Dave Eggers TED kívánsága: Volt egyszer egy iskola

Köszönöm mindenkinek a TED-től, különösen Chrisnek és Amynek. El sem hiszem, hogy itt vagyok. Hetek óta nem aludtam. Neil és én épp azon versengtünk, melyikünk aludt kevesebbet amíg ide készült. Soha életemben nem voltam még ilyen ideges -- És amikor ideges vagyok, ezt csinálom. Ezt csak most vettem észre. (Nevetés) Arról fogok beszélni, hogy hogyan működtetjük a szervezetünket, a Valencia 826-ot, aztán elmondom hogyan csatlakozhatnak mindannyian hasonló kezdeményezésekhez.

2000 körül Brooklynban éltem és az első könyvemet próbáltam befejezni. Kábán mászkáltam minden áldott nap mert éjféltől hajnali ötig írtam. Szóval kábán sétáltam nappal. Semmi értelmi kapacitásom nem volt napközben, de rugalmas volt az időbeosztásom. A brooklyni környéken, ahol éltem, a Park Slope-on, nagyon sok író él -- elég magas az egy normális emberre jutó írók száma. Ráadásul egy csomó tanár között nőttem föl. Édesanyám tanár volt, és a nővéremből is tanár lett ahogy a főiskola után a barátaim közül is sokan tanári pályára léptek. Folyvást azt hallgattam, hogy milyen életet élnek és hogy ez milyen inspiráló, és tényleg ők a legkeményebben dolgozó és leginspirálóbb ismerőseim.

De ismertem mindazt, amivel meg kell küzdeniük, és tudtam, hogy mennyi akadállyal néznek szembe. Több barátomnak is gondot okozott, elsősorban azoknak, akik városi iskolákban tanítanak, hogy egyes diákjaik nem tudnak lépést tartani az elvárt szinttel, leginkább az írásban és az olvasásban. Ezeknek a diákoknak nagy része olyan háztartásból jön ahol nem az angolt beszélik odahaza, és sokuknak különféle nehézségeik vannak, tanulási problémáik. És persze olyan iskolákról beszélünk, amelyek rendszerint kevés pénzből gazdálkodnak. Szóval a barátaim meséltek nekem, és azt mondták: "Tudod, igazából csak több emberre volna szükségünk, több személyre, több személyes figyelemre, több órában, több szaktudásra, olyan emberektől, akik jól bírják az angol nyelvet, és akik egyenként foglalkoznának a gyerekekkel.

Én erre azt felelem: "És akkor miért nem dolgoztok velük ti egyenként?" Amire ők azt mondták: "Mivel öt osztályt tanítunk, mindegyikben 30-40 diákkal ez végeredményben naponta 150, 180, 200 diákot jelent. Hogyan volna lehetséges minden egyes diákunknak akár csak heti egy óra személyes fejlesztést biztosítani?" Jócskán meg kellene többszörözni a munkahetet, és klónozni a tanárokat. Úgyhogy beszélgetni kezdtünk erről. Ugyanakkor eszembe jutott a rengeteg ember az ismeretségi körömben: írók, szerkesztők, újságírók, mesterfokozatú hallgatók tanársegédek, amit csak akarnak. Ezeknek az embereknek rugalmas az időbeosztása és persze érdeklődnek az angol nyelv iránt -- Én igazán érdeklődöm az angol nyelv iránt, de most nem beszélem valami jól. (Nevetés) Azért igyekszem. Csak az az óra stresszel. De minden ismerősöm osztja a hitet, hogy az írott szó nélkülözhetetlen a demokrácia fenntartásához, az értelmes élet fenntartásához. És itt van, tudják, az idejük és az érdeklődésük, miközben nem volt egy olyan közeg a közösségemben amelyik összehozná ezt a két csoportot.

Amikor visszaköltöztem San Fransiscóba, kibéreltünk egy épületet. Az volt a terv, hogy a McSweeney's-t -- a Negyedéves McSweeny's-t, amit évente két-három alkalommal jelentettünk meg -- és néhány másik magazint fennállásuk során először saját irodába költöztetjük. Korábban a brooklyni konyhámból működtettük őket. Eldöntöttük, hogy lesz egy irodánk, aminek a területét egy tanulócentrummal fogjuk megosztani. Úgy gondolkodtunk, hogy: "Ha már itt ez a sok író meg szerkesztő, meg mindenki -- mondjuk, hogy egy íróközösség --, akik úgyis minden nap bejönnek az irodába miért ne nyissuk meg az épület első részét a diákoknak, akik iskola után benézhetnének, segítséget kapnának a házi feladatukhoz, és alapvetően megszűnne a választóvonal a két közösség között?" Szóval úgy terveztük, hogy dolgozunk mindenen, amin éppen dolgoznánk aztán fél háromkor a diákok beözönlenek, és akkor félretesszük a munkát, vagy elcseréljük, vagy elhalasztjuk kicsit későbbre, bármi legyen is. És ezeket a délutáni órákat a környékbeli diákoknak adjuk.

Úgyhogy megvolt a hely, kibéreltük a főbérlőnek is tetszett az ötlet. Aztán jött ez a festmény Chris Ware festette, és lényegében elmagyarázza a nyomtatott szó teljes történetét. Elég sok idő alatt lehet csak befogadni és közben az úttest közepén kell állnia az embernek. Szóval kibéreltük ezt a házat. És minden jól is ment, csak éppen a tulaj azt mondta, "Ezt a helyiségnek kiskereskedelemre szól az engedélye. Ki kell találnotok valamit. Valamit árulnotok kell. Itt nem lehet egyszerűen csak korrepetálni." Úgyhogy azt gondoltuk, hogy "Ha-ha, komolyan?" De nem tudtunk kitalálni semmit, amit árulhatnánk, de legalább alaposan nekiláttunk a dolognak. Előttünk edzőterem működött ott, úgyhogy gumipadló volt, a plafonon panelek és fénycsövek. Ezt mind lebontottuk, és gyönyörű fa hajópadlót találunk, meg meszelt gerendákat, és az egész úgy nézett ki -- amíg ment a felújítás, valaki azt mondta, "Tudjátok, kicsit úgy néz ki, mint egy hajó belseje." És akkor alaposan körülnéztünk, és valaki más azt mondta "Akkor talán árulhatnátok kellékeket a gyakorló kalózoknak." (Nevetés)

Szóval így is lett. Mindenki nevetett az ötleten és úgy találtuk, hogy "Ennek van értelme, áruljunk kalózcuccokat." Ez a Kalózellátó. Na most elsőre egy szalvétára rajzoltam vázlatokat és egy nagyszerű asztalos elkészítette mindazt, amit itt látnak és végül elég hiteles kalózkellék áruház lettünk. Itt láthatók a palánkok, méterre lehet venni, és vannak készségeink a skorbut leküzdésére. Ezek a kézműves falábak, amiket kívánságra testre szabunk. Ott fölül megtekinthetők a szemtakarók, a feketék mindennapi használatra, és akkor ott vannak a fagylaltszínek és mindenféle más szín, ha bulizni mennél, vagy különleges alkalmakra, bar micvóra, meg ilyesmi.

Úgyhogy megnyitottunk a boltot. És itt ez a dézsa amit megtöltöttünk kincsekkel, és a gyerekek beletúrhatnak. Ezek az üvegszemek, hátha valaki elveszíti az egyiket. És vannak mindenféle tábláink is kitéve: "Valódi kalózcsínyek." Amikor valaki ezt a táblát olvassa, a pult mögött meghúzunk egy madzagot és nyolc felmosófej esik az illető fejére. Ehhez az egyhez ragaszkodtam, azt mondtam, kell valami, ami az emberek fejére esik. Végül felmosófejek lettek.És ez a halmozi, ami egy tengervizes akvárium és három szék, és akkor az egész mögött berendeztük a másik szobát, és az lett a tanulóközpont. Ez itt a központunk, és akkor a függöny mögött ott lapít a McSweeney's irodája, ahol mindannyian dolgozgatunk az újságon, meg könyvet szerkesztünk, meg ilyesmi.

Aztán bejönnek a gyerekek -- illetve mi azt vártuk, hogy majd bejönnek. Hadd kanyarodjak vissza. Berendeztük a helyet, megnyitottunk, hónapok munkája volt benne a felújításban. Megvoltak a székek, az asztalok, a számítógépek, minden. Egy bedőlt internetes cég aukcióján egy Palo Alto-i szállodában vettem tizenegy G4-est egy szempillantás alatt. Akárhogy is, bevásároltunk, berendezkedtünk és vártunk. Kábé egy tucat barátommal kezdtem, olyanokkal, akiket évek óta ismertem, környékbeli írókkal. És ott ültünk. És fél háromkor kiraktunk egy nagy táblát a bejárathoz a járdára csak annyi állt rajta: "Ingyenes segítség minden angol nyelvvel és írással kapcsolatos igényre. Bújj be, ingyen van!" És azt vártuk, hogy "Be fognak özönleni, és imádni fogják." És nem jöttek. Úgyhogy mi csak vártunk, ültünk az asztaloknál, vártunk és vártunk. És mindenki kezdte elveszíteni a lelkesedését, mert már hetek óta vártunk, és senki de senki nem jött be.

Aztán valaki felhívta a figyelmünket a tényre, hogy talán bizalmi szakadék merült fel, amennyiben egy kalózkellékek-áruház mögött működünk. (Nevetés) Erre mi korábban nem gondoltunk. Akkor aztán meggyőztem egy Niniveh Caligari nevű hölgyet, aki rutinos San Fransiscó-i tanár - akkoriban éppen Mexikóvárosban tanított és minden szükséges tapasztattal rendelkezik és mindent tud az oktatásról és a környék összes pedagógusát és közösségi vezetőjét ismeri -- szóval őt vettem rá, hogy költözzön vissza Mexikóvárosból, ahol tanított. Átvette az igazgatói széket. Első dolga volt kapcsolatba lépni a tanárokkal, meg a szülőkkel, meg a diákokkal, meg minden, és hirtelenjében minden nap teltház volt.

Célkitűzésünk, hogy minden nap minden gyerekkel valaki négyszemközt foglalkozzon. A tervünk, hogy a minden diákra jusson egy felnőtt, aki tanul vele. Tudják, az bizonyított, hogy évente 35-40 óra személyes figyelem egy jegyet tud javítani a diákok teljesítményén. A legtöbb hozzánk érkező gyerek otthon nem angolul beszél. Bejönnek ide, sokan a szüleikkel együtt -- a képen nem látszik, de van egy templomi padsorunk amit egy Berkeley-i árverésen vettem -- és a szülők onnan nézik, hogyan tanulunk a gyerekeikkel. Szóval ez a lényege az egésznek személyes, négyszemközti figyelem. És hamarosan minden nap tele voltunk gyerekekkel. Aki a Valencia utca környékén jár délután kettő, fél három körül azt könnyen lehet, hogy el fogják sodorni a nagy hátizsákos gyerekek, akik hozzánk rohannak,

ami azért kicsit furcsa, mert a maga módján ez is iskola. De a lélektani háttere egy kicsit más. És az is nagyon fontos, hogy senkit sem bélyegzünk meg. Ez nem "Központ azoknak a gyerekeknek, akiknek még több segítség kell" vagy ilyesmi. Ez csak a Valencia 826. Ami először is egy Kalózellátó Áruház, ami őrület. Aztán másodszor egy kiadóvállalat működik az irodában. És a gyakornokaink nagyon gyakran ugyanazoknál az asztaloknál dolgoznak, fej fej mellett, számítógép számítógép mellett az iskolásokkal.

Úgyhogy így lettünk korrepetáló központ, kiadóközpont, mert így is hívjuk, és íróközpont is. Előfordulhat, hogy egy regényt író gimnazistával foglalkozik valaki mert nagyon tehetséges gyerekeink is akadnak. És nincs megbélyegzés. Mindenki együtt dolgozik ebben a kreatív környezetben. A gyerekek felnőtt mintát látnak, akinek követhetik a példáját. Mindenki dolgozik a maga feladatán, de bármikor oda lehet menni és kérdezni ezektől a felnőttektől, és ez az egész önmagát táplálja. Nagyon sok a kereszt-beporzás. Az egyetlen gondunk, főleg a McSweeney's-nél dolgozó felnőtteknek, akik nem egészen tudták, mibe vágják a fejszéjüket, hogy csak egyetlen egy mosdónk van. (Nevetés) Napi 60 gyerek mellett ez bizony gond.

De igazából van abban valami, hogy a gyerekek megírják az aznapi leckéjüket, valaki dolgozik velük, odafigyel rájuk, és mire hazaérnek, kész vannak. Nem akadnak meg. Nem a tévé előtt írják a leckét. Fél hatkor elmehetnek haza, élvezhetik a családjukat, hódolhatnak a hobbijuknak, kimehetnek játszani. És ettől boldog a család. És ha sok a boldog család a környéken, akkor az egy boldog közösség. És sok boldog közösségből nő ki egy boldog város és egy boldog világ. És mindennek a házi feladat a kulcsa! (Nevetés) (Taps) Tessék, most már mindent tudnak: a személyes figyelem a lényeg.

Nagyjából tucatnyi önkéntessel indultunk aztán ötvenen lettek, aztán pár százan. Jelenleg 1400 önkéntes szerepel a nyilvántartásban. Hetetlenül könnyű felkerülni a listánkra. Csak az a fontos, hogy akinek csak néhány órája van havonta, ha azt a két órát, fej fej mellett, egyetlen gyerek mellett tölti, odafigyelve rá, dicsfénybe vonva a gyerek munkáját, a gondolatait, az önkifejezését már az is mindent megváltoztat, mert a legtöbb iskolás ezt még soha nem kapta meg senkitől. Úgyhogy nálunk akinek csak félévente egyetlen vasárnap van két óra ráérő ideje, az se baj. Az is elég lesz. Ez az egyik oka, hogy miért lett ilyen sok segítőnk.

Aztán felmerült, hogy mihez kezdjünk napközben a teremmel, mert fél három előtt se kéne üresen állnia. Úgyhogy meghívtunk osztályokat. Most minden nap jön egy-egy osztály, és együtt könyvet írnak, jól látható, hogy odafenn valaki gépeli. Ez egy osztály, amelyik kicsit túlságosan is belelkesült az írástól. Csak egy osztályra szegezi az ember a fényképezőgépét és mindig ez lesz a vége. És ez az egyik könyv, amit közösen írtak. Ha megfigyelik, a könyv címe: "A könyv, amit soha nem kölcsönöztek ki: Titanic" És így kezdődik: "Volt egyszer egy Cindy nevű könyv, ami a Titanicról szólt." És egész idő alatt egy felnőtt a terem végében ül, és gépel, teljesen komolyan veszi az egészet. Ettől a gyerekek teljesen elszállnak.

És még mindig túl sok volt az önkéntes. Ezen a képen látható néhányuk az egyik rendezvényünkön. A tanárok, akikkel dolgozunk -- és a tanárokkal minden másképp megy - ők megmondják, mit csináljunk. Szóval nekiláttunk közösen gondolkozni. "Alapvetően a végletekig képlékenyek vagyunk. Úgyhogy bárki, akár a környéken lakók, a szülők, a tanárok is megmondhatják, hogy hogyan látnánk a legtöbb hasznunkat.

És akkor megkérdezték, "Miért is nem jöttök be az iskolákba? Mert ott vannak azok a gyerekek, akik nem feltétlen mennének be hozzátok, akiknek nem olyan lelkesek a szüleik, hogy elvigyék őket, vagy túl messze laknak." Úgyhogy azt feleltük: "Végül is van 1400 ember a nyilvántartásunkban, mozgósíthatjuk őket." És a tanár azt feleli: "12 segítőre lesz szükségem a következő öt vasárnap. A főiskolai felvételi esszéken fogunk dolgozni. Küldjétek őket." Akkor kiküldjük a körlevelet az 1400 segítőnek. Aki ráér, jelentkezik. Fél órával az óra kezdete előtt odamennek, a tanár megmondja nekik, mi a dolguk, hogyan csinálják, mit tudnak a gyerekek, mit csináltak eddig. A tanárok vezényletével dolgoznak, egyetlen hatalmas teremben. És ez a tevékenységünk lényege, az emberek otthonról, vagy a munkahelyükről egyenesen az osztályterembe mennek és közvetlenül a diákokkal foglalkoznak. És így további ezer meg ezer diákkal kerülünk kapcsolatba. Aztán egy másik iskola azzal állt elő, hogy mi lenne, "Ha adnánk nektek egész napra egy termet?"

Ez itt az Everett Felsős Iskola Írószobája, ezt is a kalózok stílusában rendeztük be, közvetlenül a könyvtár mellett. És itt az iskola mind az 529 tanulója megfordul. Ez az iskolaújság, a "Hírek egyenesen", amelyben Gavin Newsom polgármesternek is állandó rovata van, két nyelven -- angolul és spanyolul. Aztán egy szép napon Isabel Allende írt nekünk, és azt kérdezte "Miért nem íratunk egy könyvet a középiskolásokkal? Szeretném, ha megírnák, hogyan teremtsünk békét egy erőszakos világban." Úgyhogy elmentünk a Thurgood Marhsall középiskolába, velük korábban is dolgoztunk már együtt, és ezt a feladatot adtuk a tanulóknak. Azt mondtuk: "Isabel Allende el fogja olvasni valamennyi írásotokat, és a végén ki fogja adni őket könyvben. Ő szponzorálja, hogy ez a könyv megjelenhessen. És a környéken valamennyi könyvesboltban kapható lesz, és az Amazonon keresztül az egész világon is." Úgyhogy ezek a srácok keményebben dolgoztak, mint valaha, mert közönséget kaptak, és mert Isabel Allende állt az egész mögött. Úgy rémlik, nagyjából 170 segítőnk dolgozott velük a könyvön, és nagyon remek lett a végeredmény. A befejezéskor hatalmas bulit csaptunk. És ezt a könyvet ma is bárhol megkaphatják. Ebből aztán egy sorozat nőtt ki. Amint látják, Amy Tan vállalta fel a következőt, a címe "Én is vihetem valamire" És ez idővel rendszeres dolog lett. Újabb és újabb könyvek.

Mostanra eléggé rákaptunk a könyvkiadásra. A gyerekek keményebben dolgoznak, mint életükben bármikor, ha tudják, hogy a munkájuk maradandó, hogy ott áll majd a polcon, és hogy senki sem veheti el tőlük, amit gondoltak és mondtak, hogy becsüljük az szavaikat, a gondolataikat, a belefektetett óráikat, az öt-hat eldobott vázlatot -- hogy ennyi figyelmet szentelünk a véleményüknek. És ha egyszer eljutottak erre a szintre, egyszer ilyen minőségben írtak, onnan már nincs visszaút. Az ilyesmi véglegesen megváltoztatja őket. És az összes könyvet áruljuk a boltban. Közvetlen a pallók mellett tartjuk az összes diákok írta könyvet. Hova máshová tehetnénk őket? Szóval ezeket is áruljuk, és valami fura kezdett el történni, a bolttal. A bolt, amit eredendően csak poénnak szántunk, elkezdett bevételt hozni. És fedezte a bérleti díjat. Meglehet, hogy ez csak egy San Fransiscó-i dolog nem tudhatom, nem is akarok ítélkezni. De az emberek csak úgy bejönnek -- és ez még a kalózos filmek előtt volt! És egy csomó pénzt hozott. Na jó, nem csomó pénzt, de futotta belőle a bérleti díjra és egy főállású alkalmazottra. Ott balra láthatók a tengerészeti térképeink.

És kicsit kaput nyitott a környéken lakók felé. Elsétál valaki a kirakat előtt, és felkiált "Hát ez meg mi a...?" "Ez meg micsoda?" Nem akarok káromkodni a neten. (Nevetés) Van erre valami szabály? Nem tudom. Szóval azt kérdik "Ez meg mi?" És aztán bejönnek, és rákérdeznek és megértik. És közvetlen mögötte -- általában ott van egy kis lánc -- láthatják a gyerekeket, akikkel tanulunk. Itt épp egy osztálykiránduló csoport van. És akkor már vásárolnak valamit sokkal szívesebben vesznek egy kis kenőzsírt, vagy kölest a papagájuknak, vagy egy kampót vagy egy éjszakai kampótokot, meg mindenfélét, amit árulunk. És a bolt kezdett jól teljesíteni. És egy csomó embert vonzott a hely, tanárokat, szponzorokat, önkénteseket, mindenkit, mert utcaszinten van. Mert nyitott és bárki bejöhet. Ez nem egy belvárosi épület harmincadik emeletén elrejtett non-profit szervezet, hanem közvetlenül az utcán, és ott működik, és állandóan nyitva áll a nagyközönség előtt. Szóval valami fura, vidám kis gócpont lett ez itt.

És az összes brooklyni ismerősöm rájött, hogy "Na, hát ilyesmi nálunk is igazán lehetne!" És lévén sokuk korábban pedagógus, vagy éppen a tanárnak készült, egyesítették az erőiket néhány helyi lakberendezővel, íróval, és szabadon kezelve az ötletünket, megcsinálták a saját központjukat. Ők nem akartak kalózkellékeket árulni, úgy érezték, az náluk nem menne jól. Szóval ismervén a New York-i bűnüldözési szokásokat, megnyitották a Brooklyn-i Szuperhősellátó Vállalatot. Sam Potts tervezte az egészet, és kicsit olyan lett, mint azok a kulcsmásolók, ahol mindenféle mást is csinálnak, amit csak lehet, tudják. Úgyhogy megnyitottak, kicsit olyan, mint egy OBI áruház csak éppen a szuperhősöknek -- és minden kellék a maga legegyszerűbb formájában. Minden kézzel készült. És mindegyik valami létező termék újraértelmezett változata, vagy micsoda. Az összes csomagolás is Sam Potts műve.

Ez itt a gonoszmegőrző egység, ahová a gyerekek tehetik a szüleiket. Aztán az iroda. Ez egy kis páncélszekrény -- oda kell betenni a terméket, ott egy felvonó felemeli, és a fickó a pult mögött azt mondja, hogy mondd utána a Hősök Esküjét, amit mindenki meg is tesz, hogyha vásárolni akar. És ez bizony elvesz a forgalmukból. Szerintem ez gondot okoz. Mert a szívükre kell tenni a kezüket az eskütételhez, meg minden. Itt látható néhány termékük. Minden kézzel készült. Ez egy titkos alteregó készlet. Ha valaki szeretne Sharon Boone lenni, az egyszerű amerikai marketingigazgató, a New Jersey-i Hobokenből, akkor ezt neki találták ki. A dossziéban megvan minden, amit valaha is tudni akartunk Sharon Boone-ról. Ez a köpönyeg-szabóság, ahol méretre igazítják a köpenyeket, aztán fel kell mászni három lépcsőfokot, és akkor minden irányból bekapcsolják a hidraulikus ventilátorokat, és ki lehet próbálni, hogy milyen lesz a köpeny bevetés közben. Nincs is rosszabb, mintha az ember felrepül, és a levegőben összetekeredik a köpenye. És persze a titkos bejárat -- ez az egyik polc, amit belépéskor nem is látni, de lassan kitárul. Látható, hogy ott középen, a csáklyák mellet, kinyílik, és mögötte ott a korrepetáló központ. (Taps) És így átérezhetik teljes egészében.

De minderre -- és ezt fontos kiemelnem -- ott helyben szedték össze a pénzt, helyileg építették az összes belsőépítész, kivitelező, mindenki helyi volt, és minden munkát pro bono végeztek. Én éppen csak odamentem látogatóba, és annyit mondtam, "Remekül csináljátok." És ennyi. A falon látható a pontos idő New York mind az öt kerületében. (Nevetés) (Taps) Szóval így néz ki üzemidőben. Nagyon zsúfolt. Ugyanazok az elveik: egyéni figyelem, teljes elkötelezettség a diák feladata mellett, és határtalan optimizmus és nyitottság a kreativitásra és az ötletekre. És a kis kapcsoló átvált a fejükben, amikor végigmennek ezen a 5 méteres bizarr üzleten. Iskola is, de mégsem iskola. Határozottan nem iskola, még akkor sem, ha egymás mellett dolgoznak asztaloknál, papíron, ceruzával, meg minden.

Ő az egyik tanuló, Khaled Hamdan. Elolvashatják, mit mondott. Tévé és videojáték függő, otthon nem tudott koncentrálni. Bejött. Koncentrált figyelmet élvezett. És nem volt számára menekvés. Hamarosan írni kezdett. Hamar befejezte a leckéjét -- ami azt illeti, korán-leckét-befejezés függő lett. Elég könnyű hozzászokni, hogy az ember elkészült vele valaki ellenőrizte, és így biztosra lehet venni, hogy teljesen felkészült a másnapi iskolára. Szóval Khaled rákapott a leckeírásra, és aztán más dolgoknak is nekiállt. Mára öt könyvben jelentek meg írásai. Társszerző egy bukott szuperhősökről szóló áldokumentumfilmben, a címe: "Szuperek voltak". Írt egy "Pingvin Balboa" című sorozatot ami egy harcos -- bokszoló -- pingvinről szól. És aztán, alig néhány hete 500 embernek olvasott fel a Symphony Space-ben, a New York 826 adománykoncertjén. Minden áldott nap ott van. És terjeszti az igét. Az unokatestvéreit is hozza. Mára négy családtagja van ott minden nap.

A maradékot most már csak gyorsan felsorolom. Ez Los Angeles, az Echo Park Időutazó Áruház: "Bármikor vagy is, mi már akkor vagyunk." (Nevetés) Kicsit olyan, mint egy éjjel-nappali időutazóknak. Láthatják: pont mint egy sarki kisboltban lenne. Piócák. Mamut-darabok. Még jégkása automatájuk is van: "Nem működik. Gyere vissza tegnap!" (Nevetés) (Taps)

Mindegy. Menjünk tovább. Van néhány hely, amelyik csak kapcsolatban áll velünk, de ugyanazt csinálja: a Szó utca Massachusetts-ben, Pittsfieldben; Tintapaca Cincinattiban, a Hangukat Hallatják San Fransiscóban, ami a mi ihletőnk is volt; a Stúdió St. Louis St. Louisban; az Austini Denevérbarlang Austinban; a Harcoló Szavak Írországban, Dublinban, amit Roddy Doyle alapított, és majd áprilisban nyit. És akkor a TED Kívánság -- az még mehet?

Oké, van egy percem. Szóval, a TED Kívánság: Azt szeretném, ha Ön - ön, személy szerint, és valamennyi kreatív egyén és szervezet, amelyeket csak ismer -- megtalálná a módját hogy közvetlenül kapcsolatba lépjen egy környezetében található állami általános iskolával, és aztán elmesélné, hogyan sikerült. Így egy év alatt ezernyi példánk lenne -- ezernyi! -- hogyan alakultak át a kapcsolatok. Jelentős lépés volna! És ez lehet olyasmi is, amit talán már most is tesznek. Tudom, hogy a teremben ülők közül is sokan már most is izgalmas dolgokat tesznek. Ezt biztosan tudom. Szóval meséljék el nekünk a történetüket, és tüzeljenek fel másokat is a weblapunkon.

Van egy weblapunk. Megpróbálok többes számra váltani az egyes számról. Abban bízunk, hogy jelen konferencia résztvevői elvezetnek majd az állami iskolák új korszakába. Abban bízunk, hogy Ön is követi a példát és a saját újító energiáit és tapasztalatát összekapcsolja a közösségében élő újító tanárokkal. Mindig hagyni kell a tanárokat, hogy mutassák az utat. Ők tudják megmondani, hogyan lehetünk hasznosak. Remélem, önök is megteszik ezt a lépést és segítenek. Milliónyi mód van rá. Besétálhatnak a kerületi iskolába és beszélhetnek a tanárokkal. Ők meg fogják mondani, hogyan segíthetnek. Ezt a San Fransiscó-i Hot Studióval csináltuk, fantasztikus munkát végeztek. A weblap már működik, van is néhány történetünk, és egy csomó ötletünk. Úgy hívják, hogy "Volt egyszer egy iskola" ami szerintem remek cím. Az oldalon gondosan dokumentálunk minden történetet, minden kezdeményezést, ami ebből a konferenciából sarjad szerte a világon. Szóval nézzék meg az oldalt látnak majd egy csomó ötletet, ami feltüzeli önöket és aztán adják hozzá a saját programjukat, ha nekiláttak. A Hot Studio remek munkát végzett nagyon rövid határidővel. Ha kérdésük van, ehhez a fickóhoz fordulhatnak ő országszerte a programigazgatónk. Ő van a telefonnál. Ha emailt írnak neki, minden létező kérdésre válaszol. És inspirálni fogja önöket, és nem hagyja lankadni a lelkesedést, és végigvezeti önöket az egész folyamaton, hogy változtatni tudjanak.

Ráadásul nagyon szórakoztató tud lenni! Ez a beszédem lényege: nem kell sterilnek lennie. Nem kell felfoghatatlanul bürokratikusnak lennie. Mindenki használhatja a meglévő tudását és képességeit. Az iskoláknak szüksége van önre. A tanároknak is. A diákoknak és a szülőknek is. Önre, személy szerint, a személyes jelenlétére, és a nyitott elméjére, a nyitott fülére és a határtalan együttérzésére, arra, hogy leüljön melléjük, odafigyeljen és bólogasson, és kérdéseket tegyen fel, akár órákon át. A gyerekek közül sokan egyszerűen nem tudják, hogy mennyire jók, hogy milyen okosak, hogy mennyi mondanivalójuk van. Ökök megmondhatják nekik. Önök rájuk irányíthatják a reflektorfényt, egyszerre mindössze egyetlen emberi kapcsolatban. Remélem, csatlakoznak hozzánk. Nagyon köszönöm.