Eve Ensler: Öleld magadhoz a benned lakozó lányt

Namaste. Jó napot! Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek Indiában. És rengeteget gondolkodtam azon, amit tanultam főképp az elmúlt 11 év alatt a V-nappal és "A vagina monológokkal" a világot járva, miközben a világ minden táján nőkkel és lányokkal találkoztam, hogy megállítsuk a nők elleni erőszakot.

Amiről ma szeretnék beszélni, egy sajátos sejt, vagy sejtcsoport, ami mindannyiunkban ott van. És szeretném ezt lány sejtnek nevezni. Megvan a férfiakban is ugyanúgy, mint a nőkben. Szeretném, ha elképzelnék, hogy ez a sajátos sejtcsoport központi szerepet játszik fajunk fejlődésében és az emberi faj folytatásában.

Szeretném, ha elképzelnék, hogy valamikor a történelem során a világ tulajdonlásával és ellenőrzésével megbízott befolyásos emberek csoportja rájött, hogy ennek a sejtnek az elfojtásával, ezeknek a sejteknek az elnyomásával, újraértelmezésével, aláásásával, azzal, hogy elhitetik velünk e sejtek gyengeségét, és a sejtek összetörése, eltörlése, elpusztítása, csökkentése tulajdonképpen elindította a lány sejt kiölésének folyamatát, ami egyébkent nem volt más, mint a patriarchátus.

Szeretném, ha elképzelnék, hogy a lány egy chip kollektív tudatunk hatalmas makrokozmoszában. És nélkülözhetetlen az egyensúlyhoz, a bölcsességhez és mindannyiunk jövőjéhez. Aztán szeretném, ha elképzelnék, ez a lány sejt maga az együttérzés, az empátia, maga a szenvedély, a sebezhetőség, a nyitottság és az intenzitás, a szövetség és a kapcsolat, és intuitív.

Aztán gondoljunk bele, hogyan segíti elő az együttérzés a bölcsességet, hogy sebezhetőségünk a legnagyobb erősségünk, és hogy az érzelmeknek belső logikája van, ami radikális és helyes oltalmazó tettekhez vezet. Aztán emlékezzünk arra, hogy amire tanítottak minket a hatalmon lévők, az pontosan ennek ellenkezője: hogy az együttérzés elködösíti a gondolkodást, hogy útban van, hogy a sebezhetőség gyengeség, hogy az érzésekben nem szabad bízni, és nem szabad a dolgokat személyes kérdésként kezelnünk, ami az egyik kedvencem.

Szerintem alapvetően az egész világ úgy lett nevelve, hogy ne legyen lány. Hogyan neveljük a fiúkat? Mit is jelent fiúnak lenni? Fiúnak lenni valójában azt jelenti, hogy nem vagy lány. Férfinak lenni annyit jelent, hogy nem vagy lány. Nőnek lenni annyit jelent, nem vagy lány. Erősnek lenni annyi, mint nem lánynak lenni. Vezetőnek lenni annyi, mint nem lánynak lenni. Komolyan azt gondolom, hogy a lány-létnek akkora ereje van, hogy mindenkit arra kellett kiképezzünk, hogy nehogy az legyen! (Nevetés)

Szeretném azért elmondani, hogy az ironikus természetesen az, hogy a lány megtagadása, a lány elnyomása, az érzelem elnyomása, az érzés megtagadása az, ami ide vezetett minket. Oda vezetett, hogy ma egy olyan világban élünk, amelyben az erőszak legszélsőségesebb formái, a legborzalmasabb szegénység, a népirtás, a tömeges nemi erőszak, a Föld pusztítása nem ismer határokat. És mivel elnyomtuk a bennünk lakozó lány sejtet, és elnyomtuk a lány-mivoltunkat, nem érezzük, hogy mi történik.

Így nem is követelik tőlünk a megfelelő választ arra, ami történik. Szeretnék beszélni kicsit a Kongói Demokratikus Köztársaságról. Számomra ez jelentette a fordulópontot az életemben. Sok időt töltöttem ott az elmúlt három évben. Úgy érzem, addig a pontig sokat láttam a világban, sok erőszakot.

Tulajdonképpen a világ nemi erőszak-fészkeiben éltem az elmúlt tizenkét év során. De a Kongói Demokratikus Köztársaság jelentette a lelkemben a tényleges fordulópontot. Fogtam magam és eltöltöttem valamennyi időt egy Bukavu nevű helyen, egy Panzi nevű kórházban egy orvossal, akinél senki nem hasonlít jobban egy szenthez, akivel életem során találkoztam, A neve Dr. Denis Mukwege. És Kongóban, azok kedvéért, akik Önök közül nem tudják, háború tombol tizenkét éve, amely eddig majdnem hatmillió áldozatot követelt. Becslések szerint valahol 300 és 500 ezer között van az ott megerőszakolt nők száma.

Amikor az első heteimet töltöttem a Panzi kórházban, leültem nőkkel, akik mindennap sorban álltak és leültek, hogy elmondják nekem a történeteiket. És a történeteik olyan hátborzongatóak voltak, annyira elképesztőek, annyira az emberi létezés másik oldaláról valók, hogy be kell valljam Önöknek őszintén, teljesen összetörtem. És el fogom mondani Önöknek, hogy ami történt, az annak köszönhető, hogy megtörtem, hogy hallgattam nyolcéves lányok történeteit, akik belső szerveit kibelezték, akik belsejébe puskacsöveket, szuronyokat és egyéb tárgyakat nyomtak fel, úgy, hogy szó szerint lyukak voltak a belsejükben, amelyeken keresztül kijött a vizeletük és székletük.

Hallgattam nyolcvanéves nők történeteit, akiket megláncoltak és körbekerítettek, és a férfiak rendszeresen csoportostul jöttek és megerőszakolták őket -- mindezt a gazdasági kizsákmányolás nevében, hogy ellophassák az ásványi anyagokat, hogy aztán a Nyugat megszerezhesse őket és profitálhasson belőlük. Teljesen megtört a lelkem.

De az történt, hogy ez a törés valójában felbátorított, olyan módon, ahogyan még soha semmi nem bátorított. A törés, a lány sejtem megnyílása, a szívemnek ez a hatalmas áttörése lehetővé tette, hogy merészebbé, bátrabbá váljak, és valójában még eszesebbé is, mint amilyen életem korábbi részében voltam.

És szeretném elmondani, hogy szerintem a hatalmon lévők tudják, hogy a birodalomépítés tulajdonképpen arról szól, hogy az érzések a birodalomépítés útjába állnak. Az érzések útjába állnak a Föld tömeges elbitorlásának, kitermelésének, és a dolgok elpusztításának. Emlékszem, például, amikor az apám, aki nagyon erőszakos volt, rendszeresen vert engem. És konkrétan azt volt szokása mondani, miközben vert engem: "Nehogy sírj! Nehogy sírni merj!" Mert a sírásom valahogy leleplezte saját kegyetlenségét. És még abban a pillanatban sem akarta, hogy emlékeztesse arra valami, hogy mit is tesz.

Tudom, hogy szisztematikusan semmisítettük meg a lány sejtet. És el szeretném mondani, hogy férfiakban ugyanúgy megsemmisítettük, mint nőkben. És azt hiszem, bizonyos értelemben sokkal szigorúbbak voltunk a férfiakkal a lány sejtjük megsemmisítése kapcsán. (Taps) Látom, hogyan nevelkedtek a fiúk, és látom ezt a világ minden táján, hogy erősek, kemények legyenek, hogy elhatárolják magukat a gyengédségtől, hogy ne sírjanak. Egyszer rájöttem Koszovóban, amikor végignéztem, hogyan tör össze és fakad sírva egy férfi, hogy a lövedékek valójában megkeményedett könnyek, hogy amikor nem engedjük meg a férfiaknak, hogy lány énjük is legyen, hogy meglegyen bennük a sebezhetőség és az együttérzés, hogy meglegyen a szívük, akkor megkeményednek, bántóvá és erőszakossá válnak.

És azt hiszem, arra tanítottuk a férfiakat, hogy magabiztosak legyenek, amikor bizonytalanok, hogy úgy tegyenek, tudnak dolgokat, amikor nem tudnak dolgokat, különben miért tartanánk ott, ahol? Hogy úgy tegyenek, nincsenek bajban, amikor bajban vannak. Elmondok Önöknek egy nagyon vicces történetet. Útban idefelé a repülőn le-fel sétálgattam a folyosón. És ezek a férfiak, szó szerint legalább tíz férfi, ültek a kis üléseiken, és csajos románcokat néztek. Mind egyedül voltak, és arra gondoltam: ez a férfiak titkos élete. (Nevetés)

Ahogy mondtam, utaztam sok-sok országban, és láttam, hogy ha azt tesszük, amit, a bennünk lakozó lánnyal, akkor egyértelműen borzalmas elgondolni, hogy mit teszünk a valódi világban élő lányokkal. És hallottuk tegnap Sunithától és Kavitától, hogy mit teszünk a lányokkal. Én csak annyit szerettem volna elmondani, hogy találkoztam késszúrások és cigarettától származó égési sérülések nyomait viselő lányokkal, akiket szó szerint hamutálakként kezelnek. Láttam lányokat, akiket szemetesvödörként kezelnek. Láttam lányokat, akiket vert az anyjuk, vertek a fiútestvéreik, az apjuk, a nagybátyjuk. Láttam olyan lányokat Amerikában, akik halálra éheztették magukat intézetekben, hogy megfeleljenek a saját magukról alkotott kép egy idealizált változatának.

Láttam, amint megcsonkítjuk a lányokat, amint uralkodunk rajtuk, és írástudatlanságban tartjuk őket, vagy elérjük, hogy rosszul érezzék magukat amiatt, hogy túl okosak. Elhallgattatjuk őket. Bűntudatot keltünk bennük, ha okosak. Megtanítjuk őket viselkedni, visszafogni magukat, hogy ne legyenek túl feltűnőek. Eladjuk őket, vagy megöljük őket embrió-korukban. Rabszolgaságba kényszerítjük őket. Megerőszakoljuk őket. Olyannyira hozzá vagyunk ahhoz szokva, hogy meglopjuk a lányokat attól a lehetőségtől, hogy saját életük alanyai legyenek, hogy mára valójában tárgyiasítottuk őket, és árucikké változtattuk őket.

A lányok pénzért való árusítása a világ minden táján eluralkodott. És sok helyen kevesebbet érnek, mint a kecskék vagy tehenek. De szeretnék arról a tényről is beszélni, hogy ha bolygónkon nyolc ember közül egy tíz és huszonnégy év közötti lány, akkor a fejlődő világban, mint ahogy a világ egészén, valóban ők jelentik az emberiség jövőjének kulcsát. És ha a lányok bajban vannak, mivel szisztematikus hátrányokkal néznek szembe, amelyek ott tartják őket, ahol a társadalom akarja, beleértve az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz, az egészséges étkezéshez, valamint a munkaerőpiacon való részvételhez való hozzáférés hiányát. A ház körüli feladatok sokaságának terhe általában a lányokra és kisebb testvérekre szakad. Ami biztosítja, hogy sohasem fogják leküzdeni ezeket az akadályokat.

A lányok helyzete, állapota lesz az, - a bennünk lakozó lányé és a világ lányaié - ami meggyőződésem szerint el fogja eldönteni, hogy fennmarad-e az emberi faj. És arra akarok utalni, miután beszélgettem lányokkal, mert épp most fejeztem be egy új könyvet, amelynek a címe "Érző lelkek: kamaszlányok titkos élete", öt éven át beszélgettem lányokkal, és az egyik dolog, amit láttam, mindenhol igaz, hogy az az ige, amit ráerőltetnek a lányokra, a "kedvére tesz" ige. A lányokat arra nevelik, hogy mások kedvére tegyenek. Én szeretném ezt az igét megváltoztatni. Szeretném, ha mindannyian megváltoztatnánk ezt az igét. Azt szeretném, ha az ige "tanít" lenne, vagy "mozgásba hoz", vagy "belevon", vagy "szembenéz", "ellenszegül" vagy "alkot". Ha megtanítjuk a lányokat arra, hogy megváltoztassák az igét, akkor valójában érvényre juttatjuk a bennünk lévő, és a bennük lévő lányt is!

És most meg kell osztanom néhány történetet lányokról, akiket láttam a világ minden részén, akik kapcsolatba léptek a bennük lakozó lánnyal, akik felvállalták lány-mivoltukat a körülményeik ellenére is. Ismerek egy tizennégyéves lányt Hollandiában, például, akinek az a kívánsága, hogy egymagában körbehajózhassa az egész világot.

Van egy tizenéves lány, aki nemrégiben elhatározta, hogy 56 csillagot tetováltat az arca jobb oldalára.

Van egy lány, Julia Butterfly Hill, aki egy éven át egy fán lakott, mert meg akarta védeni a tölgyeket.

Van egy lány, akivel tizennégy évvel ezelőtt találkoztam Afganisztánban, akit saját lányomként örökbe fogadtam, mert az édesanyját megölték. Az édesanyja forradalmár volt. És ez a lány tizenhét éves korában burkát viselt Afganisztánban és elment a stadionokba, és a nőket ott érő atrocitásokat dokumentálta videófelvétel segítségével, a burkája alatt. És az az videó körbejárta a világot 2001. szeptember 11. után, hogy megmutassa, mi zajlik Afganisztánban.

Szeretnék beszélni Rachel Corrie-ról, aki tizenéves volt, amikor egy izraeli tank elé állt, hogy azt mondja: "vessünk véget a megszállásnak!" És tudta, hogy kockáztatja az életét, és szó szerint agyonlőtte és eltaposta őt az a tank.

És szeretnék beszélni arról a lányról, akivel nemrégiben találkoztam Bukavuban, akit teherbe ejtett az erőszaktevője. És kezében tartotta a babát. És megkérdeztem tőle, hogy szereti-e a babáját. És belenézett a baba szemeibe, és azt mondta: "Persze, hogy szeretem a babámat. Hogy tudnám ne szeretni? Ő az én babám és tele van szeretettel."

A lányok azon képessége, hogy felülemelkedjenek helyzeteken és magasabb szintekre emelkedjenek, számomra észbontó. És van egy Dorcas nevű lány. Most találkoztam vele Kenyában. Dorcas tizenötéves és tanult önvédelmet. És néhány hónappal ezelőtt három idősebb férfi elkapta őt az utcán. Elrabolták, berakták egy kocsiba. És az önvédelem során megtanultak szerint megragadta az ádámcsutkáikat, a szemükbe ütött, és kiszabadította magát az autóból.

Kenyában augusztusban meglátogattam az egyik lányoknak épült V-nap menedékházat, amelyet hét évvel ezelőtt nyitottunk meg egy csodálatos nővel, akit Agnes Pareyiónak hívnak. Anges egy olyan nő, akit megcsonkítottak kislánykorában, megcsonkították a női nemi szervét. És meghozott egy döntést, amit sok más nő is a világ minden táján, hogy amit vele tettek, ne kényszeríthessék rá más nőkre és lányokra.

Így Agnes éveken át járta a Rift-völgyet. Megtanította a lányoknak, hogy hogy néz ki egy egészséges vagina, és hogy néz ki egy csonkított vagina. És azokban az időkben sok lányt megmentett. És amikor találkoztunk vele, megkérdeztük, mit tehetünk érte, és azt mondta: "Ha szereznétek nekem egy dzsipet, sokkal gyorsabban közlekedhetnék." Így hát szereztünk neki egy dzsipet. És ő megmentett 4500 lányt.

És aztán megkérdeztük tőle: "Rendben, mi másra van még szükséged?" És azt mondta: "Nos, most már szükségem van egy házra." Így hét évvel ezelőtt Agnes megépítette az első V-nap menedékházat a kenyai Narokban, maszájföldön. És ez egy olyan ház volt, ahová a lányok menekülhettek, hogy megmentsék a csiklójukat, hogy ne csonkítsák meg őket, és iskolába járhattak. És az évek során, amíg Agnes fenntartotta a házat, megváltoztatta az ottani helyzetet. Szó szerint alpolgármesterré vált. Megváltoztatta a szabályokat. Az egész közösség elkezdte támogatni, amit csinált.

Amikor ott voltunk, egy rituálét vitt véghez, amely során kibékített olyan lányokat, akik elmenekültek otthonról, a családjukkal. És volt egy Jaclyn nevű fiatal lány. Jaclyn tizennégy éves volt, maszáj családban nevelkedett, és aszály volt Kenyában. Így a tehenek sorra haltak, márpedig a tehenek jelentik a legértékesebb tulajdont. És Jaclyn véletlenül meghallotta, ahogy az apja egy öregemberrel beszél arról, hogy eladni készül őt tehenekért cserébe. És tudta, ez azt jelenti, hogy meg fogják csonkítani. Tudta, ez azt jelenti, hogy nem fog iskolába járni. Tudta, hogy azt jelenti, nincs jövője. Tudta, hogy feleségül kell mennie ahhoz az öregemberhez, tizennégy évesen.

Így egy délután, miután hallott a menedékházról, Jaclyn elhagyta apja házát, és két napon át gyalogolt, két napig át Maszájföldön. Hiénákkal aludt. Éjjel bújkált. Egyrészről azt képzelte, hogy az apja megöli, más részről, hogy Agnes Anya köszönti, azt remélve, hogy ő is üdvözölheti majd, amikor eléri a házat. És amikor elérte a házat, valóban üdvözölték. És Agnes befogadta őt. Agnes szerette őt. És Agnes eltartotta őt abban az évben. És iskolába ment, és megtalálta a saját hangját, megtalálta a saját identitását és a szívét.

És aztán eljött az ideje, amikor vissza kellett mennie, hogy beszéljen az apjával a kibékülésről, egy év elmúltával. És volt olyan szerencsém, hogy ott voltam a kunyhóban. amikor újra találkozott az apjával és kibékültek. És besétáltunk abba a kunyhóba, az apja ott ült a négy feleségével, és Jaclyn lánytestvéreivel, akik épp akkor tértek vissza, mivel mindannyian elmenekültek, amikor ő is, és az első édesanyja, akit megvertek, amikor szembeszállt az öregekkel a lánya védelmében. És amikor az apja meglátta őt, és hogy kivé lett, teljes lány-valójában, átölelte őt és sírva fakadt És azt mondta: "Gyönyörű vagy. Csodálatos nő lett belőled. Nem fogunk megcsonkítani. És szavamat adom neked, itt és most, hogy a testvéreidet sem fogjuk megcsonkítani."

És amit Jaclyn mondott neki, az az volt: "Hajlandó lettél volna engem eladni négy tehénért, egy borjúért és néhány takaróért cserébe. De megígérem neked, hogy most, hogy tanulni fogok, mindig a gondodat fogom viselni, és visszajövök és építek neked egy házat. És a közeledben leszek életed hátralévő részében."

Számomra ez mutatja a lányok erejét. És mutatja a változás hatalmát. Ma egy új részlettel szeretnék zárni a könyvemből. És ezt az itt ma este résztvevők mindegyikében ottlévő lányért szeretném tenni. És Sunitháért is szeretném tenni. És azokért a lányokért, akikről tegnap Sunitha beszélt, a lányokért, akik túlélik a nehézségeket, akik valaki mássá tudnak válni. De leginkább az ittlévő minden egyes személyért szeretném tenni, hogy értékeljük a bennünk lévő lányt, hogy értékeljük azt a részünket, amelyik sír, azt a részünket, amely érzelmes, azt a részünket, amely sebezhető, hogy megértsük, hogy ezen múlik a jövőnk.

A részlet címe: "Érzelmes lény vagyok." És az egész úgy kezdődött, hogy találkoztam egy lánnyal Wattsban, Los Angelesben. Kérdezősködtem lányok körében, hogy szeretnek-e lányok lenni, és az összes lány azt mondta: "Nem, utálom. Ki nem állhatom. Csak rossz oldala van. A fiútestvéreim kapnak meg mindent." És volt egy lány, aki felült, és azt mondta: "Én imádok lány lenni. Én egy érzelmes lény vagyok!" (Nevetés) Ez neki szól:

Imádok lány lenni. Érzem, amit te érzel, amint érzed belül a korábbi érzelmet. Én egy érzelmes lény vagyok. A dolgok nem intellektuális elméletek vagy nyomasztó gondolatok formájában közelítenek meg. Átlüktetnek a szerveimen, kezdve a lábamtól, és égnek fel egészen a fülemig. Ó, én látom, amikor a barátnődnek igazán elege van, még akkor is, ha látszólag megadja neked, amire szükséged van. Tudom, mikor jön a vihar. Érzem a láthatatlan kavargást a levegőben. Megmondom neked, hogy nem fog a fiú visszahívni. Osztom ezt az érzést.

Én érzelmi lény vagyok. Imádom, hogy nem veszem könnyen a dolgokat. Számomra minden olyan felfokozott, ahogy az utcán sétálok, ahogy az anyukám felkelt, hogy milyen elviselhetetlen, amikor veszítek, ahogy a rossz hírt fogadom.

Én érzelmi lény vagyok. Mindenhez és mindenkihez kapcsolódom. Így születtem. Nehogy rosszindulatúan állj hozzá, hogy ez csak tinédzser-dolog, vagy hogy ez csak azért van, mert lány vagyok. Ezek az érzések jobbá tesznek engem. Ezek azok, ami miatt jelen tudok lenni. Kész tudok lenni. Erős tudok lenni.

Én érzelmi lény vagyok. Van a megismerésnek egy bizonyos módja, amit az idősebb nők mintha elfelejtettek volna. Én boldog vagyok, hogy még mindig itt van a testemben. Ó, én tudom, hogy mikor készül leesni a kókuszdió. Tudom, hogy túlerőltettük a Földet. Tudom, hogy apám nem jön vissza, és tudom, hogy a tűzre senki nem készült fel. Tudom, hogy a rúzs többet jelent, mint magamutogatást, és hogy a fiúk elképesztően bizonytalanok, és hogy az úgynevezett terroristákat úgy képzik, nem pedig születnek. Tudom, hogy egy csók el tudná venni az összes döntési képességemet. (Nevetés) És tudják mit? Néha igenis vegye el. Ebben nincs semmi szélsőséges. Ez egy ilyen lány-dolog, amilyenek mindannyian lennénk, ha az a nagy ajtó bennünk tágra nyílna.

Ne mondd nekem, hogy ne sírjak, hogy maradjak nyugton, hogy ne legyek olyan szélsőséges, hogy legyek ésszerű! Én érzelmi lény vagyok. Így jött létre a Föld, így porozza be a virágokat a szél újra meg újra. Az Atlanti-óceánnak nem parancsolhatod, hogy viselkedjen! Én érzelmi lény vagyok. Miért akarnál engem megállítani vagy kikapcsolni? Én vagyok a megmaradó emlékezeted. Én visszaveszlek. Semmi sem hígult fel. Semmi sem szivárgott ki. Én imádom, hallgass ide, én imádom azt, hogy érezhetem a benned lévő érzéseket, még akkor is, ha megállítják az életem, akkor is, ha összetörik a szívem, akkor is, ha letérítenek az utamról, mert felelőssé tesznek!

Én érzelmi, én érzelmi, odaadó lény vagyok. És én imádok, hallgass ide, én imádok, imádok, imádok lány lenni! Tudják velem mondani? Én imádok, én imádok, imádok, imádok lány lenni! Nagyon szépen köszönöm. (Taps)