David Kelley: Hogyan fejleszd az alkotói önbizalmadat

Az alkotói önbizalomról szeretnék beszélni ma önöknek. Kezdésként szeretnék visszaemlékezni az Oakdale School harmadik osztályára, Barbertonban, Ohióban.

Emlékszem, hogy egy nap a legjobb barátom Brian épp munkálkodott valamin. Épp egy lovat csinált abból az agyagból, amit a tanár a mosogató alatt tartott. És egyszer, az egyik lány, aki vele egy asztalnál ült, látván mit csinál, odahajolt és azt mondta neki, "Ez rémes. Egyáltalán nem hasonlít egy lóra." És Brian elcsüggedt. Összegöngyölte az agyaglovat és visszadobta a tartóba. Soha többé nem láttam, hogy Brian ilyen projektet csinált volna.

És elgondolkodtat, hogy milyen gyakran is történik ez meg. Úgy tűnik, amikor elmesélem ezt a történetet Brianről az osztályomnak, sokuk oda akar jönni hozzám óra után, hogy megosszon velem egy hasonló élményt arról, mikor egy tanár leállította őket, vagy mikor egy diák különös kegyetlenséggel bánt velük. És néhányan ilyenkor lemondanak arról, hogy ők kreatívak lehetnek. És látom, hogy a lemondás gyermekkorban történik, beidegződik és jobban megrögződik, már akár felnőttkort elérve is.

Tehát ez sokszor előfordul. Amikor workshopot tartunk, vagy amikor kliensekkel együtt dolgozunk, végső soron elérjük azt a szintet a folyamat közben, ami zavaros vagy szokatlan. És végül ezek a nagymenő főigazgatók előrántják a BlackBerry telefonjukat mondván, hogy nagyon fontos hívást kell lebonyolítaniuk, és a kijárat felé veszik az irányt. Ez ennyire kényelmetlen számukra. Amikor megkeressük őket és megkérdezzük, hogy mi történt, valami olyasmit mondanak, hogy "Nem vagyok az a kreatív típus." De mi tudjuk, hogy ez nem így van. Hogyha kibírják a folyamatot, ha kitartanak, a végén mindig valami csodálatosat alkotnak, és saját maguk is meglepődnek, hogy ők és csapatuk valójában mennyire innovatívak tudnak lenni.

Ezért elgondolkoztam a bírálattól való félelmünkről. Hogy nem kezdünk bele valamibe, mert tartunk tőle, hogy bírálni fogják. Ha nem az elvárt kreatív dolgot mondjuk, elítélnek. Nagy áttörés volt számomra Albert Bandura pszichológussal találkozni.

Nem tudom, hogy tudják-e, ki Albert Bandura. De a Wikipédián azt írják róla, hogy ő a történelem negyedik legjelentősebb pszichológusa -- Freud, Skinner, még valaki és Bandura. Bandura 86 éves és még mindig a Stanfordon dolgozik. És igazán remek fickó.

És elmentem hozzá, mert régóta fóbiákkal foglalkozik, amik engem is nagyon érdekelnek. Kifejlesztett egy módszert, egy metodikát, amivel végül nagyon rövid időn belül gyógyított meg embereket. Négy órán belül hatalmas volt a gyógyulás aránya a fóbiásoknál. A kígyókról beszéltünk. de a kígyókról és a kígyóiszonyról beszéltünk, mint fóbiáról.

És nagyon élvezetes, igazán érdekes volt. Elmondta, hogy amikor behívja a tesztalanyt, ő azt mondja nekik, hogy "Tudja, van egy kígyó a másik szobában, ahová nemsokára bemegyünk." Amire, elmondása szerint, a legtöbben azt válaszolják, hogy "Egy frászt, én be nem megyek oda, pláne hogyha még egy kígyó is van bent."

De Bandura lépésről-lépésre halad, ami rendkívül eredményes. Úgyhogy odahívja a pácienst egy kétirányú tükörhöz, ami abba a szobába néz, ahol a kígyó van, és megszoktatja velük a helyzetet. És aztán több lépésen keresztül a szoba ajtajába tereli őket, majd a nyitott ajtóban állva néznek be a szobába. És aztán azzal a helyzettel is megbarátkoztatja őket. Majd még több, apró lépés után már bent vannak a szobában, és bőrkesztyűt, olyan hegesztőkesztyűt viselnek, és végső soron hozzáérnek a kígyóhoz. És amikor hozzáérnek, Sőt, még jobb, mint gondolnánk. Ezek az emberek, akik egész életükben irtóztak a kígyóktól, olyasmiket mondanak, hogy "Nézd milyen gyönyörű ez az állat." És az ölükbe veszik a kígyót.

Bandura "irányított elsajátítás"-nak nevezi ezt a folyamatot. Nagyon tetszik ez a kifejezés: irányított elsajátítás. És valami más is történt, ezek az emberek, akik végigvitték a folyamatot és megérintették a kígyót, végül kevésbé szorongtak más dolgokkal kapcsolatosan az életben. Elszántabbakká és kitartóbbakká váltak, és rugalmasabbakká kudarchelyzetekben is. Egy új magabiztossággal lettek gazdagabbak. És Bandura ezt a magabiztosságot én-hatékonyságnak hívja -- az érzés, hogy megválthatjuk a világot, és elérhetjük azt, amit szeretnénk.

Tehát Bandurával találkozni nagyon katartikus volt számomra, mert rájöttem hogy ez a híres tudós valami olyasmit dokumentált és bizonyított tudományosan, aminek mi tanúi voltunk az elmúlt 30 év során. Azt, hogy foghatunk embereket, akik attól félnek, hogy nem kreatívak, és végigvezethetjük őket egy lépéssorozaton, ilyesfajta kis sikerélmények sorozatán, és a félelmet megszokássá alakítják, saját magukat is meglepve. Az átalakulás bámulatos.

Mostanra ez mindennapossá vált a d.schoolban. Mindenféle tudományággal foglalkozók csupán analitikusnak gondolják magukat. Bejönnek hozzánk, és végigmennek a folyamaton, a mi folyamatunkon, önbizalmat szereznek, és akkorra már másképp gondolnak magukra. És érzelmileg teljesen lázba jönnek attól a ténytől, hogy kreatív személyként is létezhetnek.

Ezért gondoltam, hogy amit ma megteszek az lesz, hogy felvázolom és bemutatom, hogy milyen is ez az átmenet. Számomra ez az átmenet olyan, mint Doug Dietz. Doug Dietz egy szakember. Orvosi képalkotó berendezéseket tervez, nagyméretű orvosi képalkotó berendezéseket. A GE-nél dolgozik és fantasztikus karriere van. De volt egy pont, amikor válságos pillanatot élt át.

Bent volt a kórházban hogy lássa az egyik MRI készüléket használat közben, amikor megpillantott egy fiatal családot. Volt egy kislány, aki sírt és meg volt rémülve. És Doug nagyon el volt keseredve annak hallatán, hogy a kórház gyerekpácienseinek majdnem 80 százalékának nyugtatót kellett adni ahhoz, hogy el tudják végezni a vizsgálatokat rajtuk. És ez nagy csalódást okozott Dougnak, mert addig büszke volt arra, amit készített. Életeket mentett ezzel a készülékkel. De nagyon fájt számára azt látni, hogy a készülék megrémítette a gyerekeket.

Körülbelül ebben az időben a Stanford egyetem d.school karán vett órákat. A mi folyamatunkról, a dizájn szerinti gondolkodásról, az empátiáról és az iteratív prototípus-készítésről tanult. És ezt az új tudást felhasználva valami rendkívülit alkotott. Áttervezte az egész vizsgálat során átélt tapasztalatot. És ez lett az eredmény.

Kalandot csinált belőle a gyerekeknek. Befestette a falakat és a készüléket, és átképeztette a gépkezelőket olyanokkal, akik tudtak bánni gyerekekkel, például gyerekmúzeumi alkalmazottakkal. És amikor a gyerek bejön, egy élményben van része. És mesélnek nekik a zajról és a hajó mozgásáról. Amikor bemennek, azt mondják nekik, "Rendben, most bemész a kalózhajóba, de maradj mozdulatlan hogy meg ne találjanak a kalózok!"

És az eredmény rendkívül drasztikus volt. És a gyerekek százaléka, akiknek nyugtatót kell adni, 80 százalékról lecsökkent 10 százalékra. A kórház és a GE is nagyon meg voltak elégedve. Mivel nem kellett aneszteziológust hívni állandóan, több gyerekpácienst meg tudtak vizsgálni a készülékkel egy nap során. Tehát a számszerű eredmények kiválóak voltak. De Doug számára az eredmény sokkal inkább volt minőségbeli. Az egyik édesanyával volt épp, aki arra várakozott, hogy a gyermeke kijöjjön a vizsgálatról. És amikor a kislány kijött a vizsgálatról, odaszaladt az édesanyjához és azt mondta, "Anyu, visszajöhetünk holnap?" (Nevetés)

És tehát, rengetegszer hallottam, hogy Doug elmeséli a történetet személyes átalakulásáról és az áttörő tervről, amit az eredményezett, de igazán még soha nem láttam, hogy úgy mesélné el a történetet a kislányról, hogy könnybe ne lábadna a szeme.

Doug története egy kórházban zajlik. Tudok egy s mást a kórházakról. Pár évvel ezelőtt észrevettem egy csomót a nyakam oldalán, és akkor az én sorom következett az MRI készülékben. Rákot fedeztek fel. Rosszindulatú volt. Azt mondták, hogy 40 százalék az esélye, hogy túlélem.

Ezért, miközben a többi pácienssel ülve várakoztam, pizsamában, látva, hogy milyen sápadt és sovány mindenki, épp a soromra várva, hogy megkapjam a sugárkezelést, sok minden átfutott az agyamon. Többnyire arra gondoltam, "Túlélem ezt?" És sokat gondoltam arra, hogy milyen lenne a lányom élete nélkülem? De máson is elgondolkodtam. Sokat gondoltam arra, hogy miért születtem a Földre? Mi a célom? Mit kellene tennem? És szerencsés voltam, mert sok lehetőségem volt. Az egészségügy és a wellness, az oktatás és a fejlődő világ területein dolgoztunk. Tehát rengeteg projekt volt, amin dolgozhattam volna. De akkorra eldöntöttem, és elhatároztam magam, hogy mihez fogok kezdeni -- legjobban azt akartam, hogy segítsek annyi embernek, amennyinek csak lehet újra visszanyerni az alkotói önbizalmát, amit elvesztettek életük folyamán. És ha túlélem a betegséget, akkor ezt akarom csinálni. Túléltem, csak hogy tudják.

(Nevetés)

(Taps)

Igazán hiszek abban, hogy amikor megszerzik ezt a magabiztosságot -- ami állandóan megtörténik a d.school és az IDEO intézményeiben -- ténylegesen elkezdenek olyasmin dolgozni, ami igazán fontos számukra az életben. Látunk olyanokat, akik otthagyják a munkájukat, és új irányt vesznek. Azt látjuk, hogy érdekesebb, és egyszerűen több ötlettel állnak elő, így végül jobb ötletek közül választhatnak. És egyszerűen jobb döntéseket hoznak.

És tudom, hogy a TED-en egyféle "megváltom a világot" dologgal kéne előállnom. Mindenkinek, "megváltom a világot" hozzáállása van. Hogyha létezne egy számomra, akkor ez lenne. Ennek a megvalósítása. Ezért remélem, hogy csatlakoznak hozzám a küldetésemen -- önök, mint gondolatvezérek. Igazán remek lenne, ha nem engednék, hogy a világot szétválasszák a kreatívakra és a nem kreatívakra, mintha a kreativitás valamiféle istenadta készség volna, és hogy az emberek ráébredjenek, hogy természetüknél fogva kreatívak. És hogy a természetükhöz hű emberek engedjék szabadon szárnyalni a képzelőerejüket. Hogy megvalósítsák azt, amit Bandura én-hatékonyságnak nevez, hogy elérjék azt, amit elterveznek, hogy eljussanak az alkotói önbizalom szintjére, és hogy megérintsék a kígyót.

Köszönöm.

(Taps)