David Binder: A művészeti fesztiválok forradalma

Sydney. Egész életemben arra vágytam, hogy eljussak Sydney-be. Megérkeztem a repülőtérre, a hotelbe, bejelentkeztem, és az előtérben volt egy katalógus a Sydney Fesztiválról. Végiglapoztam, és rábukkantam egy "Minto: Live"-nak nevezett programra. A leírás szerint Minto kertváros utcái színpaddá válnak olyan előadások számára, amelyeket nemzetközi művészek alkottak együttműködésben Minto helyi lakosaival.

Milyen hely ez a Minto? Sydney, ahogy később megtudtam, kertvárosokból áll, és Minto délnyugatra fekszik, kb. egy órányira. Meg kell mondjam, nem pont így képzeltem el az első napom Ausztráliában. A Harbour-hídra vagy a Bondi tengerpartra gondoltam, de Minto? Mégis, producer vagyok, és nem tudtam ellenállni egy helyszínspecifikus színházi projektnek. (Nevetés)

Így hát elindultam a péntek délutáni forgalomban, és sohasem fogom elfelejteni, amit láttam, amikor odaértem. Az előadásokhoz a közönség a háztól házig sétált, és a lakosok, akik egyben az előadók voltak, kijöttek a házaikból és önéletrajzi ihletésű táncokat adtak elő az előkertjükben vagy az autófelhajtón. (Nevetés) Az előadás egy kollaboráció az Egyesült Királyságbeli Lone Twin előadóművészeti társulattal. A Lone Twin eljött Mintóba, és együtt dolgozott a lakosokkal, és megalkották ezeket a táncokat.

Ez az ausztrál-indiai lány előjött és elkezdett táncolni az előkertjükben, és az apja kinézett az ablakon, hogy lássa mi volt a zaj és a zűrzavar, és ő is csatlakozott hozzá. És őt követte a húgocska is. És nemsokára mind táncoltak, egy örömteli, kirobbanó táncot ott, a saját kertjükben.

És ahogy körbejártam a környéken, elcsodálkoztam és meghatódtam attól, hogy a közösség láthatóan mennyire a magáénak érezte ezt az eseményt. A "Minto: Live" beszélgetést kezdeményezett Sydney lakói és nemzetközi művészek között, és igazán megünnepelte Sydney sokszínűséségét a saját feltételei szerint.

A Sydney Fesztivál, ami bemutatta a "Minto: Live"-ot azt hiszem egy újfajta 21. századi művészeti fesztivált képvisel. Ezek a fesztiválok radikálisan nyitottak. Át tudnak formálni városokat és közösségeket.

Hogy ezt megértsük, érdemes megnézni, hogy honnan jöttünk. A modern művészeti fesztiválok a második világháború romjain születtek. A városi vezetők létrehozták ezeket az eseményeket, hogy a kultúrát ünnepeljék, mint az emberi szellem legmagasabb megnyilvánulását. 1947-ben megszületett az Edinburgh-i Fesztivál, az Avignoni Fesztivál és még több száz másik követte őket. Nagyon-nagyon magas szintű művészetet műveltek, és olyan csillagok jöttek el, mint Laurie Anderson, Merce Cunningham és Robert Lepage, akik ennek a fesztiválszcénának dolgoztak, és olyan meghatározó munkákat alkottak, mint "A Mahabharata", és a monumentális "Einstein a tengerparton".

De ahogy teltek az évtizedek, ezek a fesztiválok váltak a valódi intézménnyé, és ahogy a kultúra és a tőke felgyorsult, és az internet mindnyájunkat összehozott, a magas és alacsony valahogy eltűnt, egy újfajta fesztivál alakult ki.

A régi fesztiválok továbbra is virágzanak, de Brightontól Rión át Perth-ig valami új volt kialakulóban, és ezek a fesztiválok nagyon különbözőek. Ezek a fesztiválok nyitottak, mint Minto, megértik, hogy a párbeszéd a helyi és a globális között elengedhetetlen. Nyitottak, mert arra kérik a közönséget, hogy legyen előadó, szereplő, partner, nem csak passzív befogadó, és nyitottak, mert tudják, hogy a képzeletet nem lehet beszorítani egy épületbe, ezért nagyon sok alkotásuk helyszínspecifikus vagy szabadtéri munka.

Tehát az új fesztivál arra kéri a közönségét, hogy játsszon meghatározó szerepet az előadás alakításában. Az olyan társulatok, mint a De La Guarda, aminek én vagyok a producere, és a Punchdrunk, teljesen immerzív élményeket alkotnak, amelyek a közönséget az események középpontjába helyezik, de a német Rimini Protokoll társulat ezt egy teljesen új szintre emeli. Egy előadássorozatukban, amiben szerepelt a "100% Vancouver", "100% Berlin", a Rimini Protokoll olyan előadásokat alkot, amelyek a társadalmat tükrözik. A Rimini Protokoll kiválaszt 100 embert, akik képviselik azt a várost, abban a pillanatban, faj, nem és osztály szempontjából, alapos kutatómunkán keresztül, ami 3 hónappal korábban kezdődik, és az a 100 ember megoszt történeteket saját magáról és az életéről, és az egész egy pillanatfelvétel lesz a városról abban a pillanatban. A LIFT mindig is úttörő volt a helyszínek használatát illetően. Megértették, hogy a színház és az előadás bárhol megtörténhet. Tarthatsz előadást egy osztályteremben, egy repülőtéren -- (Nevetés) -- egy áruház kirakatában.

A művészek felfedezők. Ki tudná jobban megmutatni a város egy új arcát? A művészek elvihetnek a város egy távoli sarkába, ahol még sohasem jártunk, vagy bevihetnek egy épületbe, amely mellett naponta elmegyünk, de sosem lépünk be.

Egy művész, azt hiszem meg tud nekünk mutatni embereket, akiken átnézünk a mindennapi életünkben. A Back to Back egy ausztráliai értelmi fogyatékkal élő emberekből álló társulat. Láttam az elképesztő előadásukat New Yorkban a Staten Island-i kompkikötőben, csúcsforgalomban. Mi, a közönség, fejhallgatókat kaptunk és leültettek minket a váróterem egyik végében. A színészek ott voltak előttünk, az ingázó utasok között, és mi hallottuk őket, de nem feltétlenül láttuk volna meg őket más körülmények között. Tehát a Back to Back fogja a helyszínspecifikus színházat, és arra használja, hogy finoman emlékeztessen minket arra, hogy kit és mit retusálunk ki a mindennapi életünkből.

A párbeszéd a helyi és a globális között, a közönség mint résztvevő és szereplő, a helyszínek innovatív használata, mindezek találkoznak a fantasztikus francia társulat, a Royal de Luxe munkájában. A Royal de Luxe óriási bábjai megjelennek egy városban, és ott élnek néhány napig.

"A szultán elefántjával" a Royal de Luxe teljesen leállította London belvárosát a történetükkel, egy óriási kislányról és a barátjáról, egy időutazó elefántról. Néhány napra átváltoztattak egy hatalmas várost egy közösséggé, ahol a végtelen lehetőségek uralkodtak. A Guardian azt írta: "Ha a művészet az átváltozásról szól, akkor nincsen élmény, ami ennél jobban átváltoztat. Amit 'A szultán elefántja' képvisel, az nem kevesebb, mint egy város művészi megszállása, és az utcák visszafoglalása az emberek számára."

Beszélhetünk a fesztiválok gazdasági hatásairól a városaikra, de engem sokkal jobban érdekel sok más dolog, pl. hogy egy fesztivál hogyan segít egy városnak kifejezni önmagát, hogyan segíti megtalálni a saját hangját. A fesztiválok ünneplik a sokszínűséget, beszélgetést kezdeményeznek a szomszédok között, növelik a kreativitást, lehetőséget adnak az állampolgári büszkeségre, és általában javítják a szellemi jólétünket. Röviden: élhetőbbé teszik a városokat.

Jó példa erre: "A szultán elefántja" csak 9 hónappal a július 7-i események után érkezett Londonba, és egy lakó ezt írta: "Először a londoni bombázások óta, a lányom csilingelő hangon hívott fel. Összegyűlt másokkal, hogy megnézzék 'A szultán elefántját', és tudod, ez hatalmas különbséget jelentett." Lyn Gardner azt írta a Guardianben, hogy egy fesztivál egy térképet adhat a világhoz, egy városhoz és saját magunkhoz, de nincs rögzített fesztiválmodell. Szerintem az a fantasztikus a fesztiválokban, az új fesztiválokban, hogy teljes egészében ragadják meg az összetettségét és izgalmát annak, ahogy ma élünk. Nagyon köszönöm. (Taps)