Clay Shirky: Miért rossz ötlet a SOPA?

Ezzel fogom kezdeni. Ez egy kézzel írott felirat, ami egy családi cukrászdában tűnt fel a környékünkön Brooklynban, néhány évvel ezelőtt. Az üzletnek van egy olyan gépe, amivel ostyákra lehet nyomtatni. És a gyerekek behozhattak rajzokat, és rányomtathatták egy ostyára, a születésnapi tortájuk tetejére.

De sajnos, az egyik dolog amit a gyerekek rajzolni szerettek, a rajzfilmfigurák voltak. Szerették lerajzolni a kis hableányt, szerettek rajzolni törpöt, vagy Mikiegeret. De kiderült, hogy a törvénybe ütköző dolog Mikiegeret nyomtatni egy gyermekrajz alapján ostyára. És a szerzői jog megsértése. És megelőzni a szerzői jogsértéseket a gyerekek szülinapi tortáján annyira macerás volt, hogy a College Cukrászda azt mondta, "Tudjátok mit? Azt a dolgot befejeztük! Ha amatőr vagy, többet nem használhatod a gépünket. Ha ostyára nyomtatott képpel kéred a tortát, akkor valamelyik előre elkészített képünket kell használnod -- csak profiknak."

Szóval két törvénytervezet van a Kongresszus előtt. Az egyiket úgy hívják SOPA, a másikat PIPA. A SOPA a Stop Online Piracy Act rövidítése. A Szenátustól származik. PIPA a rövidebb verzió a PROTECTIP-re, ami nem más, mint rövidítése a Preventing Real Online Threats to Economic Creativity and Theft of Intellectual Property -- ugyanis a kongresszusi asszisztensek, akik ezeket a dolgokat elnevezik, annyira ráérnek. És amit a SOPA és a PIPA tenni akar, az ez. Meg akarják emelni a költségét a szerzői jogok védelmének, egészen addig a pontig, ahol az emberek kiszállnak az üzletből, ahol ezt amatőröknek ajánlják, mint lehetőséget.

Nos, ezt úgy szándékoznak megtenni, hogy azonosítják azokat a weblapokat, amelyek lényegesen megszegik a szerzői jogokat -- bár az, hogy ez az azonosítás hogyan történik, az sehol sincs a törvénytervezetekben pontosan meghatározva -- és el akarják távolítani ezeket a domain név rendszerből. Ki akarják törölni őket a domain név rendszerből. A domain név rendszer az a dolog, ami átfordítja az ember által olvasható neveket, mint pl. Google.com, olyan címekké, amikre a gépek számítanak -- 74.125.226.212.

Most a probléma az ilyen jellegű cenzúrával -- ami azonosítja az oldalt, majd megpróbálja eltávolítani a domain név rendszerből -- az, hogy nem fog működni. És azt gondolnánk, hogy ez elég nagy probléma egy törvény számára, de a Kongresszus nem hagyja magát e miatt zavartatni. Az ok pedig, amiért nem működik az az, hogy még mindig beírhatják, hogy "74.125.226.212" a böngészőbe, vagy pedig készíthetnek egy kattintható linket, és így is a Google-re jutnak. Így az ellenőrzési réteg a probléma körül válik a törvény igazi fenyegetésévé.

Hogy megértsék, hogyan jutott odáig a Kongresszus, hogy olyan törvényt írjon, ami nem tudja elérni a kitűzött célját, viszont rengeteg ártalmas mellékhatást generál, meg kell, hogy értsék egy kicsit a történet hátterét. És a sztori háttere ez: a SOPA és a PIPA törvényeket leginkább a médiacégek alkották, amelyeket a 20. században alapítottak. A 20. század nagyszerű időszak volt a médiacégek számára, mert ami igazán támogatta őket az a ritkaság volt. Ha TV műsort csináltak, nem kellett jobbnak lenniük, mint bármelyik műsor, amit valaha készítettek; elég volt ha jobb lett, mint a másik két műsor, ami egy időben ment le vele -- ami egy elég alacsony szintje a versengés nehézségi fokának. Ami azt jelentette, hogy ha átlagos tartalmat hoztak össze, gond nélkül megvolt az USA nézőinek harmada -- nézők tízmilliói, mindössze azért, mert sikerült összerakni valamit, ami nem lett pocsék. Ez olyan, mint engedély a pénznyomtatásra plusz egy hordó ingyen tinta.

De a technika fejlődött, ahogy az már csak lenni szokott. És lassan, lassan, a 20. század végén, az a ritkaság elkezdett eltűnni -- és ez alatt nem a digitális technológiát értem. Hanem az analóg technológiát. Kazetták, videómagnók, sőt, még a szerény fénymásológép is új lehetőségeket kreált számunkra, hogy olyan módokon viselkedjünk, ami megdöbbentette a médiaipart. Mert kiderült, hogy nem vagyunk igazán TV-bámuló kanapélakók. Nem csak fogyasztani szeretünk igazán. Szeretünk fogyasztani, de valahányszor egy új eszköz került elő, kiderült, hogy készíteni is szeretünk, és megosztani is. És ettől a médiaipart kirázta a frász, minden egyes alkalommal. Jack Valenti, aki a főlobbistája volt a az Amerikai Filmgyártók Szövetségének, egyszer a kegyetlen videomagnót Hasfelmetsző Jackhez hasonlította, és szegény, gyámoltalan Hollywoodot pedig egy egyedül otthon lévő nőhöz. Ez volt a retorikai szint.

És így a médiaipar könyörgött, bizonygatta, követelte, hogy a Kongresszus csináljon valamit. És a Kongresszus csinált valamit. A 90-es évek elejére, a Kongresszus elfogadott egy törvényt, ami mindent megváltoztatott. És azt a törvényt úgy hívták, hogy 1992-es Audio Home Recording Act. Amit az 1992-es Audio Home Recording Act mondott, az az, hogy nézzék, ha az emberek felvesznek dolgokat a rádióból, és ebből válogatáskazettákat készítenek a barátaiknak, az nem bűn. Az rendben van. A rögzítés, újrakeverés és a megosztás a barátokkal rendben van. Ha valaki rengeteg jó minőségű másolatot készít, és eladja azokat, az nincs rendben. De ez a felveszem dolog, az normális, hadd csinálják. És azt gondolták, hogy ezzel tisztázták az ügyet, mert tisztán meghatározták a különbséget a legális és illegális másolás között.

De ez nem az volt, amit a médiaipar akart. Ők azt akarták, hogy a Kongresszus nyilvánítsa törvényellenesnek a másolást, és kész. Szóval amikor az 1992-es Audio Home Recording Act el lett fogadva a médiaipar feladta azt a gondolkodásmódot, ami szembeállítja a legális és illegális másolást, mert egyértelmű volt, hogy ha a Kongresszus a saját rendszerében dolgozik, esetlég még növelhetik is az állampolgárok jogait, hogy részt vegyenek a saját média környezetükben. Ezért a B tervhez fordultak. Eltartott egy darabig, amíg a B tervet elkészítették.

A B terv teljes valójában először 1998-ban jelent meg -- a Digital Millennium Copyright Act formájában. Ez egy komplikált szabályrendszer volt, sok mozgó résszel. De a legfőbb csapásvonala a DMCA-nak az volt, hogy törvényesen árulhattak másolhatatlan digitális anyagokat -- kivéve, hogy nem létezik olyan, hogy másolhatatlan digitális anyag. Az olyan lenne, ahogy Ed Felton egyszer emlékezetesen megjegyezte, "Mint vizet osztani, ami nem nedves". A bitek másolhatók. Ez az, amit a komputerek csinálnak. Ez egy mellékterméke a normális működésüknek.

Szóval, hogy úgy tegyen, mintha képes lenne másolhatatlan biteket árulni, a DMCA szintén törvényessé tette azt, hogy rákényszerített minket, hogy olyan rendszereket használjunk, amik használhatatlanná tették gépeink másoló funkcióját. Minden DVD lejátszó és játékgép és TV és számítógép amit hazavittek -- függetlenül attól, hogy mit gondoltak, amikor megvették -- feltörhető a tartalmat előállító iparág által, ha azt akarták feltételül szabni, amikor a tartalmat eladták önöknek. És, hogy biztosítsák, hogy ön nem veszi észre, vagy nem játssza ki a képességeiket általános célú számítástechnikai eszközökkel, azt is illegálissá tették, hogy ön visszaállítsa a másolhatóságát ezeknek a tartalmaknak. A DMCA jelöli azt a pillanatot, amikor a médiaipar feladta azt a jogi rendszert, ami különbséget tesz legális és illegális másolás között, és egyszerűen megpróbálja megakadályozni a másolást technikai megoldások útján.

Nos, a DMCA-nek voltak és továbbra is vannak komplikált mellékhatásai, de a megosztás korlátozásának területén nem nagyon működött. És a legfőbb oka annak, hogy miért nem működött, az az, hogy az internet sokkal népszerűbbé és erőteljesebbé vált, mint azt bárki is elképzelte. A válogatáskazetták és az amatőr magazinok semmik ahhoz képest, amit most látunk az internettel. Egy olyan világban vagyunk, ahol a legtöbb amerikai állampolgár 12 éves kor felett online osztja meg egymással a dolgait. Megosztunk dolgokat írásban, megosztunk képeket, zenéket, videókat. Néhány dolog amit megosztunk, mi magunk állítottuk elő. Néhányra csak ráakadtunk. Néhány megosztott dolgot mi készítettünk olyasmikből, amikre ráakadtunk, és ez elborzasztja azokat az iparágakat.

Így a PIPA és a SOPA a második menet. De míg a DMCA egy műtéti beavatkozás volt -- be akarunk jutni a számítógépükbe, a televíziójukba, a játékgépükbe, és megakadályozni, hogy azt tegyék, amit kellene nekik, ahogy az áruházban mondták -- a PIPA és a SOPA nukleáris, és azt mondják, bárhová a világon el akarunk jutni, hogy cenzúrázzuk a tartalmat. Nos, a mechanizmus ehhez, ahogy mondtam, hogy kilőjünk bárkit, aki azokra az IP címekre mutat. Ki kell szedniük őket a keresőrendszerekből, ki kell törölniük őket az online nyilvántartásokból, ki kell törölniük őket a felhasználói listákból. És mivel az internet legnagyobb tartalomelőállítói nem a Google és a Yahoo, hanem mi, mi vagyunk azok, akiket felügyelnek. Mert a végén, a valódi fenyegetés a PIPA és a SOPA törvénybe iktatása mögött, az a képességünk, hogy megosszunk dolgokat egymással.

Amit a PIPA és a SOPA megkockáztat, az az évszázados jogi fogalom, ártatlan, amíg bűnösnek nem bizonyították, és ennek megfordítása -- bűnös, amíg ártatlannak nem bizonyul. Nem oszthatják meg, amíg meg nem mutatják nekünk, hogy nem olyasmit osztanak meg, amit mi nem szeretnénk. Hirtelen, a bizonyítás terhe, hogy mi legális és mi illegális, szigorúan ránk hárul, és a szolgáltatókra, akik esetleg új lehetőségeket kínálnának számunkra. És ha ez csak tíz centbe is kerül fejenként, hogy a felhasználókat felügyeljük, az csődbe viszi a szolgáltatót 100 millió felhasználóval.

Szóval ez az az internet, amit ők elképzelnek. Képzeljék el ezt a feliratot mindenütt, kivéve, hogy nem azt mondja College Cukrászda, hanem YouTube és Facebook és Twitter. Képzeljék el, ahogy azt mondja TED, mert a hozzászólásokat nem lehet szabályozni, bármilyen elfogadható áron. A SOPA és a PIPA valódi hatása más lesz, mint amit terveztek. A fenyegetés valójában a bizonyítás kényszerének a megfordítása, ahol mindannyiunkat egyszercsak tolvajokként kezelnek, minden egyes olyan pillanatban, amikor szabadon alkothatunk, előállíthatunk, vagy megoszthatunk. És az emberek, akik ezeket a lehetőségeket biztosítják számunkra -- a YoutTube-ok, Facebookok, a Twitterek és TED-ek -- a felügyeleti szakmában találják magukat, hogy minket ellenőrizzenek, vagy szorult helyzetbe kerülnek a szabálytalanságban való közreműködés miatt.

Két dolgot tehetnek, hogy segítsenek ezt megállítani -- egy egyszerű dolgot és egy bonyolult dolgot, egy könnyű és egy nehéz dolgot. Az egyszerű dolog, a könnyű, ez: ha amerikai állampolgárok, hívják fel a képviselőjüket, hívják fel a szenátorukat. Ha megnézik, hogy kik azok az emberek, akik aláírták a SOPA tervezetet, kik azok, akik aláírták a PIPA-t azt látják, hogy összességében millió és millió dollárokat kaptak a tradicionális médiaipartól. Önöknek nincs millió és millió dollárjuk, de felhívhatják a képviselőjüket, és emlékeztethetik arra, hogy önök szavaznak, és kérhetik őket, hogy ne kezeljék önöket tolvajként, és javasolhatják, hogy jobban szeretnék, ha az internetet nem tennék tönkre.

És ha önök nem amerikai állampolgárok, kapcsolatba léphetnek egy amerikai állampolgárral, akit ismernek, és biztathatják arra, hogy tegye ugyanezt. Mert bár úgy tűnik, hogy ez egy nemzeti ügy, nem az. Ezek az iparágak nem lesznek megelégedve, ha tönkreteszik a mi internetünket. Ha már tönkreteszik, akkor azt mindenki számára teszik. Ez a könnyű dolog. Ez az egyszerű dolog.

A nehéz dolog ez: készüljenek fel, mert több is jön még. A SOPA egyszerűen a COICA visszatérése, amit tavaly terveztek, de nem ment át. És az egész visszamegy a DMCA bukásáig, ami nem tudta megakadályozni a megosztást, mint technikai lehetőséget. És a DMCA visszamegy az "Audio Home Recording Act"-ig, ami elborzasztotta az iparágakat. Mert az egész ügy, hogy azt sugalmazzák, valaki megszegi a törvényt, azután bizonyítékot gyűjtenek, hogy ezt alátámasszák, az elég kényelmetlennek tűnik, "Jobban szeretnénk, ha nem kellene ezt tennünk" mondja a tartalomipar. És amit akarnak, az az, hogy ezt ne kelljen megtenniük. Nem akarnak törvényes különbséget a legális és illegális megosztás között. Azt akarják, hogy a megosztás tűnjön el.

A PIPA és a SOPA nem furcsaságok, vagy kilengések, nem események. Ezek a következő menetei ennek a csavaros játszmának, ami már 20 éve megy folyamatosan. És ha legyőzzük ezeket, ahogy remélem, hogy sikerül, több is jön. Mert amíg meg nem győzzük a Kongresszust, hogy a szerzői jogsértésekkel úgy kell bánni, ahogy a szerzői jogsértésekkel bántak a Napster vagy a YouTube esetén, vagyis tartottak egy tárgyalást, miden bizonyítékot bemutatva, átbeszélve az összes tényt és értékelve a jogorvoslatokat, ahogy egy demokratikus társadalomban történik. Ez a mód ennek a dolognak a kezelésére.

Addig is, a nehéz dolog az, hogy készen álljunk. Mert ez az igazi üzenete a PIPA-nak és a SOPA-nak. A Time Warner felszólalt, és azt akarják, hogy visszaüljünk a kanapéra, és csak fogyasszunk -- ne alkossunk, ne osszunk meg -- és erre azt kellene mondanunk: "Nem!"

Köszönöm.

(Taps)