Dan Dennett: Aranyos, szexi, édes, vicces

A világot bejárva Darwinról tartok előadásokat, és amiről általában beszélek az Darwin különös fordított okfejtése. A cím, ez a frázis egy korai kritikustól származik, ez pedig egy részlet, amit egyszerűen szeretek, és fel szeretnék olvasni Önöknek.

"Az elméletben, amellyel foglalkozunk, a Teljes Tudatlanság a kézműves; ezért az egész rendszer alapelveként kijelenthetjük, ahhoz, hogy egy tökéletes és gyönyörű gépet építsünk nem szükséges tudnunk, hogyan kell ezt csinálni. Alaposan megvizsgálva rájövünk, hogy ez a kijelentés az Elmélet alapvető lényegét fejezi ki tömören, és néhány szóban összegzi Darwin úr meggyőződését; aki, az okfejtés különös megfordításával azt véli gondolni, hogy a Teljes Tudatlanság alkalmas az Abszolút Bölcsesség helyének átvételére a teremtési készség megnyilvánulásaiban."

Pontosan. Pontosan. Ez tényleg egy különös inverzió. Egy kreacionista gúnyirat tartalmazza ezt a csodálatos oldalt: "Második teszt: Tud olyan épületet, amelynek nincs epítője? Igen Nem. Ismer olyan festményt, amelynek nincs festője? Igen Nem. Tud olyan gépkocsit, amelynek nincs készítője? Igen Nem. Ha a fentiek közül bármelyikre "IGEN"-nel válaszolt, részletezze azt.

A-ha! Úgy értem, ez egy tényleg furcsa megfordítása az okfejtésnek. Úgy gondolnák, magától értetődik, hogy a tervezés intelligens tervezőt igényel. Darwin viszont megmutatja, hogy ez egyszerűen hamis.

Ma viszont Darwin egy másik furcsa inverziójáról fogok beszélni, ami hasonlóképpen elgondolkodtató elsőre, és legalább annyira fontos. Magától értetődik, hogy azért szeretjük a csokoládét, mert édes. A fiúk buknak az ilyen lányokra, mert azok szexik. Imádjuk a csecsemőket, mert annyira aranyosak. És, természetesen, azért szórakozunk a vicceken, mert azok mulatságosak.

Pedig ez mind fordítva van. Valóban. És Darwin megmutatja nekünk, miért. Kezdjük az édessel. Édesszájúságunk tulajdonképpen egy fejlett cukordetektor, mert a cukor sok energiát tartalmaz, és ez belénk rögzült, egyszerűen fogalmazva, és valójában ez amiért szeretjük a cukrot. A méz édes, mert szeretjük, és nem "azért szeretjük a mézet, mert édes". Valójában semmi édes nincs a mézben. Ha addig néznénk a glukóz molekulákat, amíg megvakulunk, akkor sem látnánk, hogy miért édes. Az agyunkba kell belenézzünk, hogy megértsük, miért édes. Tehát ha azt hiszik, hogy először volt az édes íz, aztán mi úgy fejlődtünk, hogy szeressük az édeset, akkor rosszul hiszik. Ennek épp a fordítottja az igaz. Az édes ízt azoknak a beidegződéseknek köszönhetjük, amelyeket kifejlesztettünk.

És lényegében semmi szexi nincs ezekben a fiatal hölgyekben. És jó is, hogy nincs, mert ha lenne, akkor az Anyatermészet bajban lenne: Hogyan vegyük rá a csimpánzokat, hogy párosodjanak? Az gondolnák, á, van erre megoldás: a hallucináció. Ez talán egy lehetséges megoldás lenne, de van erre egy gyorsabb mód ennél. Egyszerűen drótozzuk be úgy a csimpánzokat, hogy szeressék azt a kinézetet, és szemmel láthatóan szeretik azt. Ennyi az egész. Hatmillió év alatt mi és a csimpánzok különböző irányba fejlődtünk. A mi testünk -- különös módon -- szőrtelen lett; bizonyos okokból kifolyólag viszont az övék nem. Ha nem így történt volna, akkor most valószínűleg ez lenne a szexisség netovábbja.

Édesszájúságunk egy kifejlesztett és ösztönös választása a sok energiát tartalmazó ételeknek. Nem direkt a csokoládétortára tervezték. A csokoládétorta egy szupernormális inger. A kifejezés Niko Tinbergentől származik, aki nevezetes kísérletét sirályokkal végezte, és úgy találta, hogy a narancsságra folt a sirály csőrén -- ha egy nagyobb, narancssárgább foltot csinált, a sirálycsibék egyre jobban csipkedték azt. Ez egy hiperinger volt számukra, és szerették azt. Amit például a csokoládétorta esetén látunk az, hogy az egy szupernormális inger, amely megzavarja a belső drótozásunkat. És nagyon sok szupernormális inger van; a csokoládétorta egy ezek közül. Nagyon sok szupernormális inger lézetik a szexisségre.

És az aranyosságra is léteznek szupernormális ingerek. Itt egy jó példa. Fontos, hogy szeressük a csecsemőket, és ne kedvetlenítsenek el például a szennyes pelenkák. A csecsemőknek ragaszkodásunkat és gondozásunkat kell kiváltaniuk, és ezt is teszik. Egyébként egy friss tanulmány azt mutatta ki, hogy az anyák a saját gyermekük szennyes pelenkájának szagát szeretik jobban. A természet több szinten is működik itt. Azonban ha a csecsemők nem úgy néznének ki, ahogy kinéznek, ha így néznének ki, akkor mi ezt találnánk elragadónak, ez az amit annak találnánk -- azt gondolnánk, istenem, de megölelném. Ez a furcsa inverzió.

Végül pedig a vicces dolgokról. Az én válaszom az, hogy ez is ugyanaz a mese. Ez a nehezebbik eset, amely nem magától értetődő. Ezért hagytam a végére. És nem is fogok tudni sokat elmondani róla. De evolucionista módon kell gondolkodni, arról, hogy mi az a nehéz munka amit el kell végezni -- piszkos munka, de valakinek mégis meg kell csinálnia -- ezért nagyon fontos hogy nagy, belső jutalmat kapjunk siker esetén. Nos, azt hiszem mi megtaláltuk a választ, én és néhány munkatársam. Ez egy neurális rendszer, amely úgy van programozva, hogy megjutalmazza az agyat az elvégzett unalmasan pepecs munkáért. Mi ezt úgy hívjuk, hogy a hibakeresés öröme. Nem lesz elég időm, hogy ezt teljesen megmagyarázzam, csak annyit mondok, hogy mindössze néhány fajta hibakeresés kap jutalmat. És azt csináljuk, hogy a humort egyfajta idegtudományos szondaként használjuk, a humort ki- és bekapcsolva, finomhangolva a viccet -- most vicces ... ó, most még viccesebb ... most még állítunk rajta egy kicsit ... mostmár nem vicces -- ilyen módon tulajdonképpen képesek vagyunk tanulni valamit az agy felépítéséről, az agy funkcionális felépítéséről.

Matthew Hurley az első szerzője ennek az elméletnek. Hurley-modellnek hívjuk. Ő informatikus, Reginald Adams pszichológus, és ott vagyok én is, és ezt egy könyvbe próbáljuk összerakni. Nagyon szépen köszönöm.