Gordon Brown: Egy háló szövése a globális jó érdekében

El tudják képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy távol lehetek Westminster és a Whitehall nyugalmától?

Ő Kim, egy kilencéves vietnami lány, a hátát napalm roncsolta szét, és felébresztette az amerikai nemzet lelkiismeretét, hogy nekiálljon befejezni a vietnami háborút. Ő Birhan, egy etióp lány, aki az 1980-as években elindította a Live Aidet, 15 percnyire a haláltól, amikor megmentették, és a megmentését ábrázoló kép az egyik, amely bejárta a világot. Ez a Tiananmen tér. Egy férfi egy tank előtt, egy kép, amely az egész világ számára az ellenállás szimbólumává vált. A következő a szudáni lány, néhány pillanatnyira a haláltól, egy keselyűvel a háttérben, egy kép amely bejárta a világot, és a szegénység elleni lépésekre sarkallta az embereket. Ő itt Neda, az iráni lány akit az apjával együtt egy tüntetésen lőttek le csupán néhány héttel ezelőtt, és most ő áll, nagyon helyesen, a YouTube generáció figyelmének középpontjában.

És mi a közös ezekben a képekben és eseményekben? A közös bennük az, amit felfednek számunkra, és amit nem láthatunk. Amit felfednek: a szimpátia láthatatlan kapcsai és kötődései, amely összetart bennünket, hogy egy emberi közösséggé váljunk. Ezek a képek mutatják meg, hogy igenis érezzük mások fájdalmát, bármilyen távoliak is. Azt gondolom, hogy ezek a képek megmutatják, hogy igenis hiszünk valamiben, ami nagyobb, mint saját magunk. Ezek a képek megmutatják, hogy van egy morális érzék minden vallásban, minden hitben, minden kontinensen -- egy morális érzék, ami nem csak azt jelenti, hogy osztozunk mások fájdalmában, és hiszünk egy nálunknál nagyobb valamiben, hanem azt is, hogy van egy kötelességünk, amikor olyan dolgokat látunk amelyek rosszak, és igazságot kell szolgáltatni amikor sérüléseket látunk, amelyeket helyre kell hozni, amikor problémákat, amelyeket meg kell oldani.

Van egy történet Olof Palméről, a svéd miniszterelnökről, a '80-as években meglátogatta Ronald Reagent Amerikában. Érkezése előtt Ronald Reagan ezt kérdezte -- és ő volt a svéd szociáldemokrakata miniszterelnök -- "Ez az ember kommunista?" A válasz: "Nem, elnök úr, ő antikommunista." És Ronald Reagan erre: "Nem érdekel, milyen kommunista!" (Nevetés) Ronald Reagan megkérdezte Olof Palmétől, Svédország szociáldemokrata miniszterelnökétől, "Nos, miben hisz Ön? El akarja tüntetni a gazdagokat?" Mire ő: "Nem, én a szegényeket akarom eltüntetni." A mi felelősségünk az, hogy mindenkinek megadjuk az esélyt a benne rejlő potenciál felismerésére.

Hiszem, hogy van egy morális érzék és egy globális etika, amely az emberek figyelmét befolyásolja, legyen az bármilyen vallású, bármilyen hitű, vagy hitetlen. Ami szerintem újdonság azonban, hogy most már megvan a kapacitásunk az azonnali, határokon átívelő, az egész világot érintő kommunikációra. Megvan rá a kapacitásunk, hogy közös terepet találjunk olyanokkal, akikkel sosem találkoztunk, de akikkel az interneten és mindenféle modern kommunikációs csatornán találkozhatunk, megvan a kapacitásunk, hogy összeszervezzünk és közösen fellépjünk a problémákkal vagy egy igazságtalansággal szemben, amit meg szeretnénk oldani, és azt gondolom ez teszi egyedivé a mostani időszakot az emberiség történetében, és ez a kezdete annak, amit én úgy hívok: egy igazi globális társadalom létrehozása.

Menjünk vissza 200 évet, amikor a rabszolgakereskedelem William Wilberforce és számos tiltakozó nyomása alatt volt. Britannia szerte tüntettek. Hosszú időbe tellett, míg megnyerték a közvéleményt. De 24 évbe tellett, hogy sikeres legyen a kampány. Mire lettek volna képesek fényképekkel, amiket megmutathatnak, ha használhatták volna a modern kommunikációs csatornákat, hogy megnyerjék az emberek szívét és lelkét?

Vagy vegyük Eglantyne Jebbet, a nőt, aki 90 évvel ezelőtt létrehozta a Save the Children szervezetet. Annyira felháborította, ami Ausztriában történt az első világháborút követően, és ami a legyőzött osztrák családok gyermekeivel történt, hogy Britanniában cselekedni akart, viszont házról házra kellett mennie, röpcéduláról röpcédulára, hogy a Royal Albert Hallba összegyűjtse az embereket, ahol végül megalakult a Save the Children, egy nemzetközi szervezet, amelyet ma már hazánk és a világ kiváló szervezeteként ismerünk. De mennyivel többet tehetett volna, ha rendelkezésére állhattak volna a modern kommunikációs eszközök, amivel elérte volna, hogy az emberek az általuk látott igazságtalanságra azonnal reagáljanak?

Aztán nézzük, mi történt az elmúlt 10 évben. 2001-ben a Fülöp-szigeteken, Estrada elnök -- millió ember sms-ezett egymással annak a rezsimnek a korrupciójáról, végül megdöntötte, és természetesen "sms puccsnak" hívták. Aztán ott van Zimbabwében az első választás Robert Mugabe alatt, egy éve. Mivel az emberek fotókat tudtak készíteni a mobiltelefonjukkal a szavazófülkéknél történtekről, lehetetlen volt annak a miniszterelnöknek úgy alakítani a szavazást, ahogy szerette volna. Vagy vegyük Burmát és a blogoló szerzeteseket, egy ország, amelyről senki nem tudta mi zajlik benne egészen ezekig a blogokig, melyek elnyomásról beszéltek, arról, hogy életeket oltanak ki, és hogy embereket üldöznek, és Aung San Suu Kyira, aki a világ lelkiismeretének egyik nagy fogja, hallgatni kell. Aztán vegyük magát Iránt, és amit az emberek napjainkban csinálnak, aztán ami Nedával történt, emberek, akik meggátolják az iráni biztonsági szolgálatot, hogy rátaláljanak azokra, akik Iránból blogolnak, megváltoztatják a címüket Teheránra, és megnehezítik a biztonsági szolgálatok dolgát.

Vegyük tehát, mire is képes a modern technológia: erkölcsi érzékünk szövetségre lépett a kommunikáció erejével és azzal a képességünkkel, hogy nemzetközileg szerveződjünk.

Ez, véleményem szerint, megadja számunkra, mint közösség a lehetőséget, hogy alapjaiban változtassuk meg a világot. A külpolitika alapjaiban változik. Már nem az elit fogja irányítani; úgy kell irányítani, hogy figyelembe veszik azoknak a véleményét, akik blogolnak, akik egymással kommunikálnak szerte a világon. 200 éve a probléma a rabszolgakereskedelem megoldása volt. 150 éve feltehetően az olyan országok számára, mint mi, a fő probléma az volt, miként lesz az embereknek, gyerekeknek joguk a tanulásra. 100 éve Európa legtöbb országában a szavazati jogért harcoltak. 50 éve a szociális biztonságért és jólétért küzdöttek. Az elmúlt 50-60 évben láttunk fasizmust, antiszemitizmust, rasszizmust, apartheidet, nemi és szexualitás alapú diszkriminációt; mindezek emberek kampányai által kerültek nyomás alá, akik a világot akarták megváltoztatni.

Nelson Mandelával voltam egy éve, amikor Londonban volt. A születésnapja alkalmából és az alapítványa számára rendezett koncerten voltam. Nelson Mandela mellett ültem -- hatalmas megtiszteltetés volt -- amikor Amy Whinehouse lépett a színpadra, és Nelson Mandela elégé meglepődött az énekes megjelenésén, és elmagyaráztam neki ki is ő. Amy Whinehouse azt mondta, "Nelson Mandelában és bennem sok közös van. A férjem szintén sok időt töltött börtönben." (Nevetés) Aztán Nelson Mandela lépett a színpadra, és összefoglalta a mindannyiunk előtt álló kihívásokat. Azt mondta, életében megmászott egy nagy hegyet, a faji elnyomás és az apartheid rendszer legyőzésének hegyét. Azt mondta, hogy most még nagyobb kihívás van előtte, a szegénység, a klímaváltozás kihívása, globális kihívások, amelyekhez globális megoldásokra van szükség, és amelyekhez valódi globális társadalom létrehozására van szükség.

Mi vagyunk az első generáció mindezek megvalósítására. Használjuk fel együtt a globális etika erejét a kommunikációs képességünk erejével, és szervezkedjünk globálisan, hogy szembenézzünk a kihívásokkal, amelyek legtöbbje természetéből fakadóan globális. A klímaváltozást nem oldhatjuk meg egyetlen országban, hanem megoldásában az egész világnak együtt kell dolgoznia. Egy pénzügyi válságot, ahogy azt láthattuk, nem oldhatja meg egyedül Amerika vagy egyedül Európa; a világ összefogásásra van szükség. Vegyük a biztonság és a terrorizmus példáját, és hasonlóan az emberi jogok és fejlődés problémáját: nem oldhatóak meg egyedül Afrika által; nem oldhatóak meg egyedül Amerika vagy Európa által. Csak úgy oldhatjuk meg ezeket problémákat, ha együtt dolgozunk.

A mi generációnk nagy feladata tehát, úgy tűnik, a globális etikára és a globális kommunikációs képességeinkre alapozva és összeszerveződve elsőként kiépíteni egy valódi globális társadalmat, arra az etikára építve, viszont intézményekkel, amelyek a globális társadalmat szolgálják és egy eltérő jövőért cselekednek. Mi vagyunk az első generáció, akinek megvan az ereje mindehhez. Vegyük a klímaváltozást. Nem döbbenetes, hogy van egy helyzet, ahol tudjuk, hogy van egy klímaváltozási probléma, ahol azt is tudjuk, hogy ez alapján több erőforrást kell adnunk a szegényebb országoknak, hogy kezelni tudják, amikor egy globális széndioxid piacot akarunk létrehozni, de nincs globális szervezet, amelyre az emberek rábíznák a probléma megoldását? Az egyik dolog, aminek a következő pár hónapban Koppenhágában meg kell születnie az egy egyezmény, arról, hogy lesz egy globális környezetvédelmi szervezet, amely képes megbírkózni a problémával, hogy meggyőzze az egész világot a klímaváltozási téma véghezviteléről.

(Taps)

Az egyik ok, hogy miért nem elégséges csupán egy szervezet az az, hogy világszerte meg kell győznünk embereket, hogy a viselkedésüket is megváltoztassák, szükség van a méltányosság és felelősség globális etikájára generációkon keresztül. Vegyük a pénzügyi válságot! Ha a szegényebb országok lakosaira hatással lehet egy krízis, mely New Yorkból indul, vagy az Egyesült Államok sub-prime piacáról indul. Ha az emberek azt látják, hogy azok a sub-prime termékek hosszú, hosszú ideig országokon keresztül kerültek átutalásra, míg végül Izland, vagy Britannia bankjaiba kerültek, és hatással vannak az emberek átlagos megtakarításaira, akkor nem támaszkodhatunk a nemzeti szintű felügyelet rendszerére. Hosszú távon a stabilitásra, gazdasági növekedésre, állásokra, akárcsak pénzügyi stabilitásra, globális gazdasági intézményekre van szükség, amelyek biztosítják, hogy a fenntartható növekedést megosszuk, és olyan elvekre épüljenek, amelyben a világ jóléte oszthatatlan.

Egy másik kihívás a generációnk számára tehát, hogy globális intézményeket hozzon létre, amelyek tükrözik a méltányosság és felelősség gondolatait, és nem azokat a gondolatokat, melyek az utóbbi időszak pénzügyi fejlődésének alapjait jelentették. Aztán vegyük a fejlődést, és vegyük a partnerséget, amelyre szükségünk van az országaink és a világ többi részei, a világ legszegényebb része között. Nincs meg a jövőhöz szükséges valódi partnerségnek az alapja, és mégis, az emberek globális etikára és globális társadalomra való vágyából meg lehet valósítani.

Nemrég beszéltem Sierra Leone elnökével. Ez egy hat és fél milliós ország, de csupán 80 doktoruk, 200 nővérük, 120 szülésznőjük van. Képtelenség egy hatmilliós népesség egészségügyi rendszerét felépíteni ennyire korlátos erőforrásokkal.

Vagy vegyük azt a lányt, akivel Tanzániában találkoztam, egy lányt, akit Miriamnak hívtak. 11 éves volt, mindkét szülője AIDS-ben halt meg, az anyja, aztán az apja. Egy AIDS-árva volt, akit különböző családokhoz adtak, hogy gondoskodjanak róla. A lány szenvedett a HIV-től, szenvedett a tuberkulózistól. Egy mezőn találkoztam vele, rongyos volt, nem volt cipője. Amikor a szemébe néztél, bármely tizenegy éves lány a jövőt keresi, de volt egy elmondhatatlan szomorúság annak a lánynak a szemében, és bácsak le tudnám fordítani azt a pillanatot a világ többi része számára, mert biztos vagyok benne, hogy mindaz a globális HIV/AIDS alap számára adakozásra kész embereket hozna.

Aztán valódi kapcsolatokat kell kiépíteni a leggazdagabb és a legszegényebb országok között, az aziránti vágyra alapozva, hogy képesek legyenek gondoskodni magukról a szükséges mezőgazdasági beruházással, azért, hogy Afrika ne nettó élelmiszer importőr, hanem exportőr legyen.

Vegyük az emberi jogok problémáit és a biztonság problémáit oly sok országban a világon! Burma láncba van kötve, Zimbabwe egy emberi tragédia, Szudánban emberek ezrei hallnak meg szükségtelenül, olyan háborúk miatt, melyeket meg tudnánk akadályozni. A Ruandai Gyermekek Múzeumában, van egy 10 éves fiút ábrázoló fénykép, és a Gyermekek Múzeuma azokról az életekről emlékezik meg, amelyek a ruandai népirtásban vesztek el, ahol egymillió ember halt meg.

Van egy fénykép egy fiúról, akit Dávidnak hívtak. A fényképe mellett információk vannak az életéről. Azt mondja: "Dávid, 10 éves." Dávid: orvos szeretett volna lenni. Kedvenc sportja: labdarúgás. Minek örült a legjobban? Megnevettetni embereket. Hogyan halt meg? Halálra kínozták. Az utolsó szavak, amiket az anyjának mondott, akit szintén halálra kínoztak: "Ne aggódj! Jönni fog az ENSZ." És sosem jöttünk.

És az a fiatal fiú hitt az ígéretünkben, hogy segíteni fogunk a Ruandában bajba került embereken, és sosem segítettünk.

Létre kell hoznunk tehát ezen a világon intézményeket békefenntartásra és humanitárius segítségnyújtásra, de újjáépítésre és biztonság nyújtására is a világ konfliktusokkal küzdő államai számára. A mai mondanivalóm tehát alapvetően ez. Megvannak az eszközeink, hogy egy valódi globális társadalmat hozzunk létre. A törekvéseinkkel létrehozhatóak ennek a globális társadalomnak az intézményei. Az a globális etika biztosíthatja a méltányosságot és a felelősségtudatot, amely ezeknek az intézményeknek a működéséhez szükséges, de nem szabad elszalasztanunk a lehetőséget ebben a generációban, különösen ebben az évtizedben, Obama elnökkel Amerikában, a világ más részein velünk dolgozó emberekkel, hogy globális intézményeket hozzunk létre a környezetért, és a pénzügyért, és a biztonságért valamint a fejlődésért, amelyek értelmet adnak a más emberek iránti felelősségünknek, vágyunknak, hogy összekössük a világot, és vágyunknak, hogy legyőzzük azokat a problémákat, amelyekről mindenki tud.

Azt mondják, az ókori Rómában, amikor Cicero a hallgatóságához beszélt, az emberek egymás felé fordultak és azt mondták Ciceróról, "Szép beszéd." De azt mondják, hogy az ókori Görögországban, amikor Demoszthenész beszélt a hallgatóságához, az emberek egymás felé fordultak és nem azt mondták, "Szép beszéd." Azt mondták, "Induljunk!" El kéne indulnunk egy globális társadalom felé. Köszönöm.

(Taps)