Elif Shafak: A határtalan fikció megfoghatatlan körei

Mesélő vagyok. Ez a feladatom az életben: történeteket mesélek, regényeket írok. Ma éppen a történetmesélés művészetéről szeretnék nektek néhány sztorit mesélni, no és pár természetfeletti lényről, a dzsinnekről. De még mielőtt erre rátérnék, engedjétek meg, hogy egy kicsit a saját történetembe is bepillantást engedjek. Természetesen a szavakat hívom segítségül, és egy geometriai formát, a kört. Előadásom során, több körrel is találkozhattok majd.

Franciaországban, Strasbourgban születtem, a szüleim törökök. Nem sokkal később, szüleim elváltak, és anyámmal Törökországba költöztem. Ettől kezdve egy egyedülálló anya, egyke gyermekeként nevelkedtem. Na már most, a korai 1970-es években, Ankarában, ez egy kicsit szokatlan volt. A szomszédságunk tele volt nagycsaládokkal, melyekben az apák voltak a családfők. Ahogy cseperedtem, figyeltem az elvált anyámat, egy patriarchális társadalomban. Sőt, úgy nőttem fel, hogy egyszerre kétféle nőiséget is megfigyelhettem. Az egyik oldalon volt az anyám, jól képzett, nem vallásos, modern, nyugatias, török nő. A másik oldalon volt a nagymamám, aki szintén gondomat viselte, és sokkal spirituálisabb, kevésbé képzett, és egész biztosan kevésbé racionális volt. Ez a nő kávé zaccból olvasta a jövőt, és ólmot öntött varázslatos formákba, hogy megakadályozza a szemmel-verést.

Rengetegen látogatták a nagyanyámat, olyanok, akiknek súlyos pattanásaik voltak az arcukon, vagy szemölcsök a kezeiken. Nagyanyám minden alkalommal arab szavakat mormogott, fogott egy vörös almát, és annyi rózsatüskét döfött bele, ahány szemölcstől meg akarta szabadítani a szenvedőket. Aztán sötét tintával, egyenként köröket rajzolt a tüskék köré. Egy hétre rá, a páciens visszatért, kontroll vizsgálatra. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellene ilyeneket mondanom egy tudósokból és kutatókból álló közönség előtt, de az igazság az, hogy az összes ember közül, akik a nagyanyámhoz a bőr betegségeikkel jártak, egy olyat nem láttam, aki boldogtalanul vagy gyógyulás nélkül tért volna vissza. Megkérdeztem, hogy hogyan csinálja ezt. Talán az ima ereje teszi? Erre azt válaszolta, hogy: "Igen, az ima hatékony. De tudatában kell lenned, hogy milyen erő lakozik a körökben."

Nagyon értékes leckét tanultam meg tőle, oly sok minden más mellett. Ha valamit meg akarsz semmisíteni ebben az életben, legyen az pattanás, szégyenfolt, vagy az emberi lélek, csak vastag falakkal kell körülvenned. Ettől majd kiszárad belül. Mindannyian valamilyen társadalmi és kulturális körben élünk. Mindenki. Beleszületünk egy bizonyos fajta családba, nemzetbe, osztályba. Ha semmilyen kapcsolatunk sincs a magától értetődőn túli világgal, akkor mi magunk is reszkírozzuk, hogy kiszikkadunk. Képzeletünk összetöpörödhet, szívünk megkeményedhet, emberségünk elsorvadhat, ha túl sokáig kulturális gubóinkban rekedünk. Ha barátaink, szomszédaink, kollégáink, és a családunk is... ... ha mindenki hasonlít ránk, akkor ez annyit jelent, hogy tükörképeinkkel vagyunk körülvéve.

Van egy másik dolog is, melyet a nagyanyámhoz hasonló török nők művelnek: bársonnyal takarják le a tükröket, vagy tükröződő felükkel a fal felé akasztják fel őket. Ez egy régi keleti szokás, mely arra a tudásra alapoz, hogy nem egészséges, ha egy ember túl sok időt tölt azzal, hogy önmagát bámulja a tükörben. Ironikus módon, globalizált világunkra, az egyívásúak zárt közösségei jelentik ma a legnagyobb veszélyt. És mindenütt ez történik, a liberálisok és a konzervatívak, a hitetlenek és a hívők, a gazdagok és a szegények között, keleten és nyugaton egyaránt. Klasztereket alakítunk ki, melyek a hasonlóságra alapoznak, majd pedig sztereotípiákat alakítunk ki, más klaszter béli emberekkel kapcsolatban. Véleményem szerint, a kulturális gettókból a történet mesélés erejével lehet kitörni (ez az egyik lehetőség). A történetek nem képesek lerombolni a határokat, de képesek meglékelni mentális falainkat. Ezeken a réseken át megpillanthatjuk a másikat, és néha még szerethetjük is azt, akit és amit látunk.

Nyolcéves koromban kezdtem fikciót írni. Anyám egyik nap egy türkizszínű jegyzetfüzettel tért haza, és azt kérdezte, volna-e kedven személyes jegyzeteket vezetni. Visszatekintve, kissé aggódhatott az elmeállapotom miatt. Otthon folyton történeteket meséltem, ami jó volt, csakhogy képzelt barátoknak meséltem, ami [anyám szerint] nem volt annyira jó. Annyira introvertált gyerek voltam, hogy színes krétákkal beszélgettem, és elnézést kértem a tárgyaktól, amikor beléjük botlottam. Anyám azt gondolta, jót tehet nekem, ha napról-napra leírom a tapasztalataimat, és az érzéseimet. Amit nem tudott, hogy életemet borzalmasan unalmasnak találtam, és az utolsó dolog, amit tenni akartam, az volt, hogy magamról írok. Ezért inkább más emberekről kezdtem írni, és olyan dolgokról, melyek soha sem történtek meg. És így kezdődött életre szóló szenvedélyem, a regényírás iránt. Tehát a fikció, számomra, kezdettől fogva kevéssé szólt az önéletrajzírásról, és sokkal inkább egy transzcendentális utazás volt, mások életébe, más lehetőségek felé. Kérlek nézzétek ezt el nekem: most rajzolok egy kört, és majd visszatérek erre a pontra.

Egy másik dolog is történt ekkoriban. Anyám diplomata lett. Úgyhogy, ebből a kicsi, babonás, középosztály béli közegből, mely a nagyanyám közege volt, átrepítettek egy sznob, nemzetközi iskolába [Madridban], ahol én voltam az egyetlen török. Itt találkoztam elsőként azzal, amit én "reprezentatív külföldi"-nek hívok. Az osztályunkban mindenféle náció jelen volt. Ugyanakkor ez a sokféleség nem vezetett kozmopolita, egalitárius osztálytermi demokráciához. Ez a közeg olyan atmoszférát teremtett, melyben a gyerekek nem önálló individuumok voltak, hanem valami sokkal nagyobb dolog képviselői. Olyanok voltunk, mint az Egyesült Nemzetek miniatűrje, ami izgalmas volt, kivéve, amikor valami negatív dolog történt, egy nemzettel, vagy egy vallással kapcsolatban. A [konkrét vallást vagy nemzetet] megtestesítő gyereket a végtelenségig gúnyolták, csúfolták, és terrorizálták. Én csak tudom, mivel amikor ebbe a konkrét iskolába jártam, a hadsereg puccsal átvette hazám felett a hatalmat, egy fegyveres, aki olyan állampolgár volt, mint én, majdnem megölte a Pápát, és Törökország nulla pontot kapott az Eurovíziós Dalfesztiválon. (Nevetés)

Gyakran váltottam iskolát, és arról álmodtam, akkoriban, hogy tengerész leszek. A kulturális sztereotípiákat is ott ízleltem meg. A többi gyerek az "Éjféli Expressz" című filmről kérdezett, melyet én nem láttam. Érdeklődtek, hogy naponta hány cigarettát szívok, mert azt hitték, hogy minden török erős dohányos. És azt találgatták, hogy mikor kezdem majd eltakarni a hajamat. Megtudtam tehát, hogy ez a három sztereotípia élt az emberek fejében a hazámról: a politika, a cigaretta, és a lepel. Spanyolország után, Jordániába, Németországba, majd újra Ankarába mentünk. Bárhová is mentem, úgy éreztem, hogy csak a fantáziámat vihettem magammal, koffer gyanánt. Történeteim adták meg számomra a középpont, a kontinuitás, és a koherencia érzését, a három K-t, melyeket annyira hiányoltam különben.

Húszas éveim közepén Isztambulba költöztem, a városba, melyet imádok. Egy sokféleségtől vibráló szomszédságban laktam, ahol több novellámat is írtam. Isztambulban voltam, az 1999-es földrengéskor. Amikor hajnali háromkor kirohantam az épületből, valami olyat láttam, amitől földbe gyökerezett a lábam. Volt ott egy öreg, zsémbes fűszeres, aki nem árult alkoholt, és nem beszélt a marginalizáltakkal. Most azonban egy transzvesztita mellett ült, akin hosszú fekete paróka volt, és akinek a szempillafesték végigfolyt az arcán. Láttam, ahogy az öregember kinyitott egy csomag cigarettát, mindezt remegő kézzel, és megkínálta egy szállal. És a fejemben így él a földrengés éjjele, a mai napig: a konzervatív fűszeres és a síró transzvesztita, amint együtt dohányoznak a járdán. Amikor a halállal és a pusztítással szembesülünk, világi különbségeink elpárolognak, és mi mind egyek leszünk, még ha csak egy pár órára is... Mindig hittem benne, hogy a történeteknek hasonló hatásuk van ránk. Nem állítom, hogy a fikció ereje megfelel a földrengés erejének. De amikor egy jó regényt olvasunk, elhagyjuk kicsi, otthonos lakásunkat, egyedül kimegyünk az éjszakába, és olyan embereket ismerünk meg, akikkel soha sem találkoztunk korábban, és talán még előítéletekkel is viseltettünk velük szemben.

Nem sokkal később az USA-ban tanultam és kutattam egy női egyetemen, Bostonban [pontosabban Boston közelében, a Mount Holyoke College-ban, South Hadley, Massachusetts-ben], majd a Michigan-i egyetemen [Ann Arbor, Michigan-ben]. Nem annyira földrajzi, mint inkább nyelvi változásként éltem meg mindezt. Angolul kezdtem fikciót írni. Nem vagyok sem bevándorló, sem menekült, sem száműzött, ezért sokan kérdezik tőlem, hogy miért teszem ezt. De a nyelvek közötti ingázás, módot ad, hogy újrateremtsem magam. Szeretek törökül írni, mert nagyon költői és érzelmes [jobb féltekés] a számomra. És angolul is szeretek írni, mert nagyon matematikai és bal féltekés. Így aztán mindkét nyelvhez kötődöm, más és más módon. Számomra, ahogy sok millió másik ember számára is, a világon mindenhol, manapság, az angol egy tanult nyelv [nem anyanyelv]. Amikor későn csöppensz egy nyelvbe, folyamatos és érzékelhető frusztrációt élsz meg. Későn érkezők lévén, mindig többet akarunk mondani, jobb vicceket akarunk mesélni, jobb dolgokat akarunk mondani. De kevesebbet mondunk, mert múlhatatlan rés van az elménk és a nyelvünk között. És ez a rés [eleinte] nagyon nyomasztó tud lenni. De ha nem találjuk ijesztőnek, akkor mindez nagyon stimuláló is lehet. És ezt fedeztem fel Bostonban, hogy a [nyelvi] frusztráció nagyon ösztönző lehet.

Ekkortájt nagyanyám, aki növekvő aggodalommal figyelte életemet alakulását, napi imáiba foglalta, hogy sürgősen házasodjak meg, hogy végleg megtalálhassam a helyemet. És mivel isten szereti őt, meg is házasodtam. (Nevetés) De a letelepedés helyett, Arizonába utaztam. És mivel a férjem Isztambulban él, Arizona és Isztambul között kezdtem ingázni. Két hely, a föld kerekén, melyek nem is különbözhetnének jobban egymástól. Azt hiszem, hogy egy részem, mindig is nomád volt, fizikailag és spirituálisan egyaránt. Történeteim elkísérnek, összetartva a darabjaimat és emlékeimet, mint valami egzisztenciális ragasztó.

De bármennyire is szeretem a történeteket, egy ideje azt is gondolom, hogy mágiájukat veszítik, amikor a történeteket többnek tekintik, mint pusztán egy sztorinak. Olyan téma ez, melyről szeretnék együtt gondolkodni. Amikor az első angolul írt regényem Amerikában megjelent, érdekes megjegyzést hallottam egy irodalomkritikustól. "Tetszett a könyved...,", mondta, de hozzátette: "... bárcsak máshogy írtad volna meg." (Nevetés) Megkérdeztem, hogy érti. Azt mondta: "Nézzük csak. Rengeteg Spanyol, Amerikai, hispániai karakter van benne, de csak egy török karakter, és az is egy férfi." A történet egy egyetemi kampuszon játszódott, Bostonban, úgyhogy számomra teljesen normális volt, hogy több nemzetközi karakter volt benne, és csak egy török szereplő. De tudtam, hogy a kritikusom mit akart mondani. És azt is világosan éreztem, hogy folyton csalódást okozok majd neki. Identitásom megnyilvánulását akarta látni. Egy török nőt keresett a könyvemben, pusztán azért, mert én az vagyok.

Gyakran esik szó arról, hogy a történetek megváltoztatják a világot. De látnunk kellene azt is, hogy az identitáspolitika világa hogyan befolyásolja a történetek áramlását, azt, ahogyan olvassák, és kritizálják őket. Rengeteg író érzi ezt a nyomást, de a nem-nyugati írók még ennél is jobban érzik. Ha hozzám hasonló nőnemű író vagy, aki a muzulmán világból származik, mint én is, akkor azt várják tőled, hogy a muzulmán nők történeteit írd meg, lehetőleg, boldogtalan muzulmán nők, boldogtalan történeteit. Elvárják, hogy informatív, szívszaggató, és jellegzetes történeteket írjál, és a kísérletező és avantgárd műveket majd megírhatják a nyugati kollégáid. Amit gyerekként megtapasztaltam a madridi iskolámban, ugyan az történik az irodalom világában is. Az írókra nem mint kreatív individuumokra tekintenek, hanem mint saját kultúrájuk képviselőire. Néhány kínai, pár török és egy-két nigériai író... Azt gondolják rólunk, hogy valami nagyon is jellemzőt hordozunk, hovatovább, valami különlegességet [szinte furcsaságot].

James Baldwin író és ingázó, interjút adott 1984-ben, melynek során újra és újra a homoszexualitásáról kérdezték. Amikor a riporter megpróbálta őt meleg íróként beskatulyázni, Baldwin megálljt parancsolt neki és azt mondta, "Hát nem látod? Nincs bennem semmi olyan, ami ne lenne meg bárki másban, és nincs másokban semmi, ami ne lenne meg bennem is.". Amikor az identitáspolitika címkét aggat ránk, akkor fantáziánk szabadsága kerül veszélybe. Van egy homályos kategória, melyet úgy neveznek, hogy multikulturális irodalom, melybe összegyúrták az összes nem nyugati irodalmat. Sosem felejtem el az első multikulturális felolvasásomat, a Harvard Square-en, úgy tíz évvel ezelőtt. Hárman voltunk, egy Fülöp-szigetek-i, egy török, és egy indonéz... pont mint egy viccben... (Nevetés) És nem azért hoztak össze minket, mert hasonló volt a művészi stílusunk, vagy az irodalmi ízlésünk. Csak az útleveleink miatt. A multikulturális íróktól elvárják, hogy valódi történeteket meséljenek, nem kitalált sztorikat. Tevékenységünk így illeszkedik a regény világába, funkciója van, nem csak maguk az írók, hanem elképzelt karaktereik is: valami sokkal nagyobb képviselőiként jelennek meg.

De gyorsan hozzá kell tennem, hogy ez a tendencia, hogy egy történetet többnek értelmeznek, nem csak egy sztorinak, az nem csak nyugati divat. Mindenhol fellelhető ez a tendencia. És ezt első kézből tapasztalhattam meg, amikor 2005-ben bíróság elé állítottak, a szavakért, melyeket kitalált karaktereim ejtettek ki a szájukon, egyik regényemben. Szándékom szerint, egy konstruktív, több rétegű regényt akartam írni, egy örmény és egy török családról, egy nő szemén át szemlélve az eseményeket. Kicsi kis történetem hatalmas problémává lett, amikor bepereltek. Egyesek kritizáltak, mások magasztaltak, mert a török-örmény konfliktusról írtam. De folyton emlékeztetnem kellett a feleket, hogy ez csak fikció. Csak egy történet volt. És amikor azt mondom, hogy "csak" egy történet, akkor nem lekicsinyelni akarom a munkámat. Azért akarom szeretni és ünnepelni a regényemet, ami valójában, és nem valaminek az eszközeként.

Az íróknak joguk van kifejezni politikai véleményüket, és vannak nagyon jó politikai regények, de a fikció nyelve, nem a napi politika nyelve. Csehov azt mondta, "Egy probléma megoldása, és a jó kérdésfeltevés, két teljesen különböző dolgok. És csak az utóbbi [a jó kérdésfelvetés] a művész felelőssége." Az identitáspolitika megosztó. A fikció összeköt. Az egyik az általánosítások terén érdekelt. A másik a részletek terén. Az egyik határokat szab. A másik nem ismeri el a határokat. Az identitáspolitika tömör téglákból áll. A fikció olyan, mint a folyó víz.

Az ottomán időkben éltek úgynevezett meddah-ok, vándor mesélők. Kávéházakba ültek be, és nézőközönség előtt történeteket meséltek, gyakran improvizáltak. Minden egyes alkalommal, amikor új karakter jelent meg a sztoriban, a meddah megváltoztatta a hangját, és ezzel megszemélyesítette a karaktert. Bárki odamehetett és meghallgathatta, hétköznapi emberek, vagy a szultán, muzulmánok és nem muzulmánok, egyaránt. A történetek áthatoltak minden határon. Mint Nasreddin Hodja meséi, melyek nagyon népszerűek voltak a közel-keleten, észak-Afrikában, a balkáni területeken, és Ázsiában. A történetek ma is határokon ívelnek át. Amikor a Palesztina-i és Izrael-i politikusok beszélnek, általában nem figyelnek egymásra. De egy palesztin olvasó, akkor is elolvassa egy zsidó író regényét, és oda-vissza, kapcsolatba kerülnek, együtt éreznek a mesélővel. Az irodalomnak fel kell emelnie minket. Ha erre nem képes, akkor nem jó irodalom.

A könyvek mentették meg a befelé forduló, félénk gyermeket, aki voltam... aki valamikor régen voltam. De tudatában vagyok a fetisizálás veszélyeinek is. Amikor a költő és misztikus Rumi összetalálkozott spirituális társával, Tabriz-i Shams-val, és Shams első dolga az volt, hogy Rumi könyveit vízbe dobta, és figyelte, ahogy a betűk elenyésznek. [Más forrás szerint a könyvek szárazak maradtak, megint más szerint lángra kaptak.] A Sufi-k szerint, "A tudás, mely nem emel önmagad fölé, rosszabb, mint a tudatlanság." A mai kulturális gettókkal kapcsolatban nem a tudás hiánya a legnagyobb probléma. Rengeteget tudunk egymásról, vagy legalábbis ezt hisszük. De az a tudás, mely nem emel önmagunk fölé, elitistává tesz, távolít minket, és elveszítjük miatta a kapcsolatot [másokkal és a valóságukkal]. Van egy kedvenc metaforám: élj úgy, mint egy körző. Mint ismeretes, a körző egyik szára fix, egy helyen gyökerezik. Ezenközben a másik szára széles köröket húz, és folyamatosan mozog. Ilyen az én fikcióm is. Az egyik szára Isztambulban van, erős török gyökerek között. De a másik szára a világot járja, és különböző kultúrákhoz kapcsolódik. És ilyen értelemben, szeretek úgy gondolni a fikcióra, mint egyszerre lokális és univerzális dologra, mely innen és mindenhonnan való.

Akik jártak közületek Isztambulban, azok valószínűleg látták a Topkapi Palotát, melyben ottomán szultánok éltek, több mint 400 éven át. A palotában, közvetlenül a legkedveltebb ágyasok lakosztályai mellett, van egy olyan terület, melynek neve: a Dzsinnek Gyülekezőhelye. Ez a hely az épületek között van. Szerintem ez nagyon izgalmas gondolat. Általában bizalmatlanok vagyunk a halmazok közötti dolgokkal szemben. A dzsinnekhez hasonló természetfeletti lények létezésének helyeiként azonosítjuk őket; füst nélküli tűzből vannak, és a megfoghatatlanság szimbólumai. Azt hiszem, hogy az íróknak és a művészeknek éppen az ilyen körvonalazatlan helyekre van a legnagyobb szükségük. Amikor írok, nagy becsben tartom a a nehezen megfogható dolgokat és a változékonyságot. Szeretem, hogy fogalmam sincs, mi történik majd 10 oldal múlva. Szeretem, amikor hőseim meglepnek engem. Lehet, hogy majd egy muzulmán nőről írok az egyik regényemben. És meglehet, nagyon boldog történet lesz. És a következő könyvemben talán egy jóképű, meleg norvég professzorról írok. Míg a szívünkből jön, bármiről és mindenről írhatunk.

Audre Lorde egyszer azt mondta, "Fehér atyáink azt tanították nekünk, hogy "Gondolkodom, tehát vagyok."." Azt ajánlotta, mondjuk inkább, hogy: "Érzek, tehát szabad vagyok." Azt hiszem, ez egy csodálatos paradigmaváltás volt. Mégis, miért van az, hogy a kreatív írás kurzusokon, manapság, a legelső dolog, amit a diákoknak tanítunk: írd azt, amit tudsz? Talán nem ez a megfelelő indulás. A fantáziadús irodalom nem arról szól, hogy leírjuk, kik vagyunk, mit tudunk, és hogy miről szól az identitásunk. Arra kellene magunkat és a fiatalokat is tanítani, hogy képesek legyenek kiterjeszteni a szívüket, és arról írjanak, amit éreznek. Ki kell lépnünk saját kulturális gettóinkból, és meg kell látogatnunk egyiket a másik után [mások kulturális gettóit].

Mindent összevetve, a sztorik úgy pörögnek, mint a kerengő dervisek, egyik kört a másik után rajzolják. Az egész emberiséget összekötik, az identitáspolitikától függetlenül. És ez a jó hír. Egy régi Sufi költeménnyel zárnám előadásomat. "Gyere, egyszer és mindenkorra legyünk barátok; tegyük magunknak egyszerűvé az életet; adjunk szeretetet és fogadjuk el a szeretetet; a föld senkié sem lehet."

Köszönöm.

(Taps) [Translated and subtitled by/Fordította és feliratozta: Regina Saphier]