Diane Nyad: Extrém úszás a világ legveszélyesebb medúzáival

Nos, néhány évvel ezelőtt betöltöttem a hatvanat, és nem szerettem hatvan éves lenni. (Nevetés) És küzdeni kezdtem azzal az egzisztenciális szorongással, hogy milyen keveset értem el az életben. Nem arról volt szó, hogy eljutottam idáig az életben, sokkal inkább arról, hogy ki lett belőlem? Hogyan töltöttem el az értékes időmet? Hogyan múlhatott el olyan gyorsan, mint a villám? És nem tudtam megbocsájtani magamnak azt a számtalanul sok órát, amit elvesztegettem a negatív gondolataimra -- mindazt az időt, amit azzal töltöttem, hogy ostoroztam magam a házasságom elvesztéséért, a gyermekkoromban elszenvedett szexuális zaklatásért, aminek nem vetettem véget, a karrierem építéséért, és így tovább, és így tovább. De miért, miért nem csináltam jobban? Miért? Miért? Miért? És aztán 82 éves korában elhunyt az édesanyám. Gondolkozni kezdtem, és nemcsak azon, hogy nem vagyok elégedett a múltammal, hanem fojtogatni kezdett az a gondolat, hogy "már csak 22 évem van hátra". Mit fogok kezdeni ezzel a rövidke idővel, ami egyre csak rohan? És nem vagyok egyáltalán a jelenben.

És elhatároztam, hogy a gyógyír a rossz közérzet ellen nem más lesz számomra, mint egy magasztos álom, egy rendkívüli álom, valami, ami teljes meggyőződést követel, és megingathatatlan szenvedélyt, valami, ami a legjobbat hozza ki belőlem az élet minden területén, minden egyes nap minden egyes percében, mert hiszen ez az álom olyannyira nagy volt, hogy nem tudtam volna elérni másféle hozzáállással és meggyőződés nélkül. Döntöttem, ez egy régi, nem múló álom volt, ami sok évvel ezelőtt kezdődött, három évtizeddel ezelőtt -- az egyetlen világklasszis úszás, amit kipróbáltam és elbuktam még a húszas éveimben -- az átúszás Kuba és Florida között. Mélyen gyökerezett a képzeletemben.

Soha senki nem hajtotta végre cápaketrec nélkül. Rémisztő. Csaknem 170 km keresztül az óceán egy nehéz szakaszán. Talán, az én sebességemmel, az én koromban -- bárki sebességével, bárki korában -- 60 vagy akár 70 órányi folyamatos úszást jelent, miközben egyszer sem szállhatunk hajóra.

És elkezdtem edzeni. 31 éve nem úsztam egyetlen csapásnyit sem. És bár megőriztem a jó kondíciómat, az úszás teljesen más tészta. Valójában, ez a kép, ami én kéne, hogy legyek edzés közben, egy mosolygó arc. De amikor erre a sportra készülsz fel, egyáltalán nem mosolyogsz. (Nevetés) Az úszás megerőltető, nehéz sport, és nem emlékszem, hogy valaha is mosolyogtam volna közben. Mint mondtam, tisztelettel adózom a többi sportág előtt, és néha a kerékpározáshoz, a hegymászáshoz vagy más expedíciós sportághoz hasonlítom, de ez a fajta úszás olyan, mint az ingermegvonás, fizikailag megpróbáló. Amikor belevágtam a 8 órás, a 10 órás, a 12 órás, a 14 órás, a 18 órás, majd a 24 órás úszásokba, tudtam, hogy megcsinálom, mert keresztül mentem ezeken a dolgokon.

És amikor azt mondtam, megyek és leúszom 15 órát, és egy hosszú nap után elérjük a dokkot, és már éjszaka van, beérkezünk, és megvan 14 óra és 58 perc, és elérem a kikötőt, megcsináltuk, és az edző így szól: "Nagyszerű. 14 óra 58 perc. Kit érdekel az az utolsó 2 perc?" És azt mondom, "Nem, meg kell lennie a 15 órának", és kiúszom még 1 percet és vissza 1 percet, hogy megcsináljam a 15 órát.

Majd megszerveztem egy expedíciót. És nem azért, mert nem volt segítségem, de őszintén szólva, én magam lettem a csapatvezető. A kormány engedélyét megszerezni, olvasod az újságokban, hogy bejuss Kubába, azt gondolod könnyű? Próbáld csak meg egy olyan armadával, mint amilyen nekünk volt: 50 fő, 5 hajó, a CNN stábja és így tovább. A tengeri hajózás nehéz. Ott van a Golf-áramlatnak nevezett nagy folyó, ami áthalad az óceánon, és nem abba az irányba megy, amerre te mész. Keletre tart, de te észak felé szeretnél menni. Nagyon trükkös. És ott van a kiszáradás. És a kihűlés. És cápák is vannak. És mindenféle probléma. És magam köré gyűjtöttem, de tényleg, a világ vezető szakembereit az összes létező szakterületről.

és egy hónappal ezelőtt, szeptember 23-án ott álltam a parton, és elnéztem a messzi-messzi horizont irányába, és azt kérdeztem magamtól: készen állsz? Készen állnak a vállaid? És készen álltak. Fel voltak készülve. Mindent elkövettem. Az elméd is felkészült? Tudod, úszol a bepárásodott úszószemüvegedben, 60 karcsapást teszel percenként, így semmire sem tudsz igazából fókuszálni, nem látsz jól. A szoros úszósapka eltakarja a füleidet, hogy megőrizze a fejed hőjét, mert ez az a pont, ahol a kihűlés elkezdődik, és ezért nem hallasz jól. Itt tényleg egyedül vagy a saját gondolataiddal. Ott volt a sokféle számoló rendszer az angoltól kezdve a németen és a spanyolon át a franciáig. A franciát hagyod utoljára.

És a fejemben voltak dalok, egy lejátszási lista -- ami nem fejhallgatón keresztül szólt, hanem a saját fejemben -- 65 dallal. És nem tudtam várni a sötét éjszaka kellős közepéig, azért, mert ekkor jön ki Neil Young. (Nevetés) Bizarr dolog, nemde? Azt gondolnád, Leonard Cohentől énekelnéd inkább a "Hallelujah"-t kint a fenséges óceánon, a New York-i drogfüggőségről írt dalok helyett. De nem! Bizonyos oknál fogva, nem tudtam megvárni az éjszaka sötétjét, és énekelni, ♫ Hallottalak kopogni a pincém ajtaján, ♫ ♫ Szeretlek kedvesem és még többet akarok, ♫ ♫ Ó, ó, a pusztítás elvégeztetett. ♫

(Taps)

Az indulásom előtti napon fejeztem be Stephen Hawking "A Nagy Terv" c. könyvét. Alig vártam a fantasztikus elme utazását. Az ötvenedik óra körül kezdtem volna el elmélkedni az univerzum határvonaláról. Van széle? Ez egy boríték, amelynek a belsejében élünk, vagy nem, átmegy-e egy határtalan időbe és térbe? És nincs más, csak 50 óra úszás az óceánban, ami arra késztet, hogy ilyen dolgokon gondolkodj. Nem tudtam várni, hogy bebizonyítsam, milyen sportoló vagyok, és hogy senki más e földön nem tudja utánam csinálni ezt az úszást. És tudtam, hogy képes vagyok rá.

És amikor beugrottam a vízbe, édesanyám franciaságával kiáltottam: "Courage!" És úszni kezdtem, és, ó te jó ég, tükörsima volt. És tudtuk, mind az ötvenen a hajóban, tudtuk mindannyian, hogy ez az, eljött a mi időnk. És néhány óra elteltével figyelmeztettem magam, tudod, a sport egyfajta mikrokozmosza magának az életnek. Először is, akadályokat kell leküzdened. És még akkor is, ha remekül érzed magad bizonyos pillanatokban, ne vedd magától értetődőnek, készülj fel, mert jön még fájdalom, és jön még szenvedés. Nem fogod magad végig jól érzeni útközben. És a kihűlésre gondoltam és talán némi fájdalomra a vállaimban és más hasonló dolgokra -- a hányásra, amit a sós vízben való időzés okoz. Belemerülsz a folyadékba. A tested nem szereti a sós vizet. Néhány nap, három nap után, a tested lázadozni kezd ezerféle módon.

De nem, 2 órán belül, bumm! Soha az életemben... Tudtam, hogy található itt portugál gálya, fülesmedúzák és más fajták, de a déli vizek lakójának, a kockamedúzának a jelenléte egyáltalán nem volt feltételezhető ezekben a vizekben. Mintha tűzbe vetettek volna -- kínzó, gyötrő fájdalom járt át. Nem tudom, látható-e még a vörös csík itt és fent a karomon. Kiderült, hogy egy ekkora darab csápon több százezer apró horog van, és a horgok nemcsak belefúródnak a bőrödbe, hanem mérget is pumpálnak bele. A legmérgezőbb tengeri állat a kockamedúza. És minden egyes horogból kilövellő méreg a központi idegrendszerbe jut. Tehát először úgy éreztem magam, mintha forró olajba mártottak volna. Kiabáltam: "Tűz! Tűz! Tűz! Tűz!" Segítség! Segítsen valaki!" A következő lépés a bénulás. Érzem a hátamban, majd itt fenn a mellkasomban, és nem tudok lélegezni. És most már nem azokkal a szép, nyújtott karcsapásokkal úszom, hanem csak csápolok. És akkor jönnek a görcsök.

Az egyik fiatal férfi a hajón sürgősségi orvos technikus. Beugrik, hogy segítsen rajtam. Őt is megcsípi. Kihúzzák a hajóra, és ő -- bár nyilvánvalóan semmit sem láttam az egészből -- a csónakban fekve több dózis adrenalint ad be magának és üvölt. 29 éves, nagyon jó felépítésű, magas, majd' 2 méter, közel 100 kg, és vége. És sír és kiabál az edzőmnek, aki épp rajtam próbál segíteni. És azt mondja: "Bonnie, azt hiszem, meg fogok halni. A légzésem percenként háromra csökkent. Segítenem kell Dianának, de nem tudok."

Ez este 8-kor történt. Az orvos, a Miami Egyetem orvoscsapata reggel 5-kor érkezett meg. Tehát úsztam egész éjszakán át, hajnalban értek oda és Prednisolon injekciókkal kezdték. Nem másztam ki, hanem a vízben kaptam a Prednisolon dózisokat, Xanaxot, és oxigénmaszkot az arcomra. Úgy festett, mint egy intenzív osztály a vízben. (Nevetés) És azt hiszem, úgy fest a történet, legyen szó akár a Navy SEAL tagjairól, ha megcsípi őket a kockamedúza, végük van. Vagy meghalnak, vagy gyorsan kórházba kerülnek.

És végigúsztam az éjszakát és a rákövetkező napot. A következő éjszakát megelőző alkonyatkor ismét, bamm! Újra a kockamedúza -- végig keresztben a nyakamon, és itt is. És ez alkalommal, nem tetszett, nem akartam beadni a derekam, de van különbség a folyamatos és a szakaszos úszás között. És szakaszos úszásra váltottam át. Kihúztak a vízből és újra kezdték adni az adrenalint, a Prednisolont és oxigént és mindent, ami csak volt a hajón. És visszamentem. És úsztam egész éjjelen és nappalon át. És a 41. órában ez a test nem bírta tovább. A pusztító csípések annyira megkárosították a légzőszervrendszert, hogy képtelen voltam elérni azt, amit akartam. Az álom összetört.

És milyen különös ez az intelligens ember, aki mindezt összehozta és a világ szakértőit gyűjtötte maga köré. És tudtam a medúzáról, de túl könnyelmű voltam. Számos sportolóra jellemző az efféle legyőzhetetlenség. Törődniük kellene velem. Én nem törődöm velük. Egyszerűen csak keresztül úszom rajtuk. Van benadryl a fedélzeten, ha csípés ér, csak vigyorgok majd, és elviselem. Nos hát, nem volt ott se vigyorgás, se elviselés.

Ami azt illeti, a legjobb tanácsot egy általános iskolai osztályban kaptam a karibi térségben. És meséltem ezeknek a gyerekeknek, 120-an voltak -- ott ültek mind az iskolai tornaterem padlóján -- és meséltem nekik azokról a medúzákról és hogy milyen kocsonyásak és hogy nem lehet látni őket, különösen éjszaka. És hogy a csápjaik elérik a 9, 12, de akár a 15 métert is. És körbefonnak a csápjaikkal. És befecskendezik a mérgüket a szervezetbe.

És egy kisfiú a hátsó sorokból kalimpálni kezdett a kezével. Kérdeztem, "Hogy hívnak?" "Henry" - felelte. "Henry, mit szeretnél kérdezni?" Azt mondta, "Igazából, nem is egy kérdésem lenne, hanem egy javaslatom." Azt mondta, "Ismeri azokat a fickókat, akik valóban hisznek abban, amit hisznek és ezért viselnek bombákat magukon?" Azt feleltem, "Furcsa, hogy úgy tanultál erről, mint valami nemes viselkedésről, de igen, ismerem ezeket a fickókat." Azt mondta, "Ez az, amire szüksége van. Egy halrajra van szüksége ami Ön előtt úszna, valahogy így." (Nevetés) "És amikor jönnek a medúzák és a csápjaikkal behálózzák a halakat, velük lesznek elfoglalva, és Önnek csak gyorsan körül kell szaladnia." "Ó, mint egy öngyilkos hadsereg."- feleltem, mire ő: "Épp erről beszélek. Ez az, amire szüksége van."

És amit addig nem tudtam, az az hogy hallgatnunk kellene a nyolcévesekre. És ezért kezdtem az úszást egy teljesen hétköznapi úszódresszben, és, nem viccelek, ez az, a cápabúvárok használnak ilyet, és így fejeztem be az úszást. A fejemen volt, miközben úsztam. Ennyire féltem a kockamedúzáktól!

És most, mit tehetnék? Nem bánnám, ha mindenki Önök közül feljönne a színpadra ma este és elmondaná nekünk, hogyan jutott túl élete nagy csalódásain. Mert mindenkinek kijutott belőlük, nem igaz? Mindannyiunkat gyötört már szomorúság. És most az az én utam hogy találjak némi vigaszt ezzel a kudarccal szemben. Az utat is képes vagyok meglátni, nem csak a célt, amelyhez vezet. Büszkeséget érzek. Képes vagyok arra, hogy kiálljak Önök elé ma este és azt mondjam, hogy bátor voltam. Igen.

(Taps)

Köszönöm.

És őszinte szívből mondhatom, örülök annak, hogy így éltem ebben az elmúlt 2 évben, mert a céllal, hogy ne kelljen többé a megbánástól szenvedni, jutottam el idáig. Amikor így élsz, amikor ilyen szenvedéllyel élsz, nincs idő, nem marad idő a megbánásra, csak mész mindig előre. És én így akarok élni minden egyes nap, amíg csak élek, úszva, vagy anélkül. De a különbség az ennek a számottevő vereségnek az elfogadásában hogy néha, amikor a rák győz, vagy közeleg a halál és nem tudunk mit tenni, akkor megbocsájtásra és elfogadásra van szükségünk.

De az az óceán még mindig ott van. Még él a remény. És nem akarok az az őrült nő lenni, aki éveken át mást sem csinál, csak próbálkozik és elbukik, újra meg újra meg újra, de el tudok úszni Kubától Floridáig, és el is fogok úszni Kubától Floridáig.

Köszönöm. Köszönöm szépen.

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

Na és, mi lesz azután? Átússza az Atlanti-óceánt? Nem, ez lesz az utolsó úszás. Egyedül ez az úszás érdekel. De készen állok. Egyébként is, egy riporter hívott a minap, és azt mondta, nézelődött a Wikipédián és látta, hogy 1949. augusztus 22-én születtem, és valami különös okból a Wikipédián feltüntették a halálom idejét is. (Nevetés) Azt mondta, "Tudja, hogy ugyanazon a helyen fog meghalni, ahol született, New Yorkban, 2035 januárjában?" "Dehogy, nem tudtam." - feleltem. Így aztán 85 éves koromig fogok élni. Három évvel több jut, mint gondoltam.

És azt kérem magamtól, azt kezdem most kérni magamtól, még mielőtt ezt a különleges álmot valóra nem váltom, azt kérem magamtól, és talán ma este Önöket is megkérhetem, hogy idézzék a költőt, Mary Olivert, aki így szól: "Mi az tehát, mi az, amit teszel ezzel a féktelen és oly drága életeddel?"

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm! Köszönöm!

(Taps) Élj nagy lábon. Élj stílusosan.