Emiliano Salinas: Civil válasz az erőszakra

A nevem Emiliano Salinas, és arról a szerepről fogok beszélni, amit mi, a civil társadalom tagjai töltünk be abban az erőszakos közegben, amelyben ez az ország pillanatnyilag él. 1976-ban születtem. Hagyományos mexikói családban nevelkedtem fel. Gyerekként egész átlagos életem volt: iskolába jártam, barátaimmal és unokatestvéreimmel játszottam. De aztán apám Mexikó elnöke lett, és az életemben változás állt be.

Amiről a következőkben beszélni fogok, vagy legalábbis mondanivalómnak egy része, ellentmondásos lesz. Először is, mert én személy szerint mondom ezt. Másodszor, mert amit mondok, igaz, és zavarni fog jópár embert, mert olyasvalami, amit nem akarunk hallani. De nagyon fontos, hogy figyeljünk, mert tagadhatatlan és döntő fontosságú. Zavaró lesz a bűnszövetkezetek tagjai számára is ugyanazon okoknál fogva. Arról a szerepről fogok beszélni, amelyet mi, a társadalom tagjai töltünk be ebben a jelenségben, és arról a négy különböző válaszreakcióról, amellyel mi, állampolgárok rendelkezünk, az erőszak ellen. Tudom, hogy sokaknak nehéz lesz külön kezelni azt a tényt, hogy Carlos Salinas de Gortari fia vagyok attól, hogy olyan állampolgár vagyok akit aggaszt az ország jelenlegi helyzete. Ne aggódjanak. Nem szükséges a most következők fontosságának a megértéséhez.

Úgy gondolom, Mexikóval gondunk van. Hatalmas gondunk. Gondolom, ebben egyetértünk. Ezt senki nem vonja kétségbe. Mindannyian egyetértünk. Amiben nem értünk egyet, az az, hogy mi is ez a gond. A Zeták? A drogok? A kormány? A korrupció? A szegénység? Vagy másvalami? Szerintem egyik sem. Nem úgy értem, hogy egyik sem érdemel figyelmet. Ám egyikkel sem tudunk majd megbirkózni, ha a tényleges problémát nem oldjuk meg, ami Mexikóban van.

A tényleges probléma az, hogy a legtöbb mexikói azt hiszi, hogy a körülményeink áldozatai vagyunk. Áldozatok országa vagyunk. Sőt ezt történelmileg vállaltuk magunkra, mint valaki vagy valami áldozata. A spanyolok áldozatai voltunk. Aztán a franciáké. Aztán Don Porfirióé. Aztán a Intézményes Forradalmi Párté. Még Salinasé is. És Pejéé (López Obrador). És most a Zetáké és a narkóé és a bűnözőké és az emberrablóké ... Egy pillanat! És ha ezek egyike sem maga a probléma? A probléma nem egyenlő azokkal, amelyek áldozatainak érezzük magunkat. A probléma az, hogy áldozatok szerepét játsszuk. Arra van szükség, hogy kinyissuk a szemünket és lássuk, hogy nem vagyunk áldozatok. Ha többé nem éreznénk magunkat áldozatnak, ha végre nem tekintenénk magunkat áldozatnak, annyit változna országunk!

Arról fogok beszélni, hogy hogyan váljunk egy olyan társadalomból, amely a körülmények áldozataként cselekszik, egy megbízható és felelősségteljes társadalommá amely országának jövőjét a kezébe veszi. Az állampolgári reakció négy szintjéről fogok beszélni az erőszakkal szemben. A leggyengébbtől sorban haladok a legerősebbig. Az első szint, a leggyengébb erőszakra adott állampolgári válasz, a tagadás és fásultság. Manapság a mexikói társadalom jórésze tagadja azt a helyzetet, amin keresztülmegyünk. Folytatni akarjuk mindennapi életünket, még ha nem is természetes körülmények között élünk. Országunk mindennapi élete jelen pillanatban finoman is szólva rendkívüli, kivételes körülmények mellett zajlik. Ez olyan, mintha valaki súlyos betegséggel él és tetteti, hogy csak influenzája van és az majd magától elmúlik. Azt akarjuk tettetni, hogy Mexikó influenzás. De nem az. Mexikó rákos. És ha nem teszünk semmit ellene, a rák a végén megöli.

A mexikói társadalmat el kell mozdítanunk a tagadásból és apátiából az állampolgári válasz következő szintjére, ami valójában felismerés. És ez a felismerés félelmet generál majd -- ami a helyzet komolyságának felismeréséhez vezet. De a félelem jobb, mint a fásultság, mert a félelem arra bír minket, hogy tegyünk valamit. Mexikóban rengeteg ember fél manapság. Nagyon félünk. És félelemből cselekszünk. És hadd mondjam el, mi a probléma a félelemből való cselekvéssel -- és ez az állampolgári válasz második szintje: a félelem.

Gondoljunk csak a mexikói utcákra: az erőszak miatt nem biztonságosak, így az emberek otthon maradnak. Emeli vagy csökkenti ez az utcák biztonságát? Csökkenti! Mert az utcák még néptelenebbek és veszélyesebbek lesznek, így többet maradunk otthon -- ami még néptelenebbé és veszélyesebbé teszi az utcákat, és így még többet maradunk otthon. Ebbe az ördögi körbe kerül az egész népesség, házaikba ragadva, halálra rémülve. Még jobban félünk, mint amikor még kinn voltunk az utcán. Szembe kell szállnunk ezzel a félelemmel. El kell mozdítanunk a mexikói társadalmat, a társadalom azon tagjait, akik ezen a szinten vannak, a következő szintre, ami a cselekvés.

Szembe kell néznünk félelmeinkkel és visszafoglalnunk utcáinkat, városainkat, környékeinket. Sokaknál a cselekvés dühvel párosul. A félelem dühhöz vezet. Azt mondják: - ezt már nem tudom elviselni. - Tegyünk már valamit ellene. Az utóbbi időben -- és ez egy érzékeny adat -- 35 köztéri lincselést rögzítettek 2010-ben ezidáig Mexikóban. Általában évente 1-2 szokott előfordulni. Jelenleg hetente egyet láthatunk. Ez azt mutatja, hogy a társadalom kétségbeesett és a törvényt saját kezébe veszi. Sajnos az erőszakos cselekvés -- még ha a cselekvés jobb is, mint a cselekvés hiánya -- de az ebben való részvétel csak elfedi az erőszakot. Ha én erőszakos vagyok veled és te erőszakkal válaszolsz, az erőszak részévé válsz és csak elfeded az én erőszakomat.

Tehát az állampolgári cselekvés nagyon fontos, de nagyon fontos azokat az embereket, akik az őrjöngés és erőszakos cselekvés szintjén vannak, a következő szintre mozdítani, ami az erőszakmentes cselekvés. Békés, szervezett állampolgári cselekvésre, ami nem passzív cselekvést jelent. Azt jelenti, hogy eltökélt és hatásos, de nem erőszakos. Vannak példák ilyen cselekvésre Mexikóban. Két évvel ezelőtt Galena városában, Chihuahuában a közösség egy tagját elrabolták, Eric Le Barónt. Fivérei, Benjamín és Julián, összeült a közösséggel, hogy kigondolják, mi lenne a leghelyesebb teendő: kifizetni a váltságdíjat, felfegyverkezni és az elrablók után menni, vagy segítségért fordulni a kormányhoz.

Végül Benjamín és Julián úgy döntött, hogy a leghelyesebb, amit tehetnek a közösség megszervezése és az összhangban cselekvés. Így hát mit tettek? Mozgósították Le Barón egész közösségét, hogy menjenek Chihuahuába, ahol egy tüntető ülőhelyfoglalást szerveztek a város központi parkjában. Az elrablóknak üzenetet küldtek: "Ha a váltságdíjatokat akarjátok, gyertek és vegyétek el. Itt fogunk rátok várni." Ottmaradtak. 7 nappal később Ericet szabadon engedték és hazatérhetett. Egy példája annak, hogy egy szervezett társadalom mire képes, egy olyan társadalom, amely cselekszik.

A bűnözők persze reagálhatnak erre. És ebben az esetben ezt meg is tették. 2009. július 7-én Benjamín Le Barónt meggyilkolták. De Julián Le Barón továbbra is tevékenykedik és közösségeket mozgósít Chihuahuában már több mint egy éve. És már több, mint egy éve tudja, hogy vérdíjat tűztek ki rá. De továbbra is harcol. Szervezkedik. Mozgósít. E hősies cselekedetek az egész országban jelen vannak. Juliánok ezreivel, akik együtt dolgoznak, Mexikó egy nagyon másfajta ország lenne. És ilyenek vannak! Csak fel kell emelniük a kezüket. Mexikóban születtem, Mexikóban nevelkedtem és közben megszerettem Mexikót. Hiszem, hogy aki már járt ezen a földön -- nem is beszélve az összes mexikói emberről -- egyetért azzal, hogy nem nehéz Mexikót szeretni.

Rengeteget utaztam és sehol nem találtam meg azt a szenvedélyt, amellyel a mexikóiak rendelkeznek. Ez az odaadás, amit mi érzünk nemzeti futballválogatottunkért. Ezt az odaadást mutatjuk a katasztrófák áldozatainak megsegítése során, mint pl. az 1985-ös földrengés vagy az idei áradások. Ez az a szenvedély, amellyel nemzeti himnuszunkat énekeljük gyerekkorunk óta. Amikor úgy gondoltuk, hogy Masiosare volt a külső ellenség, és énekeltünk, gyerekes szívvel, "egy katona minden fiúban". Azt hiszem, a legnagyobb sértés, amivel egy mexikóit a legsúlyosabban meg lehet sérteni, anyjának szidása. Egy anya a legszentebb dolog az életben. Mexikó, az anyánk manapság értünk kiált, gyerekeiért. A legsötétebb időszakot éljük meg napjainkban. Anyánkat, Mexikót, pontosan a szemünk előtt erőszakolják meg. Mitévők legyünk? Masiosare, az idegen ellenség itt van. Hol van a minden fiúban levő katona?

Mahatma Gandi, minden idők legnagyobb civil harcosa azt mondta: "Légy az a változás, amit a világban is szeretnél látni." Manapság Mexikóban Gandikat kerestetnek. Gandikra van szükségünk. Olyan férfiakra és nőkre, akik szeretik Mexikót és akik készek tenni érte. Ez egy felhívás minden igaz mexikóinak, hogy csatlakozzanak ehhez a kezdeményezéshez. Ez egy felhívás arra, hogy minden egyes dolog, amit szeretünk Mexikóban -- a fesztiválok, a piacok, az éttermek, a bárok, a tequila, a mariachik, a szerenádok, a posadák, El Grito, a Halottak napja, San Miguel, a jókedv, az élet szeretete, a küzdelem meg minden, ami a mexikói létet jelenti -- ne tűnjön el erről a világról.

Nagyon erős ellenféllel állunk szemben. De sokkal többen vagyunk. Elvehetik egy ember életét. Bárki megölhet engem, vagy téged vagy téged. De senki nem ölheti meg az igazi mexikóiak szellemét. A csatát megnyertük, de még mindig harcolnunk kell. 2000 évvel ezelőtt Juvenál, a római költő mondott valamit, ami manapság minden igaz mexikói szívében visszhangzik. Azt mondta: "A legnagyobb bűnnek az élet becsülettel szembeni előnyben részesítését tartsd, és vigyázz, hogy az élet kedvéért ne veszítsd el azt, amiért az életet élni érdemes." Köszönöm. (Taps)