Gayle Tzemach Lemmon: A női vállalkozók példák, és nem kivételek

Nem fektetünk áldozatokba, túlélőkbe fektetünk. És akár nagy, akár kicsi, az áldozatok elbeszélése formálja, hogy hogyan látjuk a nőket. Nem tudjuk megszámolni, amit nem látunk. És nem fektetünk abba, ami számunkra láthatatlan. De ez a jellemzője a rugalmasságnak.

Hat évvel ezelőtt, női vállalkozókról kezdtem írni konfliktusok alatt és után. Egy lenyűgöző gazdasági történetet akartam írni, nagyszerű karakterekkel, amit más nem mond el, amiről azt gondoltam, számít. És ez végül a nők témája lett.

30 évesen otthagytam az ABC hírcsatornát és egy karriert, amit imádtam, az üzleti iskoláért, egy útért, amelyről szinte semmit sem tudtam. Egyetlen nő sem, akikkel felnőttem Marylandben végzett főiskolát, nem is beszélve az üzleti iskoláról. De keményen dolgoztak, hogy legyen ennivaló a gyereknek, és hogy kifizessék a bérletet. És már fiatal koromtól azt láttam, hogy ha van megfelelő munkád és pénzed egy rendes életre, az a legfontosabb különbség a nehéz sorsú családoknak.

Szóval ha munkáról akarunk beszélni, akkor beszélnünk kell a vállalkozókról. És ha vállalkozókról beszélünk, háborúban és háború után, akkor muszáj szót ejtenünk a nőkről, mert ők maradtak életben. Ruandában a népirtás közvetlen hatásaként a fennmaradt lakosság 77%-a nő volt. Szeretnék bemutatni önöknek néhányat azon vállalkozók közül, akikkel találkoztam, és megosztani néhány gondolatot, amit tanultam az évek során.

2005-ben Afganisztánba mentem, hogy egy Financial Times íráson dolgozzak, és ott találkoztam Kamilával, egy fiatal nővel, aki éppen visszautasított egy állást egy nemzetközi közösségnél, ami közel havi 2000 dollárt fizetett volna -- csillagászati összeget abban a környezetben. Azért utasította vissza, így mesélte, mert a következő üzletébe kezdett bele, vállalkozási tanácsadásba, ami üzleti készségeket tanít férfiaknak és nőknek egész Afganisztánban. Az üzlet, ahogy mondta, kritikus az országa jövőjének szempontjából. Mert hosszú idővel azután, hogy a nemzetközi erők kivonulnak, az üzlet az országát békésen és biztonságosan tartaná. És azt mondta, az üzlet a nők számára még fontosabb, mert a jövedelemszerzés tiszteletet ébreszt, és a pénz hatalom a nőknek.

Szóval lenyűgözött. Úgy értem, itt egy lány, aki soha nem élt békeidőben, aki valahogy úgy tűnt, mint egy jelentkező a "Tanonc" című amerikai sorozatban. (Nevetés) Így hát megkérdeztem, "Honnan a csudából tudsz ilyen sokat az üzletről? Miért vagy ennyire szenvedélyes?" Azt válaszolta, "Ó Gayle, ez valójában a harmadik vállalkozásom. Az első üzletem egy ruhakészítő vállalkozás volt, a tálib uralom alatt kezdtem. És az éppenséggel egy kiváló üzlet volt, mert munkát adtunk a környékbeli nőknek. És valójában így lettem vállalkozó."

Gondolkodjunk el ezen: Itt vannak a lányok, akik dacolnak a veszéllyel, hogy kenyérkeresővé váljanak olyan időben, amikor még az utcáikra sem mehetnek ki. És egy gazdasági összeomlás idején, amikor az emberek játékbabát és cipőfűzőt árultak, és ajtót és ablakot, csak hogy túléljenek, ezek a lányok megmutatták a különbséget a túlélés és az éhezés között sok-sok embernek. Nem tudtam elszakadni a történettől, sem a témától, mert bárhol, ahová mentem, egyre több ilyen nővel találkoztam, akikről úgy tűnt, senki sem tud, és nem is kívánt tudni.

Boszniában folytattam, és a kutatásaim elején találkoztam egy IMF hivatalnokkal, aki azt mondta, "Tudod Gayle, nem gondolom, hogy Boszniában lennének nők az üzleti életben, de egy hölgy sajtot árul nem messze az út másik oldalán. Talán megkérdezheted őt." Szóval mentem és készítettem egy riportot, és egy napon belül találkoztam Narcisa Kavazovic-csal, aki akkor nyitott egy új gyárat, a harcok korábbi frontvonalán, Szarajevóban. Az üzletét egy elhagyott garázsban kezdte, lepedőt és párnahuzatot varrt, amit a város körüli piacokra vitt, hogy támogatni tudja a 12 vagy 13 családtagját, akik számítottak rá a túlélésükhöz. Mire találkoztunk, már 20 alkalmazottja volt, többségük nő, akik iskolába járatták fiaikat és lányaikat. És ő csak a kezdet volt. Találkoztam nőkkel, akik illóolaj üzletet működtettek, borászatot, sőt még az ország legnagyobb reklámügynökségét is.

Szóval ezek a történetek együtt a Herald Tribune üzleti címoldalára kerültek. És amikor a sztori megjelent, siettem a számítógépemhez, hogy elküldjem annak az IMF hivatalnoknak. És azt mondtam, "Hogyha mégis vállalkozókat keresel szerepeltetni a következő befektetői konferencián, itt egy néhány nő."

(Taps)

De gondolkodjunk el ezen! Nem valószínű, hogy az IMF hivatalnok az egyetlen ember, aki automatikusan jelentéktelennek címkézi a nőket. Az előítéletek, akár nemzetköziek, akár másfélék, áthatóak, és a félrevezető mentális képek is. Ha a "mikrofinanszírozás" szót látjuk, mi jut eszünkbe? A legtöbb embernek a nők. És ha azt a szót látjuk, hogy "vállalkozó", a legtöbb ember férfiakra gondol. Miért van ez? Mert alacsonyra célzunk és kicsiben gondolkodunk, amikor a nőkről van szó.

A mikrofinanszírozás egy hihetetlenül erős eszköz, ami önellátáshoz és önbecsüléshez vezet, de túl kell lépnünk a nők mikroreményein és mikrocéljaikon, mert sokkal nagyobb reményeik vannak magukkal kapcsolatban. Szeretnének elmozdulni a mikrótól a közepes felé és tovább. És sok helyen ott vannak. Az USA-ban a nők által birtokolt vállalkozások öt és fél millió új munkahelyet fognak teremteni 2018-ra. Dél-Koreában és Indonéziában a nők körülbelül félmillió vállalkozást birtokolnak. Kínában a nők a kisvállalkozások 20%-át irányítják. És a fejlődő világban összességében ez a szám 40-50%.

Majdnem mindenhol, ahol jártam, hihetetlenül érdekes vállalkozókkal találkoztam, akik keresik a hozzáférést forrásokhoz, piacokhoz, és a kiépített üzleti hálózatokhoz. Gyakran figyelmen kívül hagyottak, mert nehezebb nekik segíteni. Sokkal kockázatosabb 50.000 dollár kölcsönt adni, mint 500 dollárt kölcsönadni. És ahogyan a Világbank nemrég megjegyezte, a nők egy termelékenységi csapdába szorultak. A kisvállalkozások nem jutnak hozzá a növekedéshez szükséges tőkéhez, a mikrovállalkozások pedig nem tudnak kinőni belőlük.

Nemrég jártam a Külügyminisztériumban, Washingtonban, és találkoztam egy elképesztően szenvedélyes vállalkozónővel Ghánából. Csokoládét árul. Washingtonba jött, nem adományt vagy mikrohitelt keresni. Azért jött, hogy komoly befektetési forrást szerezzen, hogy fel tudja építeni a gyárat, és meg tudja vásárolni a szükséges felszerelést, hogy exportálhasson csokoládét Afrikába, Európába, a Közel-Keletre és még többfelé -- tőkét, amely lehetővé teszi, hogy alkalmazzon többet, mint azt a 20 embert, aki már neki dolgozik, és tőkét, amely hajtaná az ő országának gazdasági fejlődését.

A jó hír az, hogy már tudjuk, hogy mi működik. Az elméleti és gyakorlati tapasztalat már megtanította nekünk. Ne kell feltalálnunk a megoldást, mert már tudjuk -- cash-flow hitelek inkább a bevételek, mint az eszközök alapján, hitelek, amelyek rögzített szerződésen, semmint jelzálogon nyugszanak, mert a nők gyakran nem birtokolnak földet. És a Kiva.org, a mikrohitelező, most éppen a crowdsourcinggal kísérletezik kis és közepes hitelek megszerzéséhez. És ez csak a kezdet.

Mostanában nagyon divatossá vált a nőket a "feltörekvő piacok feltörekvő piacának" nevezni. Azt gondolom, ez óriási. Tudják miért? Mert -- és ezt úgy mondom, hogy dolgoztam pénzügyben -- legalább 500 milliárd dollár folyt a feltörekvő piacokra az elmúlt évtizedben. Mert a befektetők látják a megtérülés lehetőségét a lassuló gazdasági növekedés idején, és ezért alkottak pénzügyi termékeket és pénzügyi innovációkat a feltörekvő piacokra szabva.

Milyen csodálatos lenne, ha készek lennénk lecserélni a magasztos szavainkat a pénztárcánkra, és befektetnénk 500 milliárd dollárt a nők gazdasági potenciáljának felszabadítására? Csak gondoljunk a jótékony hatásra, amikor munkahelyekről, termelékenységről, foglalkoztatásról, gyermekélelmezésről, anyai halálozásról, műveltségről, és sok-sok másról gondolkodunk. Mert, ahogy a Világgazdasági Fórum megjegyezte, kisebb nemek közötti különbségek közvetlenül összefüggenek a megnövekedett gazdasági versenyképességgel. És egyetlen ország az egész világon sem számolta fel a gazdasági részvételbeli szakadékot -- egy sem.

Szóval a nagyszerű hír, hogy ez egy nagyszerű lehetőség. Nagyon nagy terünk van növekedni. Tehát látják, ez nem arról szól, hogy jót cselekszünk, hanem a globális növekedésről, a globális foglalkoztatásról. Arról szól, hogyan fektetünk be, és arról, hogyan látjuk a nőket. És a nők nem lehetnek többé egyszerre a népesség fele és egy különleges érdekcsoport.

(Taps)

Gyakran folytatok nagyon érdekes beszélgetéseket riporterekkel, akik azt mondják nekem, "Gayle, ezek nagyszerű történetek, de te valójában a kivételekről írsz." Ez megállít egy pillanatra néhány okból. Először is, kivételnek túl sokan vannak, és nagyon fontosak. Másodszor, amikor férfiakról beszélünk, akik sikeresek, akkor helyesen tekintjük őket példaképeknek vagy úttörőknek vagy újítóknak, akikkel versengeni kell. És amikor nőkről beszélünk, ők vagy kivételek, akiket el kell utasítani, vagy rendellenességek, akiket figyelmen kívül kell hagyni. És végül, nincs egy társadalom sem a világon, ami megváltozott volna a legkivételesebbje nélkül. Tehát miért ne ünnepelnénk és magasztalnánk ezeket a változtatókat és munkahelyteremtőket, ahelyett, hogy átsiklunk felettük?

A rugalmasság témája nagyon személyes számomra, és sok módon formálta az életemet. Édesanyám egyedülálló anya volt, aki napközben egy telefontársaságnál dolgozott, este pedig Tupperware-t árult, hogy meglegyen minden elképzelhető lehetőségem. Duplázós kuponokkal vásároltunk, és részletre, és bizományos boltban, és amikor negyedik stádiumú mellrákkal volt beteg, és nem tudott tovább dolgozni, még élelmiszerjegyet is igényeltünk. És amikor sajnáltam magamat, ahogy 9-10 éves lányok teszik, azt mondta nekem, "Drágám, a világ nagy tragédiáinak skáláján a tied még a hármast sem éri el."

(Nevetés)

És amikor jelentkeztem az üzleti iskolába, és azt éreztem, hogy biztosan nem tudom megcsinálni, és senki, akit ismerek, nem végezte el, elmentem a nagynénémhez, aki túlélte az éveket, amikor verte a férje, és elmenekült a durva házasságból, csak a méltósága maradt sértetlen. És ő mondta nekem, "Soha ne korlátozd magad más emberek határaival."

És amikor a nagymamámnak panaszkodtam, egy második világháborús veteránnak, aki a filmiparban dolgozott 50 évet, és aki támogatott engem 13 éves koromtól, arról, hogy meg vagyok rémülve, hogyha visszautasítok egy nagyszerű kinevezést az ABC-nél egy tengerentúli ösztöndíjért, akkor soha többé nem találok másik munkát, ő azt mondta, "Kölyök, két dolgot mondok neked. Először is, senki nem utasítja vissza a Fulbright ösztöndíjat, másodszor, a McDonald's mindig keres munkaerőt." (Nevetés) "Találsz majd munkát. Szánd rá magad!"

A nők a családomban nem kivételek. A nők ebben a teremben, és akik Los Angelesben néznek, és az egész világon, ők nem kivételek. Nem egy különleges érdekcsoport vagyunk. A többség vagyunk. És túlságosan sokáig alábecsültük magunkat, és mások is alulértékeltek minket. Itt az ideje magasabbra célozni, amikor a nőkre kerül a sor, többet fektetni be és úgy használni a dollárjainkat, hogy az hasznot hozzon a nőknek az egész világon.

Tudunk változtatni, és változtatni, nem csak a nők számára, hanem a globális gazdaság számára, amelynek kétségbeesetten szüksége van a nők hozzájárulására. Együtt biztosra mehetünk, hogy azok az úgynevezett kivételek szabállyá váljanak. Amikor megváltoztatjuk a képet, ahogyan látjuk magunkat, a többiek követni fognak. És eljött az ideje mindannyiunk számára, hogy nagyban gondolkodjunk.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)