David Griffin arról mesél, hogy a fényképészet hogyan köt össze bennünket

Kezdésként nézzünk meg néhány remek fotót. Ez a National Geographic egyik ikonja, Steve McCurry képe egy afgán menekült lányról. De a Harvard Lampoon most adja majd ki National Geographic paródiáját előre félek, mit művelnek majd ezzel a képpel. A Photoshop bosszúja.

Bruce Dale képén San Franciscoban landol egy repülő. Felszerelt egy fényképezőgépet a farkára. Sam Abell költői képe Tolsztoj történetéhez. Randy Olson pigmeus képe Kongóban. Imádom ezt a képet, mert emlékeztet Degas bronz szobrára a kis táncosnőről. Paul Nicklin képe egy úszó jegesmedvéről az Északi-sarkon. A jegesmedvéknek jégtáblákra van szükségük, az elrugaszkodáshoz - nem túl jó úszók. És mindannyian tudjuk, hogy mi történik a jéggel. Ezek tevék az afrikai Rift-völgyben Chris Johns képén. Pont felülről fényképezte, így ezek a tevék árnyékai. William Albert Allard képe egy Texasi birtokosról, remek portrékat készít. És Jane Goodall különleges kapcsolatteremtése, Nick Nichols képén. David Alan Harvey egy szappan diszkót fényképezett Spanyolországban. David azt mondta, hogy rengeteg furcsa dolog történt a tánctéren. De legalább higénikus volt. (Nevetés) Itt oroszlán fókák járják saját táncukat Ausztráliában, David Doubilet képén. Ez egy üstökös Dr Euan Mason képén. És végül a Titanic orra, filmsztárok nélkül, Emory Kristof képén. A fényképek olyan erőt hordoznak magukban ami képes ellenállni a mai telített média világában, mert a fényképek ugyanúgy merevítik ki a pillanatot ahogyan az emlékeinkben megmaradnak.

Íme egy példa erre. Négy éve a parton sétáltam a fiammal, ő éppen tanult úszni a Delaware part egy viszonylag nyugodt részén. De én egy pillanatra elfordultam, és őt elragadta egy hullám és elkezdte kisodorni a gát felé. Ma is látom magam előtt, ahogy utána vetem magam a vízbe, a pillanatok lelassulnak, és kimerevednek az emlékezetemben. Látom a sziklákat. Ott egy hullám, ami maga alá akarja őt temetni. Látom a kezeit, ahogy nyúlnak felém, és látom az arcán a kétségbeesést, ahogy rám nézve kiált "Segíts apa!" Elkaptam, a hullám átbukott rajtunk. Visszatértünk a partra, és épségben volt. Kicsit megijedtünk. De ez a "villanásnyi emlékkép" az, az, ami összegzi nem csak az eseményt, hanem a hozzá kötődő érzéseimet is. És ez az, ami egy fényképpel is történik ha létrejön az a különleges kötődés a szemlélővel.

Nos, el kell árulnom, múlt héten beszéltünk erről Kyle-lal, hogy el fogom mesélni ezt a történetet. Azt mondta "Igen, én is emlékszem erre! emlékszem, hogy az én képem rólad az volt hogy kint vagy a parton, és kiabálsz velem." (Nevetés) Azt hittem, hogy egy hős vagyok. (Nevetés)

Nos... ez mutatja -- ez egy válogatás néhány remek fotó a világ legjobb fotósaitól tudásuk legjavát bemutatva. Kivéve egyet. Ezt a képet Dr. Euan Mason készítette Új-Zélandon, tavaly, és ő beküldte a National Geographicnak és mi közöltük. Tavaly elhelyeztünk egy részt a honlapunkon "Te fotóztad" címmel ahová bárki beküldhet képet ha szeretné publikálni. És hatalmas sikert aratott, a lelkes fotós közösségben egyszerűen imádták. Bizonyos esetekben ezeknek az amatőr képeknek a minősége rendkívüli tud lenni. És ezt látva megerősítve érzem, hogy mindegyikünknek van legalább egy-két remek fotója életében.

De hogy valaki remek fotóriporter legyen, ahhoz többnek kell lennie, egy vagy két remek fotónál az életművedben. Minden alkalommal jónak kell lennie. De még fontosabb, hogy tudni kell vizuálisan történetet mesélni. Tudni kell hogyan meséljünk el egy történetet. Ezért most megmutatok néhány anyagot amik úgy gondolom, bemutatják a képi történet mesélést.

Nick Nichols Csádba ment fotózni egy nagyon kicsi és viszonylag ismeretlen vadrezervátumot, amit úgy hívnak Zakouma. Az eredeti terv az volt, hogy odamegy és visszatér a szokásos történettel, egy egzotikus hely változatos élőlényeiről. Nick egy darabig pontosan ezt is tette. Ez egy szervál macska. Valójában saját magát fényképezi, egy fotó csapdával készült. Infravörös sugár érzékeli ha a közelébe mennek, és mikor ezt a sugarat megszakította, elkészült a fénykép. Ezek itt majmok egy víz forrásnál. Ez is egy automata fényképezőgéppel készült Nick több ezer ilyet csinált. És Nick egy csomó képet csinált a majmok hátsójáról. (Nevetés) Éjszaka nassoló oroszlán -- figyeljék meg, hogy törött a foga. És egy krokodil sétál a folyóparton a fészke felé. Imádom ezt a kis vízcseppet ami a farka végéről hullik le.

De a Zakouma központi szereplői az elefántok. Itt van Afrika egyik legnagyobb érintetlen populációja. Ez a kép holdfénynél készült, amiben a digitális fotózás hatalmas áttörést hozott. A sztori az elefántokkal vett egy fordulatot. Nick Dr. Michael Fay társaságában, meggyűrűzött a csordából egy nőstényt. Elnevezték Annie-nek és követni kezdték, hogy merre halad. A csorda a park határain belül biztonságban volt a kötelességtudó parkőrök gondoskodtak róla. De mikor az éves esőzés megkezdődött, az állatok a parkon kívüli területeken kerestek élelmet.

És ekkor kerültek bajba. A biztonságos parkon kívül orvvadászok vártak akik pusztán az agyarukért vadászták volna le őket. A nőstény, akinek a jelét követték, hetekig járkált ki-be a parkból, majd megállt a parkon kívül. Anniet 20 másik elefánttal együtt megölték. És csak az agyaruk kellett nekik. Ez itt az egyik parkőr. Sikerült az egyik orvvadászt elkapniuk, és visszaszerezni a csontokat. Nem hagyhatták ott, mert még mindig értékes. Viszont Nick egy egész más történettel tért vissza, ami messze túlment a régimódi "hát nem csodálatos a világ?" módszeren. Helyette mélyen megérintette az olvasóinkat. A park puszta megismerése helyett, megértést, és empátiát ébresztett az elefántok és a parkőrök iránt valamint ember és vadon viszonya iránt.

Most menjünk el Indiába. Néha egészen nagy történetet lehet elmesélni koncentráltan. Ugyanazzal foglalkoztunk, mint Richard Wurman Új világi népesedés projektje. A történelem során első alkalommal több ember él városi környezetben, mint falvakban. A népesség növekedés nagy része nem a városokban, hanem az azokat körülvevő nyomortanyákon történik. Jonas Bendiksen nagyon energikus fotós, odajött hozzám, és azt mondta, "Ezt nekünk dokumentálnunk kell, és itt a javaslatom: Járjuk be a világot, és fényképezzünk le minden nyomornegyedet." Azt válaszoltam, "Kicsit túlbecsülöd a költségvetésünket." Helyette azt tettük, hogy ahelyett, hogy mindenhova elmentünk volna egy átfogó megfigyelő történetet kirajzolni, belemélyedtünk, és csak egy kicsit vizsgáltunk meg mindenből, elküldtük Jonast, Dharavi-ba, ez az indiai Mumbai része. Hagytuk, hogy beilleszkedjen, és megismerje szívét, lelkét a város ezen tényleg fontos részének. Jonas nem csak felületesen szemlélte az emberek szörnyű körülményeit. Látta, hogy ez a város működésének élő, lélegző és szerves része. Azzal, hogy egyetlen helyen töltött el több időt, Jonas megérezte a hely szellemét ami a közösség lényegét adja. És csodálatos módon mutatta be.

Néha viszont az egyetlen mód a történet bemutatásához egy erős kép. Összehoztuk Brian Skerry búvárfotóst és Randy Olson fotóriportert hogy dokumentálják a világ halállományának fogyását. Nem csak minket érdekelt ez a történet. A képek, amiket Brian és Randy készített remekül bemutatják mind az emberi, mind a természeti oldalát a túlhalászatnak. Briannek ezen a képén, egy látszólag kifeszített cápa fennakadt egy Baja hálójában. Elég jó képeket láttam téves fogásokról, mikor állatok tévedésből esnek fogságba miközben egy adott fajra halásznak. De itt Brian különleges látványt ragadott meg azáltal, hogy a hajó alá helyezkedett amikor a selejtet ledobják a fedélzetről. Ezután Brian még nagyobb kockázatot vállalt hogy elkészítse ezt a még sosem látott képet ahogy a fenékháló gyalulja a meder fenekét.

A szárazföldön Randy Olson fényképezett egy összetákolt halpiacot Afrikában, ahol a filézett halak maradványát árulják a helyieknek, amiknek az értékesebb részeit már elküldték Európába. Itt, Kínában Randy egy medúza piacot fényképezett. Mivel a fő élelem források kimerültek, mélyebbre merülnek a zsákmányért az óceánba, egyre több ilyen protein forrást találva. Ezt hívják a tápláléklánc lehalászásának.

De vannak halvány reménysugarak is, és azt hiszem, hogy mikor egy-egy nagy sztorit találunk, nem csak a problémákat akarjuk megnézni. Próbálunk megoldásokat is találni. Brian egy tengeri menedéket fényképezett New Zealandon ahonnan kitiltották a kereskedelmi halászatot, így visszatérhettek a túlhalászott fajok, és velük a fenntartható mértékű halászat is.

A fotózás segíthet megismerni olyan dolgokat amik ellentmondásosak és figyelemfelkeltőek. James Nachtwey tavaj TED díjban részesült, alaposan szemügyre vette az egészségügyi rendszert ami az Irakból hazatérő amerikai katonákat ápolja. Olyan ez, mint egy cső, aminek az egyik végén a sérült katona bekerül, és otthon jön ki. Jim a harctéren kezdett fotózni. Itt egy szanitéc ápol egy sérült katonát a tábori kórház felé tartó helikopteren. Ez itt a tábori kórház. A jobb oldali katonának a mellkasára van tetoválva a kislánya neve, hazai emlékeztetőként. Innen a súlyosabb sérülteket elszállítják Németországba ahol találkozhatnak a családjukkal a hazatérés első lépcsőjeként. Aztán hazatérnek az államokba felépülni olyan veterán kórházakba, mint a Walter Reed. És végül, gyakran korszerű művégtagokkal kikerülnek az egészségügyi rendszerből és próbálnak háború előtti életükhöz visszatérni. Jim sztorija lehetne tisztán kórházi történet de belevitte az emberi mélységet, ami megérintette az olvasókat.

Ezek a történetek remek példái hogyan használható a fényképezés a legfontosabb témák feldolgozására. De van, amikor a fényképészek egyszerűen olyan dolgokkal találkoznak, ami nem más szimplán csak szórakoztató. Paul Nicklin az Antarktiszra utazott leopárd fókákat fényképezni. Nagyon ritkán fényképezik őket, mert az óceán legveszélyesebb ragadozói közé tartoznak. Valójában egy évvel korábban egy kutatót elragadott az egyikük, és megölte a mélyben. Képzelhetik, hogy Paul kicsit aggódva merült alá hogy elkezdje őket fénykpezni. Nos a leopárd fókák leginkább pingvineket esznek. Ismerik a "Pingvinek vándorlását"; ez amolyan pingvinek rágcsálása. (Nevetés) Itt egy pingvin kitekint a peremen, hogy lássa tiszta-e a partvidék. Ezután mindenki mintegy kirohan.

Aztán Paul is a vízbe merül. Azt mondja sosem félt ettől. Nos, ez a nőstény odaúszott hozzá. Ő úgy - sajnos nem látszik a képen - mintegy 3,5 méter hosszú lehet. Szóval elég nagy méretű. és Paul azt mondja, egyáltalán nem félt, mert nem fenyegette őt a fóka, inkább érdeklődött iránta. Ez a vicsorgás a jobb oldalon számára amolyan "Nézd milyen nagy vagyok!" Vagy inkább "Nézzük neked mekkorák a fogaid." (Nevetés) Aztán Paul gondolta egyszerűen megsajnálta őt. Biztos azt hitte, hogy itt van ez a nagy esetlen teremtmény, akit valamiért nem hoz lázba hogy pingvineket kergessen. Szóval fogta magát és elkezdett neki pingvineket gyűjteni, elkapta őket élve, és odahozta pont elé. És ekkor elengedte őket, azok meg gyorsan tovaúsztak. Közben a fóka kérdőn nézett rá, "Mi a fenét csinálsz?" Majd visszament, elkapta őket és újra odahozta és az orra előtt megint elengedte. Folyamatosan ezt csinálta néhány napig míg annyira frusztrált nem lett ettől, hogy közvetlenül a fejére tette a pingvineket. (Nevetés) Ami fantasztikus képeket eredményezett. (Nevetés) Tulajdonképpen Paul szerint a fóka azt hihette róla, hogy képtelen a túlélésre. Ilyen, amikor fújtat, megvetően felhorkan. (Nevetés) Elvesztette az érdeklődését, és visszatért ahhoz, amit legjobban csinál.

Paul elindult egy viszonylag rejtélyes és ismeretlen lényt fotózni és nem csak egy rakás képpel jött vissza, hanem egy rendkívüli élménnyel, és egy remek sztorival. Ezek azok a történetek, amik túlmutatnak a röpke pillanaton, és a felületességen, amik megmutatják a fényképezés igazi erejét. Úgy gondolom, a fényképezés képes igazán összekötni embereket, és pozitív közvetítőként hatni a kihívások és lehetőségek megértéséhez amikkel napjainkban szembesülünk. Köszönöm. (Taps)