Dennis Dutton: A szépség darwini elmélete

Örülök, hogy itt lehetek és egy szívemhez közel álló témáról beszélhetek, ami a szépség. Művészetfilozófiával és esztétikával foglalkozom hivatásszerűen. Intellektuális módon igyekszem filozófiailag, pszichológiailag meghatározni, hogy mi a szépségélmény, milyen érzékelhető dolog mondható róla, és hogyan keverednek tévútra az emberek, amikor meg akarják érteni. Nos, ez rendkívül bonyolult téma, részben azért, mert az általunk szépnek nevezett dolgok olyannyira különbözőek. Gondoljanak csak bele ebbe a sokféleségbe -- egy csecsemő arca, Berlioz "Harold Itáliában" szimfóniája, filmek, mint az Óz, a csodák csodája, Csehov drámái, egy közép-kaliforniai táj, a Fudzsi Hokuszai bemutatásában, "A rózsalovag", egy elképesztő, meccsdöntő gól a futball Világkupa egy mérkőzésén, Van Gogh "Csillagos éje" vagy egy Jane Austen regény. Ahogy Fred Astaire végiglejt a képernyőn. Rövid listánkon szerepelnek emberek, természetes tájak, művészi alkotások és bravúros emberi teljesítmények. Nem lesz könnyű olyan leírást adni, ami a szépség jelenlétére az összes esetben magyarázatot ad.

Azonban ha többet nem is, egy kostolót azért adhatok abból, amit én tartok a szépség legmarkánsabb, eddig létező elméletének. És az elmélet nem egy művészetfilozófustól, nem is egy posztmodern művészettörténésztől vagy egy menő kritikustól ered. Nem, maga az elmélet egy olyan szakembertől származik, aki kagylókkal, férgekkel és a galambok párosodásával foglalkozott. És rájöttek, kire gondolok -- ő Charles Darwin. Persze sokan úgy vélik, ők már tudják a helyes választ a kérdésre, hogy mi a szépség? Mindez ízlés kérdése. Bármi lehet, ami saját szempontunkból megkapó. Vagy ahogyan ezt néhányan -- különösen az akadémikusok -- mondják, a szépség a kulturális kondicionálás által meghatározott ízlés függvénye. Az emberek megegyeznek abban, hogy festmények, filmek vagy zenék azért szépek, mert megjelenésükkel valamiféle egyetemes esztétikai érzékre hatnak. A természetes szépséggel és a művészetekkel kapcsolatos ízlésvilág könnyedén töri át a kultúrák határait. Beethoven nagyrabecsült művész Japánban. A peruiak imádják a japán fametszeteket. Az inka szobrászművészet darabjaira kincsként tekintenek az angol múzeumok, Shakespeare-t pedig a világ összes fő nyelvére lefordították. Vagy gondoljunk az amerikai jazzre vagy az amerikai filmekre -- mindenhová eljutnak. A művészetek között sok a különbség, de vannak kultúrákon átívelő, egyetemes esztétikai örömök és értékek is.

Hogyan magyarázható ez az egyetemesség? A legjobb választ akkor kaphatjuk, ha a művészi és esztétikai ízlésvilágunk darwini evolúció szerinti vizsgálatába fogunk. A jelenlegi művészetekkel kapcsolatos ízlésvilágunkból kiindulva kell elmagyaráznunk azt, hogy mindez a múltban hogyan vésődött be a tudatunkba. Ebben egyaránt szerepet játszott az ősi, túlnyomórészt pleisztocén környezetünk, amelyben végbe ment emberré válásunk, de azok a társas helyzetek is, amelyek keretei között fejlődtünk. A visszatekintés során számos segítségre lelhetünk az őskorból fennmaradt emberi maradványokból is. Ilyenek a kövületek, barlangrajzok, stb. És figyelembe kell vennünk azt is, amit az egymástól elkülönült vadászó-gyűjtögető közösségek esztétikai érdeklődéséről tudunk, illetve ami ebből a 19. és 20. századra is fennmaradt.

Ami engem illet, semmi kétségem afelől, hogy a szépségélmény, a vele összefonódott érzelmi felfokozottság és öröm a részét képezi a kifejlődött emberi lélektannak. A szépségélmény egyetlen alkotóelem egy sornyi darwini alkalmazkodó magatartás között. A szépség tehát adaptív hatás, amit kiterjesztünk és felerősítünk a művészeti és szórakoztató alkotások létrehozatala és élvezete során. Ahogy ezt bizonyára sokan tudják, az evolúciót két elsődleges mechanizmus mozgatja. Az első a természetes kiválasztódás -- ez a véletlenszerű mutáció és a szelektív retenció hatása -- végigvonul az alapvető testi és lelki felépítésünkön, a hasnyálmirigy evolúcióján, a szemén vagy a körömén. A természetes kiválasztódás sok alapvető undorunkra is választ ad, arra, miért borzasztó a rothadó hús szaga vagy félelmeinkre, akár egy kígyótól félünk, akár attól, hogy egy magas szirt szélére álljunk. Az örömöket is magyarázza a természetes kiválasztódás -- a szexuális örömöt, az édességekhez, zsírokhoz, fehérjékhez való vonzódásunkat, ami pedig sok étel népszerűségét alátámasztja az érett gyümölcsöktől kezdve a csokoládén át egészen a rostonsült húsokig.

A másik fontos evolúciós elv a szexuális kiválasztódás, és ez felettébb különböző módon működik. A páva fenséges faroktolla a leghíresebb példa erre. Ez nem a természetes fennmaradás érdekében fejlődött ki. Ami azt illeti, ezt még meg is nehezíti. Nem, a páva tollazata a nőstény pávák párzás során történő választásainak eredménye. A történet felettébb ismerős. Valójában a nők a történelmi változások előidézői. Apropó, Darwin maga is meg volt győződve arról, hogy a nőstény páva szépnek tartja a hím tollazatát. Pontosan ezt a szót használta rá. Mindezeket szem előtt tartva kijelenthetjük, hogy a szépségélmény az evolúció egyik eszköze, amivel felkelti és fenntartja az érdeklődésünket, a vonzerőt vagy akár a megszállottságot, ami arra sarkall minket, hogy a fennmaradás és a szaporodás érdekében legmegfelelőbb döntéseket hozzuk. Úgy is mondhatjuk, hogy a szépség eszköz a természet kezében, hogy a háttérből irányítson minket. Úgy értem, egy adaptív szempontból előnyös tájat megenni nem lehet. Ezzel aligha tehetnénk szert párra vagy utódokra. Az evolúció így ahhoz a trükkhöz folyamodik, hogy széppé teszi a tájat, miáltal ez kifejt egyfajta vonzerőt, már abból örömünk származik, ha csak ránézünk.

Vizsgáljuk meg röviden az esztétikai öröm egyik fontos forrását, a gyönyörű tájak által ránk gyakorolt mágneses vonzerőt. Az emberek világszerte, a legkülönbözőbb kultúrákban, ugyanahhoz a jól leírható tájtípushoz vonzódnak, egy olyan tájhoz, ami történetesen hasonló a pleisztocén kor szavannáihoz, ahol fajunk kifejlődött. Manapság ugyanezen tájtípus jelenik meg falinaptárakon, képeslapokon, a golfpályák és közparkok felépítésében és aranykeretes képeken, amelyek New Yorktól Új-Zélandig díszítik a nappalik falait. Tipikus Hudson River School festészeti irányzathoz tartozó tájkép rövid fűvel borított tágas terekről, ahol itt-ott facsoportok is találhatók. A fákat egyébként úgy szeretjük, ha a föld közelében ágaznak szét, mert ezekre tudunk könnyen és gyorsan felmászni, ha netán vészhelyzetbe kerülünk. A táj emellett víz jelenlétére utal, ami vagy közvetlenül látható, vagy a távoli kékség utal rá, egyúttal állatok és madarak bőségét jelzi és a növényi élet is dúsan tenyészik, végül pedig -- ezt kapják ki -- egy ösvény vagy út is jó, ha van, ami lehet folyópart vagy messzeségbe vesző partvonal és szinte csábít rá, hogy kövessük. Ezt a tájképtípust jellemzően gyönyörűnek találják még olyan népek is, akiknek országára mindez nem jellemző. Az ideális szavannavidék az egyik legjobb példa arra, hogy hasonló látványvilág az emberek számára ugyanazzal a szépségérzettel, örömmel jár.

Azonban talán vitatják ezt, mondván, ez természetes szépség. Mi a helyzet a művészi szépséggel? Az nem kizárólag kulturálisan meghatározott? Én nem úgy vélem. És itt megint vissza kell tekintenem az őskorba, hogy elmagyarázzak valamit. Széles körben vélik úgy, hogy az emberi művészet legkorábbi megjelenési formái a fantasztikus tudásról árulkodó barlangrajzok, amelyeket mind ismerünk Lascaux-ból és Chauvet-ből. A Chauvet-barlangok kb. 32.000 évesek, csakúgy, mint néhány apró, valósághű, nőket és gyermekeket ábrázoló szobor, mely szintén ekkorról származik. De a művészettel és díszítéssel kapcsolatos tudás ennél jóval régebbi. Találtak gyönyörű, kagylóból készült nyakláncokat, amilyeneket kézműves vásárokon látni, de még okkersárga testfestéket is 100.000 évvel ezelőttről.

De a legérdekesebb őskori műkincsek még ennél is régebbiek. Az ún. acheuli szakócákra gondolok. A legrégebbi húsfejtésre használt kőszerszámokat a kelet-afrikai Olduvai-szurdokban találták. 2,5 millió évvel ezelőtt készültek. Ezeket a durván megmunkált szerszámokat százezer éveken át használták, kb. 1,4 millió évvel ezelőttig, amikor a Homo erectus belefogott az egyedi, vékony kőpengék megmunkálásába, melyek néha lekerekített ovális alakúak voltak, de néha olyanok, amelyek mai szemmel nézve lebilincselő, szimmetrikusan hegyes levél vagy könnycseppformát öltenek. Ezeket az acheuli szakócákat a francia St. Acheul településről nevezték el, ahol a lelőhelyre bukkantak a 19. században -- ezrével bukkantak ilyenek nyomára aztán Ázsia, Európa és Afrika-szerte is, csaknem mindenütt, ahol a Homo erectus és a Homo ergaster bolyongott. Nos, ezen szakócák puszta száma is arra utal, hogy ezeket nem kizárólag állatok lemészárlása céljából készítették. Az elméletünk megerősítést nyer, ha felfedezzük, hogy más pleisztocén szerszámokkal ellentétben a szakócákon gyakran nyoma sincs a használatból adódó kopásnak a sérülékeny éleknél. Néhány lelet esetében még ahhoz is nagyok, hogy mészárosmunkára használják. A szimmetriájuk, a tetszetős anyaguk és mindenek felett az aprólékos megmunkálásuk még mai szemmel nézve is egyszerűen káprázatos.

Mik hát ezek az ősi -- úgy értem, ősiek, idegenek, de ugyanakkor valahonnan mégis ismerősek. Milyen célt szolgáltak ezek a műkincsek? A leglogikusabb válasz, ami adódik, hogy a szó szoros értelmében vett legrégebbi műtárgyakról beszélünk, amelyek megkapó, esztétikus tárgyakká átalakított mindennapi szerszámok voltak, és esetükben egyszerre gyönyörködhetünk a kifinomult alakban és a virtuóz tudásról árulkodó megformálásban. A szakócák az emberi történelemben az evolúciós haladást jelenítik meg -- olyan célból kialakított szerszámokról beszélünk, amik darwini értelemben vett egészségjegyek -- vagyis olyan rekvizitumok, mint a páva faroktolla, azzal az eltéréssel, hogy a szőrtől és tollaktól eltérően a szakócákat tudatosan, értelemmel hozták létre. A kifinomult módszerrel készített szakócák kívánatos személyiségjegyek meglétére utaltak -- intelligenciára, kézügyességre, tervezőképességre, tudatosságra, néha ritka nyersanyagok feletti uralomra. Több mint tízezer nemzedéken át ezek a képességek növelték tulajdonosuk státuszát és szaporodási előnyt jelentettek a kevésbé rátermettekkel szemben. Ismerik a régi okosságot, amiről újra és újra kiderül, hogy működik -- "Miért nem jön fel a barlangomba, hogy megmutassam a szakócáimat."

(Nevetés)

Kivéve persze azt az érdekességet, hogy a mai napig nem tudunk a továbbadás mikéntjéről, mert a Homo erectus, aki létrehozta ezeket a tárgyakat, nem tudott beszélni. Nehéz ezt elképzelni, pedig tagadhatatlan tény. Ezt a tárgyat egy előember ősünk készítette -- a Homo erectus vagy Homo ergaster -- kb. 50.000 - 100.000 évvel az emberi beszéd megjelenése előtt. Az évmilliókon keresztül fennálló szakócákban megnyilvánuló hagyomány az emberi és előemberi történelem leghosszabb ideig fennálló művészeti hagyománya. Amire véget ért a szakócás történet, a Homo sapiens -- mert végre már így hívták -- kétséget kizáró módon új dolgokat talált ki arra, hogy társát szórakoztassa, lenyűgözze, ki tudja, talán viccek, történetek mesélését, táncot, hajformázást. Igen, a hajformázást -- ehhez ragaszkodnom kell.

Mi, modern emberek a virtuóz technikákat arra használjuk, hogy segítségükkel a prózában és filmekben képzeletbeli világokat alkossunk, intenzív érzelmeket közvetítsünk zenében, festészetben és táncban. Mégis, ősi személyiségünk alapvető vonása máig fennmaradt az esztétikai vágyainkban: a szépségben, amit máig megtalálunk a míves kivitelezésben. Lascaux-tól a Louvre-on át a Carnegie Hall-ig az emberekben mindenütt fellelhető a belülről fakadó ízlés, a virtuóz művészeti formák szeretete. Szépséggel tölti el lelkünket, ha valami szépen kivitelezett dolgot látunk.

Amikor legközelebb elmennek egy ékszerbolt kirakata előtt, ahol látnak egy gyönyörűen csiszolt könnycsepp formájú követ, akkor ne higgyék azt, hogy csak a kulturáltság mondatja Önökkel, hogy az a csillámló drágakő gyönyörű. Már a távoli őseik is imádták az alakot, és örömet találtak a szakértelemben, ami a megmunkálásához kellett, már azelőtt hogy a szeretetüket szavakba önthették volna. A szépség valóban ízlés kérdése? Nem, mélyen a tudatunkba van ágyazva. A legrégibb őseinktől kapott ajándék, ami az intelligenciát jelző képességeiken és gazdag érzelmi életükön keresztül hagyományozódott ránk. Az érzelmek művészi módon való kifejezésére vagy a zene gyönyörére, esetleg az éjszakai égboltra adott erős érzelmi válaszreakcióink velünk és utódainkkal maradnak mindaddig, amíg az emberi faj létezik.

Köszönöm.

(Taps)