Daniel Goldstein: A jelenbeli és jövőbeli énünk csatája

Emlékeznek még Odüsszeusz és a szirének történetére a középiskolából? Ott volt ez a hős Odüsszeusz, aki hazafelé tartott a trójai háború után. Ott áll hajójának fedélzetén beszél az elsőtiszttel, és azt mondja: "Holnap, áthajózunk ott a sziklák között, és azokon a sziklákon csodálatos nők ülnek, akiket sziréneknek hívnak. És ezek a nők egy varázslatos dalt énekelnek, egy dalt, ami olyan csábító, hogy minden matróz aki meghallja zátonyra fut a szikláknál és meghal." Most azt várnánk ezek alapján, hogy úgy döntenek, alternatív úton kerülik el a sziréneket, de Odüsszeusz inkább azt mondja: "Meg akarom hallgatni ezt a dalt. És ezért azt fogom tenni, hogy viaszt öntök a füledbe, és a többi emberébe is -- ezt hallgassák -- így ti nem hallhatjátok a dalt, aztán pedig hozzákötözöl engem az árbochoz, hogy én hallhassam, és így mindannyian érintetlenül elhajózunk." Tehát ez egy kapitány, aki veszélyezteti az életét a hajó egész legénységének azért, hogy hallhasson egy dalt.

És szeretném azt hinni, ha ez volt a helyzet, hogy talán elpróbálták néhányszor. Odüsszeusz azt mondta volna: "Oké, csináljunk egy próbát! Te az árbochoz kötözöl engem, én meg majd könyörgöm és esedezem. És nem számít mit mondok, nem oldozhatsz el az árbóctól! Rendben, akkor kötözz az árbochoz!" És az elsőtiszt fog egy kötelet, és odakötözi Odüsszeuszt az árbochoz egy szép csomóval. És Odüsszeusz legjobbját hozva játsza a szerepét, és mondja: "Oldozz el! Oldozz el!" Hallani akarom ezt a dalt. Oldozz el!" És az elsőtiszt bölcsen ellenáll, és nem kötözi ki Odüsszeuszt. És aztán Odüsszeusz azt mondja: "Látom, hogy érted. Rendben, akkor most oldozz el, és menjünk vacsorázni!" És az elsőtiszt tétovázik. Azon gondolkodik: "Ez még mindig a próba, vagy el kellene oldoznom?" És az elsőtiszt úgy gondolja, "Nos, azt hiszem, egy bizonyos ponton a próbának véget kell érnie!" Úgyhogy kikötözi Odüsszeuszt, és Odüsszeusz kipattan. Azt mondja: "Te idióta! Te barom! Ha ezt teszed holnap, halott leszek, te is halott leszel, és minden egyes ember halott lesz. Csak ki ne kötözz, bármi történjen is!" Földhöz vágja az elsőtisztet. Ez ismétlődik végig az éjszaka folyamán -- próba, árbochoz kötözés, ravasz okok az eloldozáshoz, szegény elsőtiszt kíméletlen elverése. Végeérhetetlen szórakozás.

Az árbochoz kötözés talán a legrégebbi írásos példa arra, amit a pszichológusok önkéntes kényszernek hívnak. Az önkéntes kényszer egy döntés, amit meghozunk hideg fejjel, hogy korlátozzuk magunkat, hogy ne tehessünk olyat forró fejjel, amit megbánnánk. Mert két fej van minden személyben, ha belegondolnak. A tudósok már régóta hivatkoznak a két én metaforájára amikor a kísértésről van szó. Először is van a jelenlegi önmagunk. Ez olyan mint Odüsszeusz, amikor a dalt hallgatja. Csak azt akarja, hogy az első sorba juthasson. Csak az "itt és most"-ra gondol, és az azonnali örömökre. Ugyanakkor van a másik önmagunk, a jövőbeni énünk. Ez Odüsszeusz, mint öregember, aki semmit nem akar jobban, mint egy napos villába megtérni feleségével Penelopével, Ithakán kívül -- a másik Ithakán.

Miért van szükségünk önkéntes kényszerekre? Nos, ellenállni a kísértésnek nehéz, ahogy a 19. századi angol közgazdász Nassau William Senior mondta, "Tartózkodni az élvezettől, amely felett hatalmunk van, vagy törekedni a távoli, semmint az azonnali eredményekre, az egyik legfájdalmas erőfeszítései az emberi akaratnak." Ha kitűznek célokat maguk elé, és olyanok, mint a legtöbb ember, akkor valószínűleg észrevették, hogy nem a célok fizikailag lehetetlenek, amik visszatartanának az elérésüktől, hanem az önfegyelmünk hiányzik, hogy ragaszkodjunk hozzájuk. Fizikailag lehetséges, hogy lefogyjunk. Fizikailag lehetséges, hogy többet mozogjunk. De a kísértésnek ellenállni nehéz.

A másik ok amiért nehéz a kísértésnek ellenállni az, hogy ez egy egyenlőtlen harc a jelenbeli és a jövőbeli önmagunk között. Nézzünk szembe a tényekkel: a jelenbeli énünk jelen van. Az irányít. Övé most a hatalom. Erős, hősies karjai vannak, amik a szánkhoz tudják emelni a fánkot. És a jövőbeli énünk még csak a környéken sincs. Ő a jövőben van. Gyenge. Még egy ügyvéd sem képviseli. Senki sem áll ki a jövőbeli énünkért. És így a jelenbeli énünk legyőzi minden álmát. Szóval itt van ez a csata a két én között, amit harcolnak, és szükségünk van önkéntes kényszerekre, hogy kiegyenlítsük a játékteret a kettőjük között.

Tulajdonképpen nagy rajongója vagyok az önkéntes kényszereknek. Hozzákötözni magunkat az árbóchoz a legrébbi, de vannak mások is, mint például kulccsal elzárni magunk elől a hitelkártyát, vagy nem hordani gyorséttermi kaját haza, így nem tudjuk megenni, vagy kihúzni az internetkapcsolatot, hogy ne használhassuk a számítógépet. Én már önkéntes kényszereket hoztam létre, jóval azelőtt, hogy tudtam volna mik azok. Így amikor éhező posztdoktori ösztöndíjas voltam a Columbia Egyetemen, karrierem publikálsz vagy eltűnsz fázisának mélyén jártam. Öt oldalt kellet írnom minden nap, amiből majd cikk lett, vagy öt dollárt kellet veszítenem.

És amikor megpróbáljuk végrehajtani ezeket az önkéntes kényszereket, rájövünk, hogy az ördög tényleg a részletekben rejlik. Mert nem olyan könnyű megszabadulni öt dollártól. Úgy értem, nem égethető el; az törvénytelen. És azt gondoltam, odaadhatnám jótékonysági célra, vagy a feleségemnek, vagy valami ilyesmi. De arra gondoltam, így összezavaróan üzenek magamnak. Mert "nem írni" rossz, de jótékonykodni jó. Szóval tulajdonképpen ellentételezném a nem írást azzal, hogy ajándékozok. És akkor valahogy fordítottam rajta, és arra gondoltam, hogy odaadhatnám a neonáciknak. De aztán úgy voltam vele, hogy ez rosszabb, mint amennyire az írás jó, és hogy ez nem működne. Így végül úgy döntöttem, hogy otthagyom egy borítékban a metrón. Néha egy jó ember találná meg, néha egy rossz ember találná meg. Átlagát véve, ez csak egy teljesen értelmetlen pénzcsere, amit megbánnék. (Nevetés) Ahogy az az önkéntes kényszerekkel történni szokott.

De annak ellenére, hogy szeretem őket, két gyötrő aggodalmam mindig is volt velük kapcsolatban, és Önök is így érezhetnek, ha használják őket. Tehát az első, amikor már használunk egy ilyen kényszert, mint a szerződés, hogy írni kell minden nap, vagy fizetnünk, hogy ez csak egy állandó emlékeztető arra, hogy nincs önkontrollunk. Csak azt mondjuk magunknak: "Nélküled, önkéntes kényszer, semmi vagyok, nincs önfegyelem." És amikor aztán olyan helyzetben vagyunk, ahol nincs működő önkéntes kényszerünk, mint "Úristen, ez az ember egy fánkot kínál nekem, és nincs védelmi mechanizmusom", és megesszük. Szóval nem tetszik az a mód, ahogy az erőnket elveszik tőlünk. Azt hiszem, az önfegyelem olyasmi, mint egy izom. Minél többet eddzük, annál erősebb lesz.

A másik probléma az önkéntes kényszerekkel, hogy mindig ki tudjuk magunkat ravaszkodni belőlük. Azt mondjuk: "Hát persze, hogy nem tudok ma írni, mert tartok egy TED előadást, és adok öt interjút a médiának, majd egy koktélpartira megyek, utána pedig részeg leszek. És így esélytelen, hogy ez működne." Vagyis egyszerre vagyunk Odüsszeusz és az első tiszt egy személyben. Saját magunkat kötjük oda, és kiravaszkodjuk magunkat belőle, majd saját magunkat verjük meg utána.

Szóval körülbelül egy évtizede dolgozom azon, hogy más módot találjak arra, hogy az emberek viszonya a jövőbeli énükkel megváltozzon önkéntes kényszerek nélkül. Különösen érdekel a kapcsolat a jövőbeli pénzügyi énnel. És ez egy időszerű kérdés. A megtakarítások témaköréről beszélek. A megtakarítás egy klasszikus két én probléma. A jelenbeli én egyáltalán nem akar megtakarítani. Fogyasztani akar. Míg a jövőbeli én szeretné, ha a jelenbeli én félretenne. Szóval ez egy időszerű probléma. Ha megnézzük a megtakarítási rátát, 1950 óta folyamatosan csökken. Ugyanakkor a nyugdíjrizikó-index, annak az esélye, hogy a nyugdíj nem lesz elegendő igényeink fedezésére, folyamatosan nő. És abban a helyzetben vagyunk most, hogy minden minden három baby boomer közül, a McKinsey Global Institute előrejelzése szerint, kettő nem lesz képes a nyugdíj előtti életvitelét fenntartani nyugdíjasként.

Tehát mit tehetünk ezügyben? Van egy filozófus, Derek Parfit, aki mondott néhány szót, amelyek inspirálták a társszerzőimet és engem. Azt mondta, hogy "Elhanyagolhatjuk a jövőbeli énünket, ha kudarcot vall a hit vagy a képzelet." Más szóval lehet, valahogy nem hiszünk abban, hogy meg fogunk öregedni, vagy talán nem tudjuk elképzelni azt, hogy egy nap megöregszünk. Egyrészről ez nevetségesen hangzik. Persze, tudjuk, hogy meg fogunk öregedni. De hát nincsenek olyan dolgok, amiket el is hiszünk meg nem is egyszerre?

Szóval a társszerzőim és én számítógépeket használtunk, korunk legnagyszerűbb eszközeit, hogy támogassuk az emberek képzeletét, és segítsünk nekik elképzelni, milyen is lenne a jövőbe menni. Megmutatok most néhányat ezekből az eszközökből. Az elsőt úgy hívjuk: eloszlásépítő. Ez megmutatja az embereknek, milyen lehet a jövő azáltal, hogy mutat száz, egyformán valószínű jövőbeli kimenetet. Minden kimenetet egy ilyen jel mutat, és mind egy olyan sorban van, ami egy adott szintű gazdagságot és nyugdíjat jelképez. Ha a tetején vagyunk, az azt jelenti, hogy magas nyugdíjat élvezhetünk, ha az alján, az azt, hogy meg kell küzdenünk a megélhetésünkért. Amikor befektetünk, akkor valójában azt mondjuk, "Elfogadom, hogy bármelyik ebből a 100 dologból megtörténhet velem, és meghatározhatja a jólétemet."

Most megpróbálhatjuk megváltoztatni a kimenetet. Megpróbálhatjuk manipulálni a sorsunk, mint ahogy ő csinálja, de ez valamibe kerülni fog. Ez azt jelenti, hogy többet kell ma félretennünk. Ha találunk olyan befektetést, amellyel meg vagyunk elégedve, akkor az ember a "kész" gombra kattint, és a jelek elkezdenek eltűnni, lassan, egyesével. Azt szimulálja, milyen befektetni valamibe, és nézni, ahogy a befektetés megtérül. A végén már csak egy jel marad és ez fogja meghatározni nyugdíjas jólétünket.

Igen, ez a személy nyugdíjasként dolgozói jövedelme 150%-át kapja. Több pénzt kapnak nyugdíjasként, mint amikor dolgoztak. Ha Ön olyan, mint a legtöbb ember, akkor csak azáltal hogy látta, egy kis ujjongást és örömöt érzett -- csak azáltal, hogy arra gondolt, hogy 50%-kal több pénzt kaphat nyugdíjasként, mint korábban. Azonban, ha a legalján kötött volna ki, akkor talán enyhe rettegés és/vagy hányinger futott volna Önön át, arra gondolva, hogy küzdenie kell, mint nyugdíjas. Ezt az eszköz használva újra és újra, különböző kimeneteket szimulálva, az emberek megérthetik, hogy a befektetések és a megtakarítások amit ma felvállalnak, határozzák majd meg jólétüket a jövőben.

Bár az emberek az érzelmeken keresztül motiválhatók, a különböző emberek különböző dolgokat találnak motiválónak. Ez egy szimuláció ami grafikonokat használ, de mások azt találják motiválónak, hogy mit lehet ebből megvenni, nem csak a számokat. Így itt egy olyan eloszlásépítőt csináltam, amivel ahelyett, számszerű eredményeket mutatnék, megmutatom az embereknek, mit kapnak ezért, különösen, hogy milyen lakást engedhetnek meg maguknak ha a nyugdíjba vonulnak 3.000, 2.500, 2.000 dollárral havonta, és így tovább. Ahogy lefelé megyünk a lakások létráján látható, hogy egyre rosszabbak. Némelyikük úgy néz ki, mint ahol végzős diákként laktam. És ahogy eljutunk a legaljáig, szembesülünk azzal a szerencsétlen valósággal, hogy ha nem teszünk félre semmit a nyugdíjra, akkor egyáltalán nem engedhetünk meg maguknak egy lakást. Ezek valódi képek tényleges lakásokról, amik ezért az összegért bérelhetőek, ahogyan az interneten vannak meghirdetve.

Az utolsó dolog, amit megmutatok, az utolsó viselkedési időgép, amit Hal Hershfielddel együtt építettünk, akit egy társszerzőm mutatott be nekem, egy korábbi projekten, Bill Sharpe. És ez pedig egy felfedezőút a virtuális valóságba. Szóval képeket készítünk emberekről -- ebben az esetben egyetemistákról --, majd egy szoftver használatával öregítjük őket, és megmutatjuk nekik, hogyan fognak kinézni, amikor 60, 70, 80 évesek lesznek. És megpróbáljuk tesztelni, hogy ha valóban segítjük a fantáziát azáltal, hogy megnézhetjük a jövőbeli arcunkat, az vajon megváltoztatja-e a befektetési szokásainkat.

Ez itt az egyik kísérletünk. Itt látjuk az arcát egy fiatal alanynak a bal oldalon. Lehetősége van arra, hogy beállítsa a saját megtakarítási rátáját. Ahogy lejjebb viszi a megtakarítási rátát, ez azt jelenti, hogy semmit sem tesz félre, ha ez teljesen a bal oldal végéig megy. Láthatjuk a jelenlegi éves jövedelmét -- ez a mai fizetésének, amit hazavisz, a százalékos aránya --, meglehetősen magas, 91%, de a nyugdíja meglehetősen alacsony. Nyugdíjazásakor a mai keresetének 44%-át fogja megkapni. Ha a törvényileg maximálisan elérhető összeget takarítja meg, akkor a nyugdíja magasabb lesz, de boldogtalan, mert most kevesebb pénze van a bal oldalon amit ma elkölthet. Más feltételek megmutatják az embereknek a jövőbeli önmagukat. És a jövőbeli én szemszögéből minden fordítva van. Ha nagyon keveset teszünk félre, jövőbeli énünk boldogtalan, a jövedelmünk 44%-án él. Míg ha a jelenlegi énünk sokat tesz félre, a jövőbeli énünk örömteli, ahogy a jövedelem megközelíti a 100%-ot.

Hogy ez szélesebb közönséghez is eljusson, Hallal az Allianz céggel dolgoztunk, hogy létrehozzunk valamit, amit viselkedési időgépnek hívunk, amelyben nemcsak magunkat láthatjuk a jövőben, hanem láthatjuk a várható érzelmi reakciókat is a különböző nyugdíjszinteken. Így például, itt van valaki, aki használja az eszközt. És csak nézzék az arckifejezéseket, ahogyan elmozdul a csúszka. A fiatalabb arc egyre boldogabb lesz megtakarítások nélkül. Az idős arc szomorú. És lassan, felhozzuk egy mérsékelt megtakarítási rátára. Azután egy magas megtakarítási rátára. A fiatalabb arc egyre boldogtalanabb. Az idősebb arc meglehetősen elégedett a döntéssel. Meglátjuk, hogy ez hatással van-e arra, amit az emberek csinálnak. És ami szép benne, hogy ez tulajdonképpen nem az emberek manipulálása, mert amikor az egyik arc mosolyog, a másik elszomorodik. Nem mondja meg, hova állítsuk a csúszkát, csak arra emlékeztet minket, hogy hozzá vagyunk kötve, jogilag is ahhoz a jövőbeli énhez.

A döntés amit ma hozunk, meghatározza az életvitelét. És ez olyasvalami, amit könnyű elfelejteni. A virtuális valóság efféle alkalmazása nemcsak arra jó, hogy öregebbnek mutassuk az embereket. Vannak elérhető programok, amik azt mutatják, hogyan néznének ki az emberek ha dohányoznak, ha túl sokat napoznak, ha elhíznak, és így tovább. És ami a jó az az, hogy ellentétben a kísérleteinkkel Hallal és Russ Smith-szel, ezeket nem nekünk kell leprogramozni ahhoz, hogy a virtuális valóságot láthassuk. Elérhetők alkalmazások okostelefonokra csupán pár dollárért, amik ugyanezt teszik. Ez pedig egy kép Halról, a szerzőtársamról. Lehet, hogy felismerik a korábbi demókról. És csak a hecc kedvéért, átfuttatuk a képét a kopaszodás, az öregedés és a súlygyarapodás szoftveren, hogy lássuk, hogyan nézne ki. Hal itt van, ezért úgy gondolom, tartozunk neki és Önöknek is azzal, hogy elfelejtjük azt az utolsó képet. És itt be is fejezem.

Hal és jómagam nevében, kívánom a legjobbakat a jelen- és jövőbeli Önöknek. Köszönöm.

(Taps)