Dennis Hong: Autófejlesztés vak sofőrök számára

Sokan hiszik azt, hogy az autóvezetés olyan tevékenység, ami csak azok számára van fenntartva, akik látnak. Az, hogy egy vak ember biztonságosan és önállóan vezessen egy járművet, lehetetlen feladatnak tűnt, egészen mostanáig. Helló, a nevem Dennis Hong, szabadságot és a függetlenséget hozunk a vakok számára, azáltal, hogy járművet építünk a látássérülteknek.

Mielőtt beszélnék erről a vakoknak készült autóról, hadd meséljek röviden egy másik projektről, amin dolgoztam, az úgynevezett DARPA Városi Kihívásról. Nos, ez egy robotautó megépítéséről szólt, ami képes saját magát vezetni. Megnyomjuk a start gombot, senki nem ér semmihez, és teljesen önállóan megérkezik a rendeltetési helyére. Így 2007-ben, a csapatunk nyert félmillió dollárt azáltal, hogy harmadik helyen végzett a versenyben. Nagyjából abban az időben a "National Federation of the Blind" avagy az "NFB" [a "Vakok Nemzeti Szövetsége"], kihívta a kutatók közösségét, arra, hogy ki tud olyan autót fejleszteni, amely lehetővé teszi, hogy egy vak biztonságosan és önállóan vezetni tudjon. Úgy döntöttünk, teszünk egy próbát, mert azt gondoltuk, hej, ez nem is lehet olyan nehéz! Hiszen már van egy önállóan közlekedő járművünk! Csak beleteszünk egy vak embert és kész is vagyunk, ugye? (Nevetés) Nem is tévedhettünk volna nagyobbat! Amit az NFB akart, az nem egy jármű, ami körbevisz egy vak embert, hanem olyan autó, amiben egy vak aktív döntéseket hozhat, és vezethet. Így hát dobhattunk ki mindent az ablakon, és kezdhettük megint elölről.

Hogy kipróbáljuk ezt az őrült ötletet, megépítettünk egy kis homokfutó prototípust, hogy a megvalósíthatóságot tesztelhessük. És 2009 nyarán, meghívtunk tucatnyi vak fiatalt az egész országból, akik elvihették egy körre. Egészen elképesztő élmény volt. De a probléma ezzel az autóval az volt, hogy egy nagyon kontrollált környezetre terveztük, egy sík, zárt parkolóba -- még a sávokat is piros bóják jelölték.

Eme siker után, elhatároztuk, a következő nagy lépés az lesz, hogy kifejlesztünk egy igazi autót, amit valódi utakon lehet vezetni. Szóval, hogy is működik? Nos, ez egy elég bonyolult rendszer, de hadd próbáljam elmagyarázni, talán leegyszerűsítve. Három lépésből áll. Érzékelés, számítás és nem-vizuális felületek. Nos, nyilván a vezető nem lát, így a rendszernek kell érzékelnie a környezetet, és információkat kell gyűjtenie a vezetőnek. Ehhez egy alap mérőegységet használunk. Ez méri a gyorsulást, szöggyorsulást -- mint az emberi fül, a belső fül. Ezt az információt összevetjük egy GPS-készülékkel, hogy meg tudjuk becsülni az autó helyét. Használunk még két kamerát, amik érzékelik a sávokat az úton, valamint három lézeres távmérőt. A lézerek letapogatják a környezetet, és észlelik az akadályokat -- egy közeledő autót szemből vagy hátulról, és minden olyan akadályt, ami befut az útra, minden akadályt a jármű körül.

Szóval ezt a hatalmas mennyiségű információt, továbbítjuk a számítógépnek, és a számítógép két dolgot tesz. Az egyik, mindenek előtt, hogy feldolgozza ezt az információhalmazt, hogy tisztában legyen a környezettel -- ezek a sávok az úton, itt vannak az akadályok --, és eljuttassa ezeket az információkat a vezetőnek. A rendszer elég okos ahhoz is, hogy kitalálja, mi a legbiztonságosabb módja az autó működtetésének. Így utasításokat is elő tudunk állítani, arról, hogy hogyan kell vezetni az autót. De a probléma a következő: Hogyan közöljük ezt az információt és az utasításokat egy olyan személlyel, aki nem lát elég gyorsan és pontosan ahhoz, hogy vezetni tudjon? Ehhez, kifejlesztettünk több különböző módot, melyek nem-vizuálisan érik el a felhasználót. Többek között egy háromdimenziós pittyegő hangrendszert, egy rezgő mellényt, egy hang-vezérelhető kattintókereket, egy lábpántot, de még egy cipőt is, ami nyomást gyakorol a lábra. De ma, három ilyen nem-vizuális felhasználói felületről fogunk beszélni.

Nos, az első eszköz neve DriveGrip. Ez egy pár kesztyű, és rezgő részei vannak az ujjperceken, így utasításokat közvetíthetünk arról, hogyan kell kormányozni -- azt irányt és az intenzitást. Egy másik eszköz az úgynevezett SpeedStrip. Ez egy szék -- ami azt illeti, valójában egy masszázsszék. Kibeleztük, és átrendeztük a rezgő elemeket egy másik alakba. És úgy működtetjük azokat, hogy információt közvetítsenek a sebességről, és utasításokat arról, hogyan kell használni a gáz- és fékpedált. Szóval itt látható, hogyan értelmezi a számítógép a környezetet. És mivel a rezgés nem látható, piros LED-eket tettünk a vezetőre, hogy láthassuk, mi is történik valójában. Ezek az érzékszervi adatok, és ezek az adatok a számítógépen át jutnak el az eszközökbe.

Tehát ez a két eszköz, a DriveGrip és a SpeedStrip, nagyon hatékony. De a gond az, hogy ezek utasításközlő eszközök. Ez azért nem az igazi szabadság, ugye? A számítógép megmondja, hogyan kell vezetni -- fordulj balra, jobbra, gyorsíts, állj meg! Ezt hívjuk az okoskodó utas problémájának. Szóval már távolodunk az utasításközlő eszközöktől, és most már egyre inkább a tájékoztató eszközökre fókuszálunk. Jó példa egy tájékoztató, nem-vizuális, felhasználói felületre az úgynevezett AirPix. Próbálják úgy elképzelni, mint egy képernyőt a vakok számára. Szóval ez egy kis tábla, amin sok lyuk van, és sűrített levegő jön ki belőle, így aztán képes képeket rajzolni. Így, még ha valaki vak is, ráteheti a kezét, és láthatja a sávokat az úton és az akadályokat. Tulajdonképpen, a kiáramló levegő frekvenciáját is változtathatjuk, és esetleg a hőmérsékletét is. Tehát ez valójában egy többdimenziós felhasználói felület. Itt látható a bal oldali kamera, a jobb oldali kamera a járműből, és hogy a számítógép hogyan értelmezi, és küldi az információkat az AirPixnek. Ehhez, mutatunk egy szimulátort, egy vak vezetővel, aki használja az AirPixet. Ez a szimulátor a vak sofőrök képzésére is nagyon hasznos volt, és hogy gyorsan teszteljük a különböző ötleteket a különféle, nem-vizuális, felhasználói felületekhez. Tehát alapvetően így működik.

Mindössze egy hónapja, január 29-én, legelső alkalommal mutattuk be ezt a járművet közönség előtt a világhírű Daytona International Speedway versenypályán, a Rolex 24 órás verseny alatt. Volt néhány meglepetésünk is. Nézzük meg!

(Zene)

(Videó) Bemondó: Ez egy történelmi nap! Közeledik a nagy tribünhöz, tagtársaim!

(Éljenzés)

(Dudálás)

Ez már a nagy tribün. És most követi azt a kisteherautót, ami előtte halad. És már jön is az első doboz. Most lássuk, hogy Mark elkerüli-e? És igen! Jobbról kikerüli. A harmadik doboz is kint van. A negyedik doboz is. És tökéletesen áthajt a kettő között. Közeledik a kisteherautóhoz, hogy megelőzhesse. Hiszen erről szól ez, erről a fajta dinamizmusról, vakmerőségről és találékonyságról. Most közeledik a kör vége felé, áthajt a hordók között, amelyeket odakészítettek.

(Dudálás)

(Taps)

Dennis Hong: Annyira örülök neked! Majd Mark visszavisz a szállodába, kocsival.

Mark Riccobono: Igen!

(Taps)

DH: Szóval, mióta elkezdtük ezt a projektet, több száz levelet, e-mailt, telefonhívást kaptunk emberektől a világ minden tájáról. Köszönő leveleket, de néha kapunk vicces leveleket is, mint ez itt: "Most már értem, miért van Braille írás a csak autóval megközelíthető bankautomatán." (Nevetés) De néha... (Nevetés) De néha olyat is kapok -- nem nevezném gyűlölködő levélnek --, melyek erősen kételkedő levelek: "Dr. Hong, maga megőrült, hogy vakokat enged ki az útra? Minden bizonnyal elment az esze!" De ez a jármű, egy prototípus jármű, és nem lesz az utakon, amíg be nem bizonyosodik, hogy legalább annyira biztonságos, mint a mai járművek. És én igazán hiszem, hogy ez megtörténhet.

De mégis, a társadalom elfogadna-e egy ilyen radikális ötletet? Hogyan fogjuk kezelni a biztosításokat? Hogyan fogjuk kiadni a jogosítványokat? Sok ilyen jellegű akadály van még a technológiai kihívások mellett, amelyeket kezelnünk kell, mielőtt ez valósággá válik. Természetesen a fő célja ennek a projektnek az, hogy kifejlesszünk egy autót a vakok számára. De potenciálisan ennél is sokkal fontosabb, azoknak a technológiáknak az óriási értéke, amelyek ebben a projektben kifejlődnek. Az érzékelők, amiket használtunk, látnak a sötétben, ködben és esőben. És az új típusú felhasználói felületekkel együtt, felhasználhatjuk ezeket a technológiákat, hogy biztonságosabb autókat készítsünk a látó emberek számára. Vagy a vakok számára, mindennapi, háztartási gépeket -- vagy az oktatási vagy az irodai környezetben. Képzeljük csak el, egy osztályteremben a tanár ír a táblára, és a vak diák láthatja, mit írt fel, és olvashatja egy ilyen nem-vizuális eszközzel. Ez megfizethetetlen. Tehát ma, amit ma megmutattam, az még csak a kezdet.

Köszönöm szépen.

(Taps)