Courtney Martin: A feminizmus újraértelmezése

A hetvenes évek utolsó évének utolsó napján születtem. A „Free to be you and me”-n nőttem föl (Éljenzés) valamint a hip-hop zenén -- úgy tűnik, a hip-hop kevesebb lelkesedést vált ki a jelenlévőkből... Köszönöm. A hip-hop nevében köszönöm... és Anita Hillen. (Éljenzés) A szüleim radikálisok voltak, (Nevetés) akik később, nos, felnőttekké váltak. Az apukám viccesen azt szokta mondani, hogy: „Meg akartuk menteni a világot, de ehelyett csak meggazdagodtunk.” Valójában persze csak középosztálybeliek lettünk a colorádói Colorado Springsben, de ezt úgyis értik. Egy befejezetlen örökség nagyon súlyos érzetével nevelkedtem.

Mai érett, harmincéves fejjel sokat gondolkodtam azon, hogy mit is jelent felnőni szörnyű, gyönyörű korunkban. És arra a következtetésre jutottam, hogy számomra ez egy igazi utazás és paradoxon. Az első paradoxon az, hogy a felnőtté válás arról szól, hogy elutasítjuk, majd hirtelen visszaköveteljük a múltat. A feminizmus légkörében nőttem föl. Kislány voltam, amikor anyukám elindította azt, ami mára a világ a leghosszabb ideje tartó női filmfesztiváljává fejlődött. Így, míg a többi gyerek vígjátéksorozatokat és rajzfilmeket nézett, én nők által, nőkről készített, nagyon elvont dokumentunfilmeket nézegettem. Önök is láthatják, ez milyen hatással járt. De nem az anyám volt otthon az egyetlen feminista.

Az apukám lemondta a tagságát a szülővárosomban működő, csak férfiak számára fenntartott üzleti klubban mert azt mondta, hogy soha nem lenne egy olyan szervezet tagja, amely egy nap örömmel tagjai között látná a fiát, de elutasítaná a lányát. (Taps) Egyébként ma ő is itt van. (Taps) A vicc az egészben az, hogy a bátyám később kísérleti költészettel foglalkozott, tehát nem üzletember lett, de a jó szándék mindenesetre megvolt.

(Nevetés)

Egyébként egyáltalán nem vágytam arra, hogy feministának tartsanak, noha ez vett teljesen körül, mert számomra ez egyet jelentett anyám női csoportjaival, húzott szoknyáival és válltöméseivel -- és ezek egyike sem jöhetett szóba potenciális erőforrásként a Palmer High School folyosóin, ahol abban az időben menő próbáltam lenni. De azért sejtettem, hogy van valami igazán fontos ebben az egész feminizmusban, ezért titokban oda-odasettenkedtem anyám könyvespolcaihoz, levettem egy-egy könyvet és elolvastam őket, persze ezt soha nem vallottam be. Valójában egész addig nem törekedtem a feminista jelzőre, amíg a Barnard College-ba nem kerültem, és nem hallottam, életemben először, Amy Richards és Jennifer Baumgardner előadását. Ők a „Manifesta” című könyv szerzői. Kérdezhetnék, vajon miféle mély felismerés juttatott el engem végső soron a feminizmus vállalásáig? A neccharisnya. Jennifer Baumgardner neccharisnyát viselt. Úgy gondoltam, nagyon szexi a harisnyája. Oké, döntöttem el, vállalhatom a feminista elnevezést. Azért mondom most ezt el Önöknek, még azt is vállalva, hogy kínos helyzetbe hozom magamat, mert úgy gondolom, hogy a feminizmus egyik feladata éppen az, hogy beismerjük: az esztétikum, a szépség, az, hogy jól érezzük magunkat, számít. Számos nagyon modern politikai mozgalom létezik, amelyek nem kis részben azért tudtak megerősödni, mert divatosakká váltak. Hallott például valaki erről a két fickóról?

Tehát az én feminizmusom nagyon sokat köszönhet az anyukáménak, de megjelenésében nagyon eltérő. Az anyukám azt mondja: „Patriarchátus”. Én azt mondom: „Interszekcionalitás”. Tehát a faj, osztály, társadalmi nem, képességek, ezek valamennyien hozzájárulnak a bennünk kialakuló tapasztalati képhez, hogy mit is jelent nőnek lenni. Egyenlő munkáért egyenlő bért? Igen. Ez egy igazi feminista téma. De számomra ugyanilyen fontos téma a bevándorlás is. Köszönöm. Az anyukám azt mondja: „Tiltakozó menet”. Én azt mondom: „Online szervezkedés”. Egy csoport szuperokos, bámulatos nővel együt szerkesztem a feministing.com nevű honlapot. Mi vagyunk minden idők legolvasottabb feminista kiadványa. Ezt azért mondom el Önöknek, mert úgy vélem, fontos, hogy észrevegyük a kontinuitást.

A feminista bloggolás alapvetően a tudatosítás 21. századi változata. De közvetlen politikai hatásunk is van. A Feministing elérte, hogy bizonyos árucikkek eltűnjenek a Walmart áruházak polcairól. Elértük, hogy kirúgják az egyik vezető iskolából azt a nőgyűlölő adminisztrátort, aki gyűlölködő leveleket küldött nekünk. És az egyik legnagyobb sikerünk az, ha tini lányoktól kapunk levelet Iowa közepéből, akik azt írják: „Rákerestem a Google-on Jessica Simpsonra és ráakadtam a honlapukra. Rájöttem, hogy a feminizmus nem a férfigyűlöletről és a Birkenstock szandálról szól.” Tehát képesek vagyunk arra, hogy más módszerekkel vonzzuk magunkhoz a következő generációt.

Az anyukám azt mondja:„Gloria Steinem.” Én azt mondom: „Samhita Mukhopadhyay, Miriam Perez, Ann Friedman, Jessica Valenti, Vanessa Valenti, és így tovább, és így tovább.” Nem egyetlen hőst akarunk. Nem egyetlen ikont akarunk. Nem egyetlen arcot akarunk. Olyan nők és férfiak ezrei vagyunk az egész országból, akik web-oldalakat írnak, közösségeket szerveznek, intézményeket változtatnak meg belülről -- valamennyien folytatva azt a hihetetlen munkát, amelyet anyáink és nagyanyáink kezdtek el. Köszönöm.

(Taps)

Ezzel el is érkeztem a második paradoxonhoz: kijózanodni saját kicsinységünkkel kapcsolatban, és ezzel egyidőben megőrizni a nagyszerűségünkbe vetett hitet. A generációm tagjai közül sokan -- a jószándékú szülők és az önbecsülést hangsúlyozó oktatás hatására -- arra szocializálódtunk, hogy elhiggyük, hogy egyedi kis hópelyhek vagyunk, (Nevetés) akik majd elindulnak, és megmentik a világot. Sokunkat neveltek ezzel a három szóval. Kijártuk az iskoláinkat, túlzó elvárásainktól repítve, és amikor leereszkedtünk a földre, rá kellett jönnünk, hogy gőzünk sincs arról, hogy mit is jelent valójában az, hogy megmenteni a világot. Az átlag média gyakran apatikusnak mutatja a generációmat. De szerintem sokkal pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy megbénít bennünket a mélységes aggodalom. És őszintén szólva van is miért aggódni: ökológiai válság, a gazdagság olyan egyenlőtlen elosztása az országban, amelyet 1928 óta nem tapasztaltunk, globálisan pedig a gazdagság teljesen erkölcstelen és folyamatosan egyenlőtlen elosztása. Nő az idegengyűlölet, vagy gondoljunk csak a nő- és leánykereskedelemre. Mindez épp elég ok arra, hogy mélyen aggódjunk.

Pontosan ugyanezt tapasztaltam magam is, amikor 2002-ben diplomáztam a Barnard College-ban. Iszonyú lelkes voltam, kész voltam valami nagy tett végrehajtására. Egy non-profit szervezetnél kezdtem dolgozni, posztgraduális kurzusra jártam, telefonon kapmányoltam, tiltakoztam, önkéntes voltam, és úgy tűnt, mindez tökéletesen hatástalan. És egy különösen sötét decemberi estén 2004-ben, leültem a családommal, és azt mondtam nekik, hogy teljesen kiábrándultam. Bevallottam nekik, hogy egyszer arról fantáziáltam, egy nagyon sötét pillanatomban, hogy egy levélben mindent összeírok, ami csak rossz van a világban, és azután felgyújtom magam a Fehér Ház lépcsőin. Anyukám kortyolt egyet a szokásos Sea-breeze koktéljából, szeme megtelt könnyel, egyenesen a szemembe nézett és így szólt: „Nem vagyok hajlandó elfogadni a kétségbeesésedet.” Majd folytatta: „Ennél te sokkal okosabb, kreatívabb és életrevalóbb vagy.”

Ezzel el is értünk a harmadik paradoxonhoz. A felnőtté válás arról szól, hogy az ember a teljes sikerre törekszik, és azután annak is örül, ha a bukása jól sikerül. (Nevetés) (Taps) Van egy író, Parker Palmer, aki nagyon mély hatással volt rám, és ő írja, hogy sokan csigolyatörést kapunk, „a saját magunk öntelt túlértékelése és megalázkodó alulértékelése közötti rángatózásban.” Talán már kitalálták, hogy nem gyújtottam fel magam. Azt tettem, amire kétségbeesésemben is képes vagyok, ez pedig az írás. Megírtam azt a könyvet, amelynek elolvasására szükségem volt. Írtam egy könyvet nyolc hihetetlen emberről az ország legkülönbözőbb részeiből, akik a társadalmi igazságosságon munkálkodnak. Írtam Nia Martin-Robinsonról, Detroit és két polgárjogi aktivista lányáról, aki életét a környezeti igazságosságnak szenteli. Írtam Emily Aptről, aki kezdetben szociális munkásként dolgozott a társadalombiztosítási rendszerben, mert úgy vélte, ez a legnemesebb dolog, amire csak vállalkozhat, de hamarosan rádöbbent, hogy nemcsak hogy nem szereti ezt a munkát, de nem is igazán csinálja jól. Rájött, hogy amivel igazán foglalkozni akar, az a filmezés. Tehát készített egy filmet a társadalombiztosítási rendszerről, amellyel igazán nagy hatást ért el. Írtam Maricela Guzmanról, akinek mexikói bevándorlók a szülei, és aki belépett a hadseregbe, hogy főiskolai tanulmányait finanszírozni tudja. A kiképzőtáborban szexuálisan bántalmazták, ezért többedmagával szervezett egy „Fegyveres Szolgálatot Teljesítő Nők Akcióhálózata” nevű csoportot.

Amit megtanultam ezektől az emberektől, és másoktól is az az, hogy nem mondhatok véleményt róluk pusztán azon az alapon, hogy nem sikerült magasztos céljaikat elérniük. Sokan nagyon betokosodott rendszerekben dolgoznak, a hadseregben, a kongresszusban, az oktatási rendszerben, stb. Amit azonban sikerült elérniük ezeken a rendszereken belül, az az volt, hogy emberarcúvá próbálták formálni azokat. És mindent összevetve, mi lehet ennél fontosabb? Comel West írja: „Ez természetesen bukás, De mennyire sikeres bukás is ez?” Ez nem azt jelenti, hogy feladjuk a legmerészebb, legnagyobb álmainkat. Ez azt jelenti, hogy egy időben két szinten működünk. Az egyik szinten tényleg nekimegyünk ezeknek a romlott rendszereknek, amelyeknek magunk is részei vagyunk. Önbecsülésünk viszont a másikban gyökerezik, abban, ahogy napról napra megpróbáljuk egy-egy ember napjait kedvesebbé, igazságosabbá, stb. tenni.

Kislány koromban volt néhány furcsa szokásom. Az egyik az volt, hogy feküdtem otthon a konyhakövön, és a bal kezem hüvelykujját szoptam, miközben jobb kezemmel anyukám hideg lábujjait fogtam. (Nevetés) Hallgattam, ahogy telefonál, amit nagyon gyakran csinált. Bizottsági ülésekről beszélt, békeszervezeteket alapított, megszervezte, hogy ki kit vigyen el autóval, vigasztalta barátait - a gondoskodás és kreativitás napi megjelenési formái. Biztos vagyok abban, hogy három- vagy négyévesen valójában a megnyugtató hangjára figyeltem. De azt hiszem, megkaptam az első leckét az aktivista munkáról is.

Az aktivisták, akikkel interjút készítettem, egy dolog kivételével szó szerint semmiben sem hasonlítottak egymáshoz. Az egyetlen kivétel az volt, hogy valamennyien az édesanyjukat említették, amikor a számukra legmeghatározóbb aktivista hatásról beszéltek. Oly gyakran fordul elő, különösen fiatalabb korban, hogy távoli helyeken kutatunk, hogy példaképeket találjunk az értelmes élethez, akik pedig néha ott vannak a konyhában, telefonálnak, vacsorát készítenek nekünk, és mindent megtesznek, hogy a világ olajozottan működjön. Anyukám és oly sok hozzá hasonló nő azt tanította meg nekem, hogy az élet nem dicsőségről, bizonyosságról vagy akár biztonságról szól. Arról szól, hogy beépítjük a paradoxont. Arról szól, hogy a bénító aggódás dacára teszünk valamit. Arról szól, hogy jól szeretjük az embereket. Végső soron mindez egy életre elegendő kihívással és jutalommal szolgál.

Köszönöm.

(Taps)