Edi Rama: Vedd vissza városod festékkel!

Korábban egy művész voltam. Még mindig festek. Szeretem a művészetet. Szeretem azt a vidámságot, amivel a színek hozzájárulnak az életünkhöz és a közösségünkhöz, és próbálok a bennem levő művészből valamennyit a politikában is megjeleníteni. Úgy gondolom a feladatom ma, az ok, amiért itt vagyok, nem egyszerűen kampányolni a pártom érdekében, hanem a politikáért és a szerepért, amit az betölt az életünk jobbá tétele érdekében.

Fővárosunk Tirana polgármestere voltam 11 évig. Rengeteg kihívással szembesültünk. A művészet része volt az ezekre adott válaszoknak, és kezdetben a nevemet két dologgal kapcsolták össze: illegális építmények lerombolásával, hogy visszaszerezzük a köztereket, és a színek használatával, hogy felélesszük a reményt, amely már elveszett a városomban. De a színek használata nem csupán egy művészi cselekedet volt. Sokkal inkább egy politikai akció, azzal összefüggésben, hogy a városi költségvetés, amellyel rendelkeztem a megválasztásomkor, nulla egész valamennyit tett ki.

Amikor az első épületnél átfestettük a komor szürke homlokzatot ragyogó, narancs színre, valami elképzelhetetlen dolog történt. Forgalmi dugó alakult ki, és emberek tömege gyülekezett, mintha valami látványos baleset helyszíne lenne, vagy valamilyen popsztár tűnt volna fel.

A támogatásért felelős francia EU hivatalnok rohant, hogy leállítsa a festést. Üvöltötte, hogy leállítja a finanszírozást.

"De miért?" kérdeztem.

"Mert a színek, amiket rendeltek nem felelnek meg az Európai normáknak", felelte.

"Nos", feleltem, "a környezet nem felel meg az Európai normáknak, annak ellenére, hogy nem ezt akarjuk, de mi magunk fogjuk kiválasztani a színeket, mivel pontosan ez az amit szeretnénk. És amennyiben nem engedi, hogy folytassuk a munkát, sajtótájékoztatót fogok tartani, itt és most, ezen az helyen, és elmondjuk az embereknek, hogy pontosan úgy kezel, mint a cenzorok a szocializmusban."

Ekkor kissé zavart lett, és megkért, kössünk kompromisszumot. De jeleztem neki, elnézést, de a színek esetében a kompromisszum a szürkét jelenti, és elég szürkeség ér bennünket egy életen át. (Taps) Tehát itt az idő változtatni.

Köztereink rehabilitálása, újjáélesztette egy városhoz tartozás érzését, amit az emberek elvesztettek. Az emberek büszkesége a saját lakóhelyükkel kapcsolatban, és érzések, amelyeket mélyen eltemettek évekre a köztereinken felbukkanó illegális, barbár építkezésekkel szembeni düh alá. És amikor a színek mindenütt előjöttek, a hangulatváltozás kezdte megváltoztatni az emberek lelkét. Nagy zavar támadt: "Mi ez? Mi történik? Mit tesznek velünk a színek?"

Készítettünk egy közvélemény-kutatást, a legérdekesebb kutatást amivel életemben találkoztam. Megkérdeztük az embereket, "Szeretnék-e ezt az intézkedést, szeretnék-e az épületeket ilyenre festeni?" A második kérdés az volt, "Szeretnék-e megállítani, vagy szeretnék-e folytatni?" Az első kérdésre, 63 százalékuk azt válaszolta: igen, szeretnénk. 37 százalék azt mondta: nem szeretné. De a második kérdésre a fele azoknak, akiknek nem tetszett, azt válaszolták, hogy folytassuk. (Nevetés)

Változást lehetett érzékelni. Például, az emberek kevesebb szemetet dobtak el az utcán, elkezdtek adót fizetni, olyan dolgokat éreztek, amiket már elfelejtettek, és a szépség úgy viselkedett, mint egy őr, ahol a városi rendőrség, vagy az állam maga hiányzott.

Emlékszem, egy nap sétáltam egy utcán, amelyet éppen csak újrafestettek, és ahol éppen fákat ültettünk, amikor láttam egy üzletvezetőt és a feleségét, amint üveghomlokzatot készíttet az üzletükhöz. A régi redőnyt kidobták a hulladékgyűjtő helyre.

"Miért dobták ki a redőnyöket?" kérdeztem.

"Nos, mivel az utca most már biztonságosabb", felelték.

"Biztonságosabb? Miért? Több rendőr van az utcán?"

"Ugyan már, ember! Milyen rendőr?" Maga is láthatja. Mindenhol színek, köztéri világítás, új járda kátyúk nélkül, fák. Minden gyönyörű, biztonságos."

És valóban, a szépség volt az, ami megadta az embereknek a védettség érzését. És ez nem volt egy téves érzés. A bűnözés csökkent.

A szabadság, amit 1990-ben nyertünk el anarchiát hozott a városnak, mialatt a 90-es évek durvasága a remény elvesztését hozta a város számára. A falak lefestése nem adott enni a gyerekeknek, nem látta el a betegeket, vagy oktatta a tudatlanokat, de reményt és fényt hozott, és segített, hogy az emberek lássák, máshogy is lehet csinálni, más szellemben, más hozzáállással az életünkhöz, és ha ugyanezt az energiát és reményt fektetjük a politikánkba, egy jobb életet építhetünk mindannyiunknak és az országunknak. Eltávolítottunk 123.000 tonna betont csak a folyópartról. Leromboltunk több mint 5.000 illegális épületet mindenütt a városban, egészen egy 8 emeletes épületig, amely a legmagasabb volt közülük. 55.000 fát és bokrot ültettünk az utcákon. Bevezettünk egy zöld adót, és mindenki elfogadta, minden üzlet fizette rendszeresen. Nyílt verseny révén sikerült rengeteg fiatalt toboroznunk a közigazgatásba, és ezáltal sikerült kiépitenünk egy depolitizált közintézményt, ahol nők és férfiak egyformán vannak képviselve.

Nemzetközi szervezetek rengeteget fektettek be Albániában az elmúlt 20 évben, nem mindet használták fel jól. Amikor a Világbank igazgatójának mondtam, szeretném, ha finanszíroznának egy projektet, hogy egy modell recepciót építhessünk a polgárok számára, pontosan azért, hogy küzdjünk az elburjánzott, mindennapos korrupcióval, nem értettek meg. De az emberek hosszú sorokban vártak napsütésben és esőben azért, hogy egy igazolást, vagy egy egyszerű választ kapjanak két fém bódé két apró ablakából. Fizettek, hogy kikerülhessék a sort, a hosszú sort. A válasz a kérdéseikre egy hangtól jött abból a sötét lyukból, és másrészről, egy titokzatos kéz nyúlt ki, hogy elvegye a dokumentumaikat, mialatt kutatott régi dokumentumok között a kenőpénz után. Lecserélhettük volna a láthatatlan hivatalnokokat a bódékban minden héten, de nem változtathattuk volna meg ezt a korrupt gyakorlatot.

"Meggyőződésem", mondtam a német tisztviselőnek a Világbanknál, "hogy lehetetlen lenne megvesztegetni őket, ha Németországban, egy német hivatalban dolgoznának, ugyanígy meg vagyok győződve, ha német hivatalnokokat a német hivatalokból beraknánk azokba a lyukakba, őket is ugyanúgy megvesztegetnék."

(Taps)

Nem a génekről van szó. Nem arról szól, hogy valaki lelkiismeretesebb, míg más kevésbé lelkiismeretes. Ez a rendszerről, szervezetről szól. A környezetről, valamint a tiszteletről is szól.

Eltávolítottuk a bódékat. Új, világos ügyfélfogadót építettünk, ami az emberek, a tiranai polgárok számára azt az érzést keltette amikor beléptek, mintha külföldre utaztak volna, hogy benyújtsák igényüket. Készítettünk egy online ellenőrzési rendszert, és így felgyorsítottuk a folyamatokat. A polgárokat helyeztük előtérbe, nem a hivatalnokot.

Az állami adminisztrációban tapasztalható korrupciót az olyan országokban mint Albánia -- nem nekem kellene említenem, mint például Görögország -- csak modernizációval lehet leküzdeni. Megújítani a kormányzatot magának a politikának a megújításával, ez a válasz, és nem megújítani az embereket előre gyártott szabályok révén, amit a fejlett világ gyakran hiába erőltet olyan emberekre, mint mi. (Taps)

A dolgok azért fajultak eddig, mert a politikusok általában, de különösképpen a mi országunkban, nézzünk szembe vele, úgy gondolják, az emberek ostobák. Magától értetődőnek veszik, bármi történjen, az embereknek követniük kell őket, miközben a politika, egyre többször nem képes választ adni a közérdekű kérdésekre, vagy a hétköznapi emberek szükségleteire. A politika egyre jobban hasonlít egy, a politikusok által játszott cinikus játékra, miközben a közösséget félrelökik, mintha csak egy stadionban ülnénk, amelyben a politika iránti szenvedély folyamatosan teret enged a vakságnak és kétségbeesésnek. Azokról a lépcsőkről nézve, minden mai politikus egyformának látszik, és a politika egyre jobban hasonlít egy sporthoz, amely több agresszióra és pesszimizmusra ösztönöz, mint közösségi összefogásra és civil szerepvállalás vágyára.

Barack Obama nyert, -- (Taps) -- mert úgy mozgósította az embereket, mint soha korábban, a közösségi hálózatok segítségévél. Nem ismert mindenkit egyesével, de csodálatra méltó leleményességgel sikerült őket aktivistává tenni azáltal, hogy megadta nekik a lehetőséget, hogy a kezükbe vegyék az érveket és eszközöket, amelyre mindegyiküknek szüksége volt, hogy a nevében kampányoljanak saját kampány elkészítésével. Twitterezek. Imádom. Szeretem, mert lehetővé teszi, hogy terjesszem az üzenetemet, de azt is lehetővé teszi, hogy az emberek eljuttassák üzeneteiket hozzám. Ez a politika, nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé és oldalra, és megengedve mindenkinek, hogy hallassa hangját, az, amire szükségünk van. A politika nem csak a vezetőkről szól. Nem csak politikusokról és törvényekről. Arról szól, hogyan gondolkodnak az emberek, hogyan látják a világot maguk körül, hogyan használják idejüket és energiájukat. Amikor azt mondják minden politikus ugyanolyan, kérdezzék meg maguktól, vajon Obama ugyanolyan, mint Bush, François Hollande ugyanolyan, mint Sarkozy. Nem. Különböző emberek, különböző nézőpontokkal, és különböző elképzelésekkel a világ számára. Amikor azt mondják nem változik semmi, csak álljanak meg, és gondolkodjanak el milyen volt a világ 10, 20, 50, 100 évvel ezelőtt. A világunkat a változás üteme határozza meg. Mindannyian változtathatunk a világon.

Íme egy apró példa, hogyan képes egy dolog, a színek használata változásokat előidézni. Még több változást szeretnék elérni az országom miniszterelnökeként, de ti mindannyian képesek vagytok változásokat elérni, ha akarjátok.

Roosevelt elnök mondta, "Hidd, hogy tudod és félig már el is érted."

Efharisto and kalinihta. [Köszönet és jó éjt.]

(Taps)