Georgette Mulheir: Az árvaházak tragédiája

Európa-, és Közép-Ázsia-szerte közel 1 millió gyermek él nagy, bentlakásos intézetekben, amelyek árvaház néven ismertek. Az emberek többsége ezeket az árvaházakat amolyan jóságos környezetnek képzeli, ahol gondoskodnak a gyerekekről. Mások többet tudnak ugyan az itteni életkörülményekről, de mégis úgy gondolnak rájuk, mint szükséges rosszra. Végül is hová máshová tudnák tenni azokat a gyerekeket, akiknek nincsenek szüleik?

De 60 évnyi kutatómunka megmutatta, hogy a gyerekek családjuktól való elválasztása és nagy intézetekben való elhelyezése, súlyosan károsítja őket egészségileg és fejlődésükben, és ez különöesen igaz a csecsemőkre. Tudjuk, hogy a gyerekeknek születésükre nem fejlődik még ki a teljes izomzatuk, és ez igaz az agyukra is. Az első három év végére éri el az agy a teljes tömegét, úgy, hogy a növekedés nagy része az élet első hat hónapjára esik. Az agy az átélt tapasztalatok és ingerek hatására fejlődik. Minden egyes alkalommal, amikor valami újat tanul a baba -- fókuszálni a szemét, utánozni egy mozdulatot vagy egy arckifejezést, felvenni valamit, egy szót megformálni vagy felülni -- egy új szinaptikus kapcsolatok épülnek ki az agyban. Az újdonsült szülőket ámulatba ejti ennek a tanulási folyamatnak a gyorsasága. Jogosan csodálják és élvezik gyermekeik okosságát. Kifejezik efeletti örömüket gyermeküknek, aki mosollyal válaszol, és azzal, hogy egyre többet akar elérni és tanulni. Ez a gyermek és szülő közt kialakult erős kötődés építőelemként szolgál a pszichikai, szociális, nyelvi, kognitív és pszichomotoros fejlődés számára. Minden későbbi kapcsolatnak ez a mintája: barátokkal, partnerekkel, és a saját gyerekeikkel. A családok többségében ez annyira természetes módon zajlik, hogy többnyire észre sem veszük. Többségünk nincs is tudatában, hogy mennyire fontos ez az emberi fejlődésre nézve, következésképp az egészséges társadalom fejlődésére nézve is. Csak amikor baj van, akkor kezdjük felismerni, hogy mennyire fontos a család a gyermek számára.

1993 augusztusában voltam először szemtanúja, hogy milyen hatással van tömeges méretekben a gyerekre az intézeti elhelyezés és a szülői gondoskodás hiánya. Azok, akik emlékeznek közülünk az 1989-es romániai forradalomról szóló tudósításokra, felidézhetik, hogy az ilyen intézmények némelyikében milyen szörnyű állapotok uralkodtak. Az volt a feladatom, hogy segítsem az egyik nagy intézet igazgatóját abban, hogy megelőzzük a gyerekek elszakítását családjuktól. 550 csecsemő volt itt elhelyezve, Ceausescu minta-árvaháza volt, így -- ahogyan mondták nekem -- itt sokkal jobbak voltak a feltételek. Mivel korábban már sok kisgyerekkel dolgoztam, azt vártam hogy az intézetben óriási lárma lesz, de helyette olyan csend volt, akár egy kolostorban. Alig volt hihető, hogy volt ott akár egyetlen gyerek is, még akkor is, amikor az igazgató egymás után megmutatta nekem a szobákat, mindegyikben kiságy kiságy hátán, és minden ágyban egy-egy gyermek, a semmibe meredve. 40 újszülött egy szobában, és senki sem sír. Láttam mocskos pelenkákat, láthattam, hogy néhányan szenvednek a gyerekek közül, de az egyetlen zaj egy állandó, halk nyöszörgés volt. A főnővér büszkén mondta, "Látja, milyen jólneveltek a gyerekeink?!" A következő néhány napban kezdtem felfogni, hogy az a csend nem kivételes alkalom volt. A frissen érkezett gyerekek az első néhány órában sírtak ugyan, de igényeik nem lettek kielégítve, így végül megtanulták, hogy ne háborogjanak. Néhány napon belül közömbössé, letargikussá váltak és csak bámultak a semmibe, ahogy a többiek is.

Az évek során sok ember és újságcikk az intézet személyzetét hibáztatta azokért az ártalmakért, amelyeket a gyerekek elszenvedtek, holott gyakran a személyzet egyetlen tagja 10, 20, vagy akár 40 gyereket gondoz. Így nincs más lehetőségük, mint az előírt programot végrehajtani. A gyerekeket 7-kor kell kelteni és 7:30-kor megetetni. 8-kor kell pelenkát cserélni, így egy gondozónak mindössze 30 perce van megetetni 10-20 gyereket. Ha egy gyerek a pelenkába piszkít 8:30-kor, várnia kell több órán keresztül, amíg újra tisztába teszik. A gyerek napi kapcsolata egy másik emberi lénnyel lecsökken mindössze az etetésre és a pelenkázásra szánt néhány rohanó percre, egyébként meg a plafon az egyetlen inger a számára, vagy a falak vagy a kiságy rácsa.

A Ceausescu-féle intézményben tett látogatásom óta ilyen helyek százait láttam 18 országban, a Cseh Köztársaságtól egészen Szudánig. Ezekben az egymástól nagyon különböző országokban és kultúrákban mindenütt nyomasztóan hasonlóak az intézetek, és az is, ahogy a gyerekek sorsa alakul bennük. Az ingerszegény környezet gyakran vezet önstimuláló viselkedéshez, mint a kézfej rázása, a test előre-hátra ringatása, vagy agresszióhoz. Néhány intézményben pszichiátriai szereket használnak a gyerekeknél ezen viselkedésformák megakadályozására, míg másokban kikötik a gyerekeket, hogy ne tehessenek kárt magukban vagy másokban. Az ilyen gyerekeket gyorsan elkönyvelik fogyatékosként és átszállítják őket a fogyatékos gyerekek intézetébe. Az ilyen gyerekek többsége soha többé nem kerül ki onnan. Azokat, akik nem fogyatékosak, 3 éves korukban átviszik egy másik intézetbe, majd 7 éves korukban egy újabba. Elkülönítik őket életkoruk és a nemük szerint, önkényesen elválaszthatják őket a testvéreiktől, sokszor még csak el sem köszönhetnek egymástól. Ritkán kapnak eleget enni. Gyakran éhesek. A nagyobb gyerekek terrorizálják a kisebbeket. Megtanulnak túlélni. Vagy megtanulják megvédeni magukat, vagy alulmaradnak.

Amikor elhagyják az intézetet, igen nehéznek találják az alkalmazkodást és a társadalomba való beilleszkedést. Moldovában, az intézetben nevelkedett fiatal nők tízszer nagyobb eséllyel válnak prostituáltá, mint kortársaik, és egy orosz tanulmány szerint két évvel az intézet elhagyása után a fiatal felnőttek 20 százaléka követett el bűncselekményt, 14 százaléka érintett lett a prostitúcióban, és 10 százaléka dobta el az életét.

De miért van ennyi árva Európában, mikor nem is volt olyan sok háború és katasztrófa az utóbbi években? Valójában az ilyen a gyerekek 95%-ának legalább az egyik szülője él, és a társadalom hajlamos a szülőket hibáztatni e gyerekek eldobásáért, ám a kutatások azt mutatják, hogy a szülők többsége akarja a gyerekét, és hogy az intézebeadás legfőbb oka a szegénység, a fogyatékosság és a kisebbséghez tartozás. Sok országban nem alakítottak ki befogadó iskolákat, és így az enyhén fogyatékos gyerekek is speciális bentlakásos iskolába kerülnek hat vagy hét éves korukban. Az intézet akár több száz kilométerre is lehet a családi otthontól. Ha a család szegény, gondot okoz számukra a látogatás, és a kapcsolat lassanként megszakad. Az intézményben élő gyerekek milliói esetében többnyire egyezik az elkeseredett szülők története, akik úgy érzik, kifogytak a lehetőségekből, ahogy Natália is Moldovában, akinek csak arra futja, hogy a csecsemőjét etesse, és ezért kellett az idősebb fiát intézetbe küldenie; vagy mint Desi, Bulgáriában, aki négy gyermekét nevelte otthon, amíg a férje meg nem halt, de akkor el kellett menjen teljes állásba, és úgy érezte, segítség hiányában nincs más választása, mint hogy a fogyatékos gyerekét intézetbe adja; vagy az a számtalan fiatal lány, akik féltek megmondani szüleiknek, hogy terhesek, és akik a gyermeküket a kórházban hagyják; vagy azok az újdonsült szülők, az a fiatal pár, akik épphogy rádöbbentek, hogy első gyermekük fogyatékos, és ahelyett, hogy az orvosok biztatták volna őket gyerek esélyeit illetően, azt mondták nekik, "Felejtsék el a gyereket, hagyják az intézetben, menjenek haza, és csináljanak egy egészségeset."

A dolgoknak ilyetén alakulása se nem szükséges, se nem elkerülhetetlen. Minden gyereknek joga van a családhoz, megérdemli és szüksége van rá, és a gyerekek meglepően szívósak is! Azt találtuk, hogy ha idejében kikerülnek az intézetből egy szerető családhoz, leküzdik fejlődésbeli lemaradottságukat, és normális, boldog életet fognak élni. Sokkal kevesebbe kerül a családoknak támogatást nyújtani, mint intézeteket fenntartani! Egy tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy a családtámogató szolgáltatás az intézeti elhelyezésnek csupán 10 százalékába kerül, míg a jó minőségű nevelőszülői ellátás általában mintegy 30 százalékába. Ha kevesebbet költünk ezekre a gyerekekre, de a megfelelő szolgáltatásokra, akkor a megtakarítást befektethetjük a különleges ápolást igénylő gyermekek jó minőségű bentlakásos ellátására.

Európa-szerte kezd erősödni egy mozgalom, annak érdekében, hogy a hangsúlyt áthelyezzék, és a forrásokat a gyenge színvonalú ellátást nyújtó nagy intézetektől átcsoportosítsák a közösségi alapú szolgáltatásokra, amelyek megvédik a gyerekeket az ártalmaktól és lehetővé teszik képességeik kiteljesedését. Amikor először kezdtem dolgozni Romániában közel 20 éve, akkor 200 000 gyerek élt intézetekben, és naponta érkeztek újak. Jelenleg 10 000-nél kevesebben vannak, és országszerte léteznek a családsegítő szolgálatok. Moldáviában, az óriási szegénység és az általános gazdasági válság ellenére az intézetekben lévő gyermekek száma több, mint 50 százalékkal csökkent az elmúlt 5 évben, és a forrásokat átcsoportosítják a családsegítő szolgálatokhoz és a befogadó iskolákhoz. Sok ország cselekvési tervet dolgozott ki az átalakításhoz. Az Európai Bizottság és más nagyobb adományozók találnak módot arra, hogy az intézetektől a családok megsegítésére csoportosítsák át a pénzt, feljogosítva a közösségeket, hogy saját gyerekeiket gondozhassák.

De még mindig sok a teendő, ha véget akarunk vetni a gyerekek rendszeres intézetbeadásának. A tudatosság szintjét a társadalom minden rétegében emelni kell. Az embereknek meg kell tudniuk, hogy az intézetek milyen károsak a gyerekekre, és megismerniük a létező jobb megoldásokat. Ha ismerünk olyan személyeket, akik támogatni akarják az árvaházakat, akkor meg kell győznünk őket, hogy helyettük a családsegítő szolgálatokat támogassák.

Összefogva a gyerekkínzásnak ezt a formáját felszámolhatnánk még a mi életünkben!

Köszönöm. (Taps)

(Taps)