Guy-Philippe Goldstein: Hogyan veszélyeztetik a világbékét az informatikai támadások?

Jó napot! Ha követték egy kicsit a diplomáciai híreket az elmúlt hetekben, talán értesültek már egyfajta válságról Kína és az Egyesült Államok között, a számítógépes támadások miatt, amelyek az amerikai Google céget érték. Sok mindent elmondtak már erről. Volt, aki virtuális hadviselésnek hívta, ami lehet, hogy csak egy titkosszolgálati akció -- és természetesen eléggé félreértett. Mindazonáltal, ez az eset feltárja a nyugati világ növekvő aggodalmát, ami ezeket a virtuális fegyvereket illeti.

De ezek a fegyverek veszélyesek. Egy újfajta rendszer: a világot egy digitális konfliktusba keverheti, amely fegyveres összetűzéssé eszkalálódhat. Ezek a virtuális fegyverek is elpusztíthatják a fizikai világot. 1982-ben, a hidegháború közepén, szovjet Szibériában egy csővezeték felrobbant 3 kilotonna erővel, amely egyenértékű volt a Hiroshima bomba 1/4-ével. Ma már tudjuk -- felfedte Thomas Reed, az Egyesült Államok Légierejének Ronald Reagan idején hivatalban lévő minisztere -- ez a robbanás valójában egy CIA szabotázs eredménye, amely során sikerült beszivárogni a vezeték számítógépes rendszerébe.

A közelmúltban, az amerikai kormány feltárta, hogy 2008 szeptemberében több mint 3 millióan maradtak sötétben, az Espirito Santo államban, Brazíliában zsaroló hackerek áldozataivá válván. Ennél is aggasztóbb az amerikaiak számára, hogy 2008 decemberében, a bevehetetlen CENTCOM számítógépes rendszere, a parancsközpont, amely irányítja az iraki és afganisztáni háborút, hackerek célpontjává vált, akik a következőket használták: egyszerű, viszont vírusokkal fertőzött USB kulcsokat. és ezekkel a kulcsokkal képesek lehettek betörni a CENTCOM rendszerekbe, hogy így lássanak és halljanak mindent és talán néhányat meg is fertőztek. Tehát az amerikaiak nagyon komolyan veszik a fenyegetést, és itt idézem James Cartwright tábornokot, aki a vezérkar alelnöke, és azt mondja a kongresszusnak tett jelentésében, hogy a számítógépes támadások lehetnek olyan erősek, mint a tömegpusztító fegyverek. Ezen túl az amerikaiak úgy döntöttek, hogy több mint 30 milliárd dollárt költenek a kővetkező 5 évben a szükséges kapacitások kiépítéséhez a virtuális háború ellen.

És világszerte ma már létezik egyfajta cyberfegyverkezési verseny cyberháborús egységekkel, amelyeket olyan országok építenek, mint Észak-Korea, vagy éppen Irán. Mégsem halljuk soha a Pentagon vagy a francia Honvédelmi Minisztérium szóvivőitől, hogy a probléma nem feltétlenül az ellenség, hanem valójában maga a természete ezen cyber fegyvereknek. Ahhoz, hogy ezt megértsük, látnunk kell, hogyan voltak képesek az elmúlt korok haditechnikái fenntartani, vagy elpusztítani a világbékét. Például, ha lehetőségünk lett volna egy TEDxParis-re 350 évvel ezelőtt, a katonai innovációkról beszélgettünk volna azon a napon -- azaz a hatalmas erődítményekről Vauban stílusban -- és megjósolhattunk volna egy stabil időszakot Európában és a világban, amely valóban be is következett Európa esetében 1650 és 1750 között.

Hasonlóan, ha ezt a konferenciát 30 vagy 40 éve tartottuk volna, láttuk volna, hogy a nukleáris fegyverek növekvő száma és a kölcsönös megsemmisülés fenyegetése, amelyet magukban hordoznak, megakadályozza a közvetlen konfliktust a két szuperhatalom között. Másrészről viszont, ha ezt az előadást 60 évvel ezelőtt tartjuk, tanúi lehettünk volna az új repülőgépek és tank technológiák megjelenésének, amely előnyhöz juttatja a támadót, a villámháború doktrínáját elfogadottabbá teszi és így egy háborút tesz lehetővé Európában. Tehát a katonai technológiák képesek befolyásolni a világban zajló dolgokat, létrehozhatják, vagy elpusztíthatják a világbékét -- és itt van a probléma a cyber fegyverekkel.

Első probléma: Képzeljünk el egy potenciális ellenséget, amint egy virtuális háborús egységet épít, de csak országa védelmében. Rendben, de mi különbözteti meg egy támadó egységtől? És a probléma még nagyobb, amikor a felhasználhatóság célja félreérthetővé válik. Három éve az Egyesült Államok és Franciaország azt mondták, katonai beruházásokat kezdeményeznek virtuális téren, kizárólag informatikai rendszerük védelmében. De ma már mindkét ország azt mondja, hogy a legjobb védekezés a támadás. És igen, ők csatlakoznak Kínához, akinek magatartása már 15 éve védekező és támadó jellegű is egyben.

Második probléma: Egy számítógépes támadás sújthatja az ön országát, aminek eredménye, hogy egész régiók maradnak sötétben, és még azt sem tudja, ki is támadta meg. A cyber fegyvereknek megvan az a sajátossága, hogy anélkül használhatóak, hogy nyomot hagynának. Ez egy óriási előnyhöz juttatja a támadót, mert aki védekezik, nem tudja, ki ellen harcol. És ha a védekező nem a megfelelő ellenfél ellen eszközöl megtorlást, nos, lehet, hogy egy újabb ellenséget szerez, és diplomáciailag elszigetelődik. Ez nemcsak egy elméleti probléma.

2007 májusában Észtország olyan internetes támadások áldozatává vált, amelyek aláásták a kommunikációs rendszerét, és a bankrendszert. Észtország Oroszországot vádolta. De a NATO, amely bár Észtországot védi, nagyon óvatosan reagált. Miért is? Mivel a NATO nem lehetett 100%-ban biztos, hogy ezen támadások mögött valójában a Kreml állt. Szóval, összefoglalván, egy részről, amikor egy potenciális ellenség bejelenti, hogy kidolgoz egy cyber hadviselés egységet, Nos, nem tudjuk, hogy ezt támadásra, vagy önvédelemre szánja. Másrészről tudjuk, hogy ezek a fegyverek előnyt szolgáltatnak a támadáshoz.

Egy fontos cikkben, amely 1978-ban jelent meg, Professor Robert Jervis a New Yorki Columbia Egyetemről ismertetett egy modellt, amelynek segítségével megérthetjük hogyan alakulnak ki a konfliktusok. De egy olyan környezetben, ahol nem ismert, hogy a potenciális ellenség önvédelemre, vagy támadásra készül, és hogy a fegyverek előnyt szolgáltatnak-e a támadáshoz, nos egy ilyen környezetben nagyon valószínű egy konfliktus kialakulása. És ez az a környezet, amely manapság kialakulóban van a számítógépes fegyverek által, és a történelmet tekintve egy ilyen környezet létezett Európában az Első Világháború kezdetén. Tahát a virtuális fegyverek természetükből adódóan veszélyesek, emellett olyan környezetben fordulnak elő amely most már sokkal kevésbé stabil.

Ha emlékszünk a hidegháborúra, nos, a hidegháború nagyon nehéz játék volt, de viszonylag stabil, amelyet két játékos játszott, ahol lehetett egyfajta koordináció a két nagyhatalom között. Ma egy többpólusú világ irányába mozdulunk el, ahol a koordináció sokkal bonyolultabb, mint ahogyan ezt láthattuk Koppenhágában. És ez a koordináció trükkösebbé válhat és még nehezebb elérni a cyberfegyverek bevezetésével . Miért? Egyszerűen azért, mert a nemzet nem fogja tudni biztosan, ha a szomszéd hamarosan támad. Tehát az országok olyan fenyegetettségben élnek, amelyet a Nobel díjas Thomas Schelling a "meglepetésszerű támadás kölcsönös félelmének" nevezett, mivel nem tudom, hogy a szomszédom hamarosan meg fog-e támadni engem vagy sem -- soha nem tudhatom -- tehát átvehetem a kezdeményezést és támadhatok először.

Csak a múlt héten, egy 2010. január 26-án megjelent New York Times cikkben fordult elő először, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal tisztviselői fontolgatták egy megelőző csapás lehetőségét abban az esetben, ha az egyesült Államokat virtuális támadás fenyegetné. És ezek a megelőző csapások valószínűleg nem maradnak csak a virtuális térben. 2009 májusában Kevin Chilton tábornok, az amerikai nukleáris erők parancsnoka bejelentette, hogy amennyiben egy elektronikus támadás érné Amerikát, minden lehetőség nyitva áll.

A cyber fegyverek nem helyettesítik a hagyományos, vagy nukleáris fegyvereket. Csupán egy további eszközt jelentenek a terrorizmus terén. Így növelik a kockázatát egy konfliktus megjelenésének -- jelentős kockázat, mint láttuk -- és egy kockázat, amivel szembe kell néznünk egy kollektív biztonsági megoldással, amely mindannyiunkat érint: az európai szövetségeseket, NATO tagokat, amerikai barátainkat és szövetségeseinket, és más nyugati szövetségest, és talán kényszeríti majd egy kicsit orosz, és kínai partnereinket is.

Az információs technológia, amelyről Joel de Rosnay beszélt, és amely történelmileg katonai kutatásból keletkezett, jelenleg közel áll a pusztítás támadó képességének kidolgozásához, amely, ha nem vagyuk eléggé körültekintőek, holnap elpusztíthatja a világbékét.

Köszönöm.

(Taps)