetnek édesanyámmal és édesapámmal, és egyszer csak tudomásomra hozták, hogy én vagyok a Karmapa. A mai napig sokan kérdezik tőlem, milyen érzés is volt nekem ez akkor. Milyen érzés az, amikor eljönnek érted, elragadnak, és az élet, amit addig éltél, teljesen megváltozik? Amit ilyenkor válaszolni szoktam az az, hogy abban az időben ez egy nagyon érdekes helyzet volt számomra. Úgy véltem, hogy ezek a változások szórakoztatóak és hogy még több dolog lesz, amivel játszhatok.

(Nevetés)

TD: De hamarosan kiderült, hogy ez mégsem annyira mulatságos és szórakoztató, mint ahogy én azt elképzeltem. Egy rendkívül szigorúan ellenőrzött környezetbe kerültem. Hirtelen számos különféle felelősség rakódott a vállamra a nevelésemet, oktatásomat és egyebeket tekintve. Elválasztottak a családomtól, beleértve édesanyámat és édesapámat is. Nem volt túl sok személyes barátom akivel az időt tölthettem volna, de elvárták, hogy teljesítsem az előírt kötelességeket. Kiderült, hogy az elképzelt szórakoztató Karmapa lét nem a valóság. Sokszor olyan érzésem volt, hogy szoborként kezelnek, és úgy kellett egy helyben ülnöm, mint egy szobornak.

TD: Így éreztem magam elválasztva a szeretteimtől - és persze, most még távolabb vagyok tőlük. 14 éves voltam, amikor elszöktem Tibetből, és még távolabbra kerültem édesanyámtól és édesapámtól, rokonaimtól, barátaimtól és az otthonomtól. Mindazonáltal a szívemben nem érzek elkülönültséget. A szeretet, amit ezek iránt az emberek iránt érzek, változatlan. Még mindig nagyon szoros kapocs fűz hozzájuk és az otthonomhoz.

TD: Én most is tartom a kapcsolatot édesanyámmal és édesapámmal, jóllehet, elég ritkán van alkalmam beszélni velük. Időnként telefonon beszélgetünk édesanyámmal. Minden alkalommal, amikor vele beszélhetek, azt érzem, minden beszélgetéssel eltöltött másodperc elmúltával, hogy a szeretet élménye, mely összeköt bennünket, egyre erősebb és erősebb.

TD: Ezek csak apró történetek a személyes hátteremről. Egyéb dolgokra rátérve, melyeket meg szeretnék osztani veletek, gondolok it az ötletekre is, úgy gondolom, hogy csodálatos egy ilyen helyzet, amikor ilyen sok ember, ennyire eltérő háttérrel és helyekről találkozhat, eszméket és ötleteket oszthat meg, kapcsolatokat, barátságokat építhet ki. Azt hiszem, ez szimbolizálja azt, amit a világban általánosan tapasztalhatunk, hogy a világ egyre kisebb és kisebb lesz, és hogy a világ minden embere egyre inkább élvezheti az egyre több kapcsolat lehetőségét. Mindez csodálatos, de nem szabad elfelejtenünk azt, hogy hasonló folyamatnak kellene lejátszódnia belül is. A kifelé irányuló fejlődés és a lehetőségek növekvő száma mellett, belső fejlődésre is szükségünk lenne. Ugyanúgy mélyítve szívünk kapcsolatait, mint a külső kapcsolatainkat. Ezen a héten sokat beszéltünk és hallottunk a tervezésről. Úgy gondolom, nem szabad elfelejtenünk azt, hogy szükségünk van arra, hogy növeljük az igyekezetünket a szívünk terveinek irányába is. A héten sokat hallottunk technológiákról, de fontos újra és újra emlékeztetnünk magunkat arra, hogy energiánk nagy részét szívünk bölcsességének fejlesztésére fordítsuk.

TD: Mindamellett, hogy örülök a számos csodálatos fejlődésnek, melyek a világban történnek, nehézségeket érzek, amikor az egymás közötti szív és szív vagy elme és elme kapcsolatokról van szó. Úgy érzem, van valami, ami akadályozza ezeket a kapcsolódásokat.

TC: Az én viszonyom ezzel a szív és szív vagy elme és elme közötti kapcsolattal igen érdekes, mivel, mint spirituális vezető, folyamatosan igyekszem megnyitni a szívemet mások előtt, őszintén megnyílni a szív és szív valamint az elme és elme közötti kapcsolatnak más emberekkel, ugyanakkor mindig arra tanítottak, hogy hangsúlyozzam az értelmet a szív és szív közötti kapcsolatok rovására, mivel, ha valaki az én pozíciómban nem az értelmére hagyatkozik elsősorban, veszélyes dolgok történhetnek vele. Ez egy izgalmas paradox játék számomra. Volt egyszer egy rendkívüli tapasztalatom, egy afgán csoport látogatása során, amikor is egy nagyon izgalmas beszélgetésben volt részünk.

TD: Beszélgetés közben rátértünk a bámijáni Buddha szobrok esetére, melyek, mint talán hallottatok róla, megsemmisítésre kerültek néhány éve Afganisztánban. A beszélgetésünk alapja a spiritualitás eltérő megközelítése volt a muszlim és buddhista hagyományban. A muszlimoknál a bálványokkal kapcsolatos tanítások miatt nem található annyi fizikai tárgy Istenről vagy a megvilágosodásról, mint a buddhista hagyományban, ahol rengeteg Buddha szobrot találunk, melyek nagy tiszteletnek örvendenek. Tehát a különbségekről beszélgettünk hagyományainkban és arról, hogy milyen sok ember számára hatott tragédiaként a bámijáni Buddha szobrok megsemmisítése, de én javasoltam egy olyan megközelítést, miszerint ezt akár pozitívan is felfoghatnánk. Hiszen a bámijáni Buddha szobrok megsemmisülésekor az azokat felépítő anyag, a tömör szikla hullott darabjaira, vált porrá. Mi lenne, ha ezt valójában a berlini fal leomlásához hasonlítanánk, ahol a fal, mely két népet elválasztott, összeomlott, és így teret adott a kommunikációnak. Úgy gondolom, hogy ehhez hasonlóan mindig létezik számunkra az az út, hogy a következtetéseinket pozitívan vonjuk le, és ezzel sokkal mélyebben megérthetjük egymást.

TD: Tehát megbecsülve a fejlődést, melyről itt, ezen a konferencián olyan sokat beszéltünk, tényleg úgy érzem, hogy ezek a fejlődési irányok nem szabad, hogy újabb terheket rójanak ránk, emberi lényekre, hanem arra kellene, hogy koncentráljanak, hogy javítsák az alapvető életkörülményeinket, melyek között élnünk kell ezen a Földön.

TD: Persze, örülök a fejlődésnek, a növekedésnek, melynek tanúi lehetünk a nemes és csodálatos Indiában, de ugyanakkor azt gondolom, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy ügyelnünk kell arra, hogy ennek a növekedésnek az ára akár a talpunk alatt lévő föld is lehet. Ahogy mászunk felfelé a létrán, néhány dolog, amit azért teszünk, hogy még feljebb mászhassunk, valójában aláássa a létra alapjait. És így, véleményem szerint ez már nem csak arról szól, hogy tudjunk mindarról, ami körülöttünk zajlik, hanem arról is, hogy tudjuk-e figyelmünket és motivációinkat úgy alakítani, hogy az szívből jövő és alapvetően pozitív legyen. A héten hallottunk például szörnyű szenvedésekről, melyet oly sok nő szenved el a világon nap mint nap. Tudunk róla, de általában az történik, hogy nem igazán foglalkoztat ez bennünket. Nem igazán engedjük, hogy mindez megérintse a szívünket. Én azt gondolom, hogy a haladás útja a világban, amely a külső fejlődés ösvényét harmonizálja a boldogság valódi gyökerével, az, hogy engedjük, hogy a megszerzett információk elérjenek, és változást hozzanak a szívünkben.

TD: Úgy hiszem, hogy a lélekből fakadó motiváció nagyon fontos a jövőnk, és a jólétünk mélyebb értelme szempontjából, és azt gondolom, hogy ezért annyit kell csak tennünk, hogy mélyebbre merülünk abba, amit csinálunk. Bármin is dolgozol, ami hasznot hoz a világnak, mélyedj el benne, éld át teljesen!

TD: A héten, amióta itt vagyunk, közösen több milliószor vettünk már levegőt, és lehet, hogy nem tapasztaltunk irányváltást életünkben, de oly gyakran mulasztjuk el a hajszálnyi változásokat. És azt hiszem, hogy néha kidolgozunk hatalmas elméleteket arról, hogy a boldogság hogyan is nézne ki számunkra, pedig, ha egy kicsit figyelnénk, láthatnánk, hogy a boldogság apró jelei ott vannak minden lélegzetvételünkben.

TD: Mindannyian, akik ide eljöttetek, megáldva oly sok tehetséggel, és oly sok mindennel, amit a világnak nyújthattok, azt gondolom remek zárógondolat lenne az, ha nyomatékosítanánk, mennyire méltányoljuk is azt, hogy ilyen szerencsések vagyunk, hogy eljöhettünk ide és ötleteket cserélhettünk, és megacéloztuk törekvésünket, megsokszoroztuk energiáinkat, hogy fogjuk mindezt a jót, amit ezen a konferencián átéltünk, a lendületet, a pozitivitást, és terjesszük, ültessük a világ minden sarkába!

Őszentsége a Karmapa: Holnap lesz az én beszédem.

TD: Lakshmi nagyon keményen dolgozott, hogy meghívjon, és minden mást hátra hagyott, hogy mindezt lehetővé tegye. Én valahogy mindvégig ellenálltam, és nyugtalan voltam egész héten. Éreztem az időjárás-változást, szédültem és így tovább, és az emberek kérdezték hogy miért. Azt mondtam nekik, "Mert holnap beszélnem kell." Lakshmi átküzdötte magát velem mindezen, de most már nagyon nagyra értékelem a lehetőséget, amit ő adott nekem, hogy itt lehettem. Nektek is, mindnyájatoknak, nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

HH: Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)