Daniel Libeskind 17 szava az építészeti inspirációra

Legkedvesebb múzsámmal, Emily Dickinsonnal kezdem, aki azt mondta a csodálkozás nem tudás, s nem is érdektelenség. Ez valami ami a között húzódik amivé hisszük, hogy válhatunk s egy tradíció között amit már talán el is feledtünk. S mikor ezeket a fantasztikus embereket hallgatom, inspirálva leszek a sok-sok fantasztikus ötlet, sok vízió által. S mégis, amikor körülnézek a környezetünkben, láthatják, mennyire ellenálló az építészet a változásokra. Láthatják, mennyire ellenálló azokra a nagy ötletekre. Kigondolhatjuk ezeket. Óriási dolgokat hozhatunk létre. S mégis, végül nagyon nehéz akár egy falat is megváltoztatni. Megtapsoljuk a jólnevelt dobozt. Ami igazán érdekel az olyan teret létrehozni, ami azelőtt nem létezett. Létrehozni valamit, ami sohasem létezett azelőtt. Olyan teret ami sohasem volt, csak a képzeletünkben s a szellemünkben. S azt gondolom ez az ami valójában az építészet alapja.

Az építészet nem a betonon, acélon, s a föld alkotóelemein alapul. A rácsodálkozásra épül. Ez a kíváncsiság építette meg a legnagyszerűbb városokat, a legnagyszerűbb tereket. S azt gondolom, hogy ez az amiről az építészet szól. Ez egy történet. Egyébként ez egy történet, amit az anyagai mondanak el. De ez egy történet a próbálkozásról és a küzdelemről a valószínűtlenségek ellen. Hogyha a nagyszerű épületekre gondolnak, katedrálisokra, templomokra, piramisokra, pagodákra, India városaira, s még tovább, arra gondolnak, hogy milyen hihetetlen, hogy ezek létrejöttek nem valami absztrakt ötlet, hanem emberek által.

Tehát minden, ami már meg lett csinálva, lehet nem meg csinált. Minden, ami már elkészült lehet még jobb. Ez az: azok a dolgok, amiben hiszek, hogy valójában fontosak az építészetben. Ezek azok az a dimenzók, amikkel szeretek dolgozni. Ez valami nagyon személyes. Ezek talán nem azok a dimenziók, amiket a művészeti kritikusok, építészeti kritikusok vagy városterezők értékelnek. De azt gondolom, hogy ez az a szükséges oxigén, hogy élhessünk az épületekben és városokban, hogy kapcsolatba kerülhessünk egymással köztereken.

Ezért hiszem, hogy az optimizmus az, ami előreviszi az építészetet. Ez az egyetlen szakma ahol hinned kell a jövőben. Lehet valaki depressziós generális, politikus, közgazdász, zenész moll hangnemben, egy festő sötét színekkel. De az építészet az a teljes extázis, hogy a jövő jobb lehet. S azt gondolom ez a hit az, ami előreviszi a társadalmat.

S manapság van egyfajta evangelikus pesszimizmus körülöttünk. S mégis, én azt gondolom, hogy ilyen időkben az építészet felvirágozhat nagy ötletekkel. Ötletekkel, melyek nem kicsik. Gondoljanak a nagyszerű városokra. Gondoljanak az Empire State Buildingre, vagy a Rockefeller Centerre. Akkoriban épültek, amikor egy bizonyos szempontból nem a legjobb idők jártak. S mégis ez az építészet energiája és ereje egy teljes szociális és politikai teret formált, amit az épületek uralnak.

Tehát megint, én a kifejezés híve vagyok. Én sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget az életben, vagy bármi másban. A kifejezésre gondolok. Ez olyan mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. Ez hiányzik az építészet nagy részéből, mert azt gonoljuk, hogy az építészet a semlegesség birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye, nincsenek értékei. S mégis, azt gondolom, hogy a kifejezés az, a város kifejezősége, a saját tereink kifejezősége, ami az építészetnek értelmet ad.

S természetesen a kifejező terek nem némák. A kifejező terek nem egyszerűen terek, amik csak megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nem csak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. De átívelni a történelem hasadékán, olyan helyekre ahol sohasem voltunk, vagy talán lehettünk volna, ha nem vagyunk olyan szerencsések.

Tehát megint, a radikális a konzervatív ellen. Radikális, mit jelent ez? Ez valami olyan, aminek gyökere van. Valami, ami mélyen a tradíciókban gyökerezik. S azt gondolom, hogy ez az, ami maga az építészet, radikális. Ez nem csak a halott formák tartósítása formaldehidben. Ez valójában egy élő kapcsolat afelé a kozmikus esemény felé aminek részei vagyunk, s egy olyan történet, ami biztosan folyamatos. Ez nem valami, aminek jó vagy rossz vége van. Ez egy olyan történet, amiben a tetteink maguk alakítják a történetet egy bizonyos irányba.

Tehát megint, én a radikális építészet híve vagyok. Tudják a szovjet építészet annak az épületnek az a megőrzés. Olyan mint amilyen a régi Las Vegas volt. Ez az érzelmek, tradíciók konzerválásáról szól, ami megakadályozta az agyat a továbblépésben s természetesen ami radikális, az szembeállítani ezeket. S azt gondolom a mi építészetünk az egy szembenállás az érzékeinkkel. Ezért azt gondolom, hogy nem kellene hogy hűvös legyen.

Nagyon sok megbecsülés éri ezt a fajta hűvös építészetet. Mindig is ellene voltam ennek. Szerintem az érzelem szükséges. Az élet érzelmek nélkül nem lenne valójában élet. Még az ész is emócionális. Nincsen olyan ok, ami nem az etikai szférán belül helyezkedik el, a filozófiai misztikumon belül arról, hogy mik vagyunk. Tehát azt gondolom, hogy az érzelem egy dimenzió amit fontos bevezetni a városi térbe, a városi életbe.

S természetesen mi mind az érzelemek küzdelme vagyunk. S azt gondolom, ez az ami csodálatos hellyé teszi ezt a világot. S természetesen, a hűvös szembeállítása, az érzelmes az érzelemmentessel, egy párbeszéd amit azt gondolom, hogy maguk a városok szültek meg. S azt gondolom, hogy ez a városok fejlődése. S ez nem csak a városok formája, de a tény, hogy érzelmeket testesítenek meg, nem csak azokét, akik építik őket, de azokét is, akik ott laknak.

Az érthetetlen a megértettel szemben. Tudják, sokszor meg akarunk mindent érteni. De az építészet nem a szavak nyelve. Ez egy nyelv. De nem egy olyan nyelv, ami redukálható rendszerezett jegyzetek sorozatára amit mi szavakkal le tudunk írni. Túl sok épület amit kint látsz, amik olyan banálisak, egy történetet mondanak el, de az a történet nagyon rövid. Ami azt mondja "Nincs történetünk, amit elmondjunk neked." (Nevetés)

Tehát valójában a fontos dolog az az, hogy bemutassuk a valós építészeti dimenziókat, amik talán teljesen megmagyarázhatatlanok szavakkal. Mert ezek arányokkal működnek, anyagokkal, világítással. Belekötik magukat különböző csatornákba, bele egy komplex hálóba ami nem igazán szembeni de nagyon beágyzódott az életükbe, s egy város történetébe, s az emberekébe. Tehát az a hit, hogy egy épület szókimondó kell, hogy legyen, az egy tévhit, ami közhellyé tette az építészetet.

Kéz a számítógép ellen. Természetesen, mi lenne számítógépek nélkül? Az egész tevékenységünk függ a számítógépektől. De a számítógép nem csak a kesztyűje kellene legyen a kéznek, a kéz valóban a számítógépes erő vezérlője kellene legyen. Mert azt gondolom, hogy a kéz s annak egyszerűsége, s annak fiziológiai bizonytalansága, rendelkezik egy forrással, s habár ez a forrás ismeretlen, nem kell misztikusnak lennünk ezzel kapcsolatban, észrevesszük, hogy a kezet olyan erők adták nekünk amik a saját autonómiánkon túl vannak. S azt gondolom, hogy mikor rajzokat készítek, amik talán utánozzák a számítógépet, de nem számítógépes rajzok, olyan rajzok amik jöhetnek forrásokból amik teljesen ismeretlenek, nem normálisak, nem láthatók, s mégis a kéz -- s ez az amit valójában, mindazoknak akik dolgoznak-- hogy érhetjük el, hogy a számítógép válaszoljon a kezünknek ahelyett, hogy a kéz válaszol a számítógépnek.

Azt hiszem, hogy ez egy része az építészet összetettségének. Mert biztos, hogy hozzászoktunk ahhoz a propagandához, hogy az egyszerű az jó. De én nem hiszek ebben. Hallgatni mindannyiójukat, a gondolatok összetettségét, a jelentések szintjeinek összetettségét, fantasztikus. Azt gondolom, nem kellene az építészetben megriadnunk Tudják, agysebészet, atomelmélet, genetika, közgazdaságtan, nagyon összetett területek. Nincs ok, amiért az építészetnek meg kellene riadnia s ezt az egyszerű, látszólagos világot mutatnia. Ez összetett. A tér összetett. A tér olyan valami, ami kihajtja magát teljesen új világokba. S olyan csodálatos, amilyen nem csökkenthető le olyan egyszerűsítésre, amit gyakran csodálattal figyelünk. Az életünk is összetett. Az érzelmeink összetettek. Az érzelmi vágyaink komplexek. Tehát azt hiszem, hogy az építészet, ahogy én látom le kell, hogy képezze az összetettséget minden térben amink van, minden intimitásban amit birtoklunk.

Természetesen ez azt jelenti, hogy az építészet politikai. A politika nem az építészet egy ellensége. A politeia azt jelenti, hogy város, mindannyiónk együttvéve. S mindig azt gondoltam, hogy az építészet "űzése", még egy magánház is, mikor más látja azt, az egy politikai tevékenység. Mert mások számára látható lesz. Mert egy olyan világban élünk, ami egyre jobban öszeköt minket. Tehát megint, ennek a szférának az elkerülése ami annyira elterjedt abban a fajta tiszta építészetben, az autonóm építészet, ami csak egy absztrakt tárgy sohasem állt közel hozzám. S én valójában hiszem, hogy ez az interakció a történelemmel, a történelemmel ami sokszor nagyon bonyolult, dulakodni vele, létrehozni egy helyzetet, ami a normális elvárásinkon túl van s alkotni egy kritikát.

Mert az építészet a kérdések feltevése is. Nem csak a válaszok adása. Ez szintén, csakúgy mint az élet, a kérdések feltevése. Ezért fontos az is, hogy valós legyen. Tudják, majdnem mindent tudunk szimulálni. De az egyetlen, ami sohasem szimulálható az az emberi szív, az emberi lélek. Az építészet nagyon összefonódik vele, mert megszületünk valahol, s meghalunk valahol. Tehát az építészet valósága zsigeri. Nem intellektuális. Ez nem valami olyasmi, ami könyvekből s teóriákból jön elő. Ez a valóság, amit megérintünk, az ajtó, az ablak, a küszöb, az ágy. Nagyon prózai tárgyaik. És mégis, megpróbálom, minden épületben, venni azt a virtuális világot, amely oly rejtélyes és gazdag, s létrehozni valamit a valódi világban. Létrehozni egy helyet egy iroda számára, egy fenntartható helyet ami valóban működik a virtuális között s mégis meghatározható, mint valami valóságos.

Váratlan a megszokottal szemben. Mi az a szokás? Ez csak egy bilincs magunknak. Ez egy magunk által okozott méreg. Tehát a meglepetésszerű mindig meglepetésszerű. Igen, ez igaz, a katdrálisok, mint meglepetésszerűek, mindig meglepetésszerűek lesznek. Tudják, Frank Gehry épületei, a jövőben is meglepetésszerűek lesznek. Tehát nem a szokásos építészet, ami belénk neveli a hamis fajta stabilitást, de egy építészet, ami tele van feszültséggel, egy építészet, ami magán túllép azért, hogy elérje az emberi lelket és szívet, ami kitör a szokások korlátaiból.

S természetesen az építészet megerősíti a szokásokat. Mikor ugyanazt az építészetet látjuk hozzáedződünk azon szögek, fények, anyagok világához. Azt gondoljuk, a világ tényleg úgy éz ki, mint az épületeink. Pedig az épületeink eléggé be vannak határolva a technológiák és a rácsodálkozások által amik a részeik.

Tehát megint, a meglepetésszerű, ami egyben a nyers is. Gyakran gondolok a nyersre és a csiszoltra. Mi a nyers? A nyers, azt mondanám, hogy a csupasz élmény, a luxus által érintetlen, drága anyagok által nem érintett, olyan dolgok által nem érintett, amit a magas kultúrával asszociálunk. Tehát a nyersesség, azt gondolom, a térben, a tény, hogy a fentarthatóság valójában, a jövőben lefordítható egy nyers térre, egy térre, ami nincsen kidekorálva, egy térre, ami semmi által nem nevelt, de egy tér, ami lehet hűvös a szó fizikai értelmében, lehet, hogy fénytörő a vágyainkhoz. Egy tér, ami nem mindig követ minket mint egy kutya, ami be van idomítva, hogy kövessen minket, de megy előre lehetséges más irányokba, más lehetőségek felé, más élmények felé, amik eddig sosem voltak az építészet szótárában.

S természetesen ez az ellentét nagyon érdekel, mert létrehoz egyfajta új energia-szikrázást. Tehát én szeretek valamit akkor, ha az hegyes, nem tompa, valami ami a valóságra koncentrál, valami aminek van ereje, a hatalma által, hogy átalakítson akár egy nagyon kis teret.

Tehát az építészet talán nem olyan nagy, mint a tudomány, de a gyújtópontján keresztül befolyásolhatja egy arkhimédeszi módon azt, mit gondolunk, miről szól a világ. S gyakran csak egy épületbe kerül megváltoztatni az élményünket arról, hogy mi lenne megvalósítható, mi a már megvalósított, maradt a világ mindkettő, a stabil s az instabil között. S természetesen az épületeknek megvannak a formái. Ezek a formák nehezen változtathatók. S mégis, hiszek abban, hogy minden szociális térben, minden középületben, van egy vágy arra, hogy többet közöljünk egy buta gondolatnál, annál a buta technológiánál. Valami olyan ami rávilágít, s rá tud mutatni különböző útvonalakra előre, hátra, oldalra, s körbe. És ez maga az emlékezet. Azt hiszem, hogy a leginkább az emlékezet érdekel. Emlékezés nélkül amnéziásak lennénk. Nem tudnánk, hogy melyik úton megyünk, s miért megyünk oda ahová megyünk.

Én sosem érdeklődtem a felejthető újrahasznosítás iránt, újrafelhasználni ugyanazokat a dolgokat. Amiket persze agyondicsérnek a kritikusok. A kritikusok szeretik a műsort megismételve látni mindig ugyanúgy. De én szívesebben játszok olyat, ami teljesen ismeretlen még, akár hibákkal is, minthogy ugyanazt ismételgessem újra meg újra, amit megenged a jelentéktelensége. Tehát megint, az emlék a város, az emlék a világ. A emlék nélkül nem lenne történet, amit mesélhetnénk. Nem lenne semmi, amihez fordulhatnánk.

Az emlékezetes, az ami valóban a mi világunk, amiről azt gondoljuk, a mi világunk. S ez nem csak a mi emlékezetünk, de azok, akik emlékeznek ránk. Ami azt jelenti, hogy az építészet nem néma. Ez egyfajta művészete a kommunikációnak. Egy történetet mond el. Egy történet elér homályos vágyakat is. El tud érni olyan forrásokat amik nem feltétlenül elérhetőek. Vissza tud nyúlni évezredekre, amik már el lettek temetve, s visszahozni őket egy váratlan méltányosságban.

Tehát megint, azt gondolom, hogy a gondolat hogy a legjobb építészet csöndes, soha sem állt közel hozzám. A csönd talán jó a temetőnek, de nem egy városnak. A városok tele kell lennie vibrálással, hanggal, zenével. S ez valóban az építészeti küldetés, amit azt gondolom, hogy fontos, olyan tereket létrehozni, melyek vibrálóak, melyek sokoldalúak, melyek át tudják alakítani a legprózaibb tevékenységeket, s felnagyítják őket egy teljesen más elvárásra. Létrehozni egy bavásárlóközpontot, egy uszodát, ami inkább egy múzeumra hasonlít, mint szórakoztatásra. S ezek a mi álmaink.

S persze kockázat. Úgy gondolom, az építészet legyen kockázatos. Tudják ez sok pénzbe kerül, meg ilyesmi, de igen, nem biztonságos úton kellene haladnia. Nem kéne biztonságos úton haladnia, mert ha azon halad, nem olyan úton terel minket, amin haladni szeretnénk. S persze úgy vélem a kockázat az, ami alátámasztja a világot. Egy kockázatok nélküli világban nem érdemes élni. Tehát igen, hiszem, hogy a kockázat, amit minden épületnél elkövetünk. Kockáztatás, hogy létrehozzunk tereket amik sosem voltak ennyire meghosszabítva. Megkozkáztatni tereket, amik soha nem voltak ilyen szédítőek, amilyennek kellene lenniük, egy úttörő városban. Kockázatok, amik valójában megmozgatják az építészetet az összes hibájával együtt, egy térbe, ami sokkal jobb mint a mindig ismételgetett üressége az előre elkészített dolgoknak.

S természetesen ez az végül, amit az építészetnek gondolok. Ez a térről szól. Nem a divatról. Nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy létrehozzunk minimális eszközökkel valami olyat, ami nem megismételhető, nem szimulálhatő semmilyen más közegben. S ott van a hely, amire szükségünk van a lélegzéshez, a hely az álmodozáshoz. Vannak azok a terek, amik nem csak luxus terek néhányunknak, de fontosak mindenkinek ebben a világban.

Tehát megint, ez nem csak a változó divatról, változó teóriákról szól. Ez a fáknak való hely kialakításáról szól. Ez arról szól, hogy helyet találjunk, ahol a természet beléphet a város természetes terébe. Egy hely ahol valami, ami soha nem látott nappali világosságot beléphet a sűrűség belsejébe. S azt gondolom ez valójában az építészet természete.

Én hiszek a demokráciában. Nem szeretem a gyönyörű épületeket amik diktatórikus rezsimeknek épültek. Ahol az emberek nem beszélhetnek, nem szavazhatnak, nem csinálhatnak semmit. Túl gyakran csodáljuk azokat az épületeket. Gyönyörűnek gondoljuk őket. S mégis mikor a társadalom nyomorúságára gondolok ami nem ad semmiféle szabadságot az embereknek, nem csodálom azokat az épületeket. Tehát a demokrácia, bármennyire is bonyolult, én hiszek benne.

S természetesen, a Ground Zeronál, hol máshol? Ez egy nagyon összetett projekt. Érzelmes. Sok érdekeltség van. Poltikai. Sok résztvevő van a projektben. Sok az érdekeltség. Pénz van. Politikai erő van. Áldozatok érzelmei vannak. S mégis minden zavarosságával, minden problémájával, Nem szerettem volna, hogy valaki azt mondja, "Ez egy tabula rasa, építész úr. Csináljon amit akar." Szerintem semmi jó nem fog kisülni ebből.

Szerintem az építészet a megegyezésről szól. A csúnya szóról, a kompromisszumról szól. A komprumisszum nem rossz. Kompromisszum, ha művészi, hogyha képes a stratégiáival elbánni -- s itt van az első vázlatom és a balon a renderelés -- ez nincs túl messze egymástól. S mégis, kompromisszum, megegyezés, az amiben hiszek. És Ground Zero, minden nehézsége ellenére, halad előre. Nehéz. 2011, 2013. Freedom Tower, az emlékmű. S ez az ahol én abbahagyom.

Inspirálva voltam amikor immigránsként idejöttem egy hajón, mint millió másik ember, ebből a szemszögből nézve Amerikát. Ez Amerika. Ez a szabadság. Ez az amiről álmodunk. Az egyénisége, a várossziluettben prezentálva. Az ellenállóképessége. S végül, az a szabadság, amit Amerika képvisel, nem csak nekem, mint immigránsnak, de mindenkinek a világban. Köszönöm.

(Taps)

Chris Anderson: Van egy kérdésem. Tehát megbékélt már azzal, a folyamattal, ami történt a Ground Zero-val és az eredeti, fantasztikus tervének elvesztésével?

Daniel Libeskind: Nézze. Ki kell gyógyítanunk magunkat abból a hitből, hogy tekintélyelvűek vagyunk, hogy eldönthetünk mindent, ami történik. Meg kell bíznunk másokban, s a lehető legjobban alakítani a folyamatot. Én Bronx-ból jöttem. Arra tanítottak, hogy ne legyek vesztes, ne legyek olyan, aki feladja egy harcban. Harcolnod kell azért, amiben hiszel. Nem nyersz meg mindig mindent, amit meg akarsz nyerni. De irányíthatod a folyamatot. S hiszek benne, hogy ami a Ground Zero-nál megépül jelentőségteljes lesz, inspiráló, mesélni fog a többi generációnak az áldozatokról, ennek az eseménynek a jelentéséről. Nem csak New Yorknak, hanem az egész világnak.

Chris Anderson: Köszönjük.

(Taps)