Clay Shirky: intézmény vagy együttműködés

Mitől működnek a csoportok? Hm? Hogy szervezel meg önálló egyéneket, hogy csoportként koherens eredményt legyenek képes előállítani, és nem csak valami káoszt? Ennek a problémának a gazdaságtani megközelítése az úgynevezett koordinációs költség. A koordinációs költség lényegében minden anyagi és szervezeti nehézség, ami a csoport szervezése közben felmerül. A klasszikus válasz a koordinációs problmémára az, hogy ha egy bizonyos munkát akarunk végeztetni egy csoporttal, létrehozunk egy intézményt. Szerzünk némi erőforrást, alapítunk egy szervezetet. Köz- vagy magánintézményt. Piacit vagy nonprofitot. Kicsit vagy nagyot. De mindenképp össze kell szedni az erőforrásokat. Létrehozni a szervezetet, és aztán felhasználni arra, hogy a csoport tevékenységét megszervezze.

De legújabban, amióta a kommunikációs költségek lezuhantak a pincébe, és mivel a kommunikációs költség egy komoly tétel, született egy másik válasz is. Az, hogy a kooperációt belekódoljuk a rendszerbe. A rendszer maga koordinálja a csoport tevékenységét, az eredmény a rendszer üzemeltetése során jön létre, intézményi modell nélkül. Erről fogok most beszélni. Konkrét példákon fogom bemutatni, de észben tartva teljes képet.

Próbáljunk meg kezdésnek megválaszolni egy kérdést, amit, gondolom, mindnyájan feltettek maguknak egyszer, és amire választ adni az internet kimondott célja: Hogy szerezhetnék egy képet görkorcsolyázó hableányról? Minden nyár első szombatján, New Yorkban, a Coney Island-on, a kissé kopott helyi vidámparkban megrendezik a Hableány Fesztivált. Ez egy amatőr felvonulás, az egész városból jönnek emberek, beöltözve. Néhányan kevésbé beöltözve. Fiatal és öreg táncol az utcán. Mindenféle szines alakok, és mindenki jól érzi magát. Amire felhívnám a figyelmet, az nem a Hableány Fesztivál, mégoly bájos is, hanem a fényképek. Nem én készítettem őket. Honnan vannak? A válasz: a Flickr-ről.

A Flickr egy képmegosztó oldal, ahova bárki feltöltheti a saját fényképeit, és megoszthatja őket. Újabban a Flickr egy új szolgáltatást vezetett be, a cimkézést. A cimkézést a Del.icio.us illetve Joshua Schachter kezdte. A Del.icio.us egy közösségi könyvjelző szolgáltatás. A cimkézés egy kooperatív infrastruktúra, ami osztályozásra való. Ha ezt a beszédet tavaly mondom el, nem tudtam volna ezt megtenni, nem tudtam volna ezeket a képeket beszerezni. Ahelyett, hogy felvett volna egy csapat könyvtárost, akik osztályozzák a feltöltött képeket, a Flickr a felhasználóknak adta meg a lehetőséget a kategorizálásra. Tehát le tudtam keresni azokat a képeket, amikhez megadták a "Hableány Fesztivál" cimkét. 3100 ilyet találtam, 118 fotóstól, csináltam belőlük egy gyűjteményt, adtam neki egy szép nevet, és időben visszafelé rendeztem el. Aztán le tudtam tölteni, hogy ezt a kis diavetítést csináljam belőle.

Milyen problémát kellett itt megoldani? Erősen leegyszerüsített ábrázolásban ez egy koordinációs probléma. Rengeteg ember van az interneten, de csak kis részüknek van fotója a Hableány Fesztiválról. Hogy tudom ezeket az embereket rávenni, hogy közreműködjenek? A klasszikus válasz szerint létrehozunk egy intézményt. Bevonjuk azokat az embereket egy megtervezett struktúrába, amielynek kitűzött céljai vannak. Azt kérem, vegyék észre az intézményes megoldás néhány mellékhatását.

Először is, amikor léthehozunk egy intézményt, szembenézünk az irányítás problémájával. Nem csak dolgozókra van szükség, hanem olyan dolgozókra is, akik más dolgozókat irányítanak, hogy érvényre juttassák az intézmény célkitűzéseit. Másodszor, struktúrákat kell létrehozni. Gazdasági struktúrát. Jogi struktúrát. Fizikai struktúrát. És ez pluszköltséget okoz. Harmadszor, az intézmény szükségképpen kirekeszt. Vegyék észre, hogy nem mindeki vesz részt benne. Nem vehetünk fel mindenkit, igaz? Nem vehetünk fel mindenkit egy állami szervezetbe. Néhányakat ki kell hagyni. És negyedszer, a kirekesztés következtében, végül egy hivatásos osztályt kapunk. Most lássuk a változást. Fényképező emberekből fényképészek lettek. Létrehoztunk egy hivatásos fényképész szakmát, aminek feladata, hogy fotókat készítsen a Hableány Fesztiválról, vagy bármi más dologról, ami éppen a téma.

Ha viszont a rendszerbe építjük bele a kooperációt, ami a Flickr megoldás, az emberek helyben maradnak, és a problémát visszük hozzájuk, ahelyett, hogy az egyént vinnénk a problémához. Megszervezzük a csoporton belüli koordinációt, és ezzel ugyanazt az eredményt érjük el az intézmények hátrányai nélkül. Ezzel elvesztjük a kezdeményezést. Nem tudjuk alakítani az emberek tevékenységét, mivel önkéntes, de ezzel együtt megszabadultunk a költségtől is, ami nagyobb rugalmasságot ad. A Flickr koordinációval helyettesíti a tervezést. Ez általános jellemzője ezeknek a kooperatív rendszereknek.

Egyébként önök is megtapasztalták már, amikor megvették az első mobiljukat, és többé nem tervezték meg a dolgokat. Majd hívlak, ha odaérek, mondják. Csörrenj rám, ha végzel, oké? A tervezést a személyes egyeztetés veszi át. Tehát ma már képesek vagyunk ilyesmit csinálni egy csoportban. Ahelyett, hogy lenne egy fejlődési tervünk, hogy ötéves előrejelzést készítenénk, hogy hol áll majd a Wikipédia vagy bármi más, csak annyit teszünk, hogy koordináljuk a csoport erőfeszítéseit, és majd foglalkozunk vele, miközben alakul, mivel a csoport elég jól koordinált, nem szükséges az egyes problémákkal idejekorán foglalkozni.

Itt van egy másik példa, kissé komorabb. Ezek a képek kaptak a Flickr-en "Iraq" cimkét. Mindazok a költségek, amik a Hableány Fesztiválnál fennáltak, itt még erősebben jelentkeznek. Sokkal több a kép. Több a fotós. Nagyobb területről van szó. Hosszabb időszak alatt készültek a képek. A legrosszabb az, hogy a szám alul, a körülbelül tíz fotó per fotós, az nem igaz. Matematikailag igaz, de nem mond semmi lényegeset a valóságról, mivel egy ilyen rendszerben az átlag nem igazán számít.

Ami számít, az a következő. Ez a grafikon mutatja az "Irak" cimkés fotókat, 529 fotós munkáját, akik összesen 5445 képet készítettek. Sorba van rendezve aszerint, hogy hány fotót csinált az adott személy. Láthatjuk, hogy ezen a szélén a legszorgosabb fotós van 350 képpel. Látható néhány ember, akik párszáz képet csináltak. Pár tucat ember csinált pár tucat képet. És ettől a ponttól kezdve, tíz vagy kevesebb kép, majd egy hosszú, lapos farok. Nagyjából a felétől kezdve több százan következnek, akik egyetlen képet töltöttek fel.

Ez a hatványfüggvényeloszlás. Ez látható minden kötöttség nélküli közösségi rendszerben. Ha a tagok annyit tesznek a közösbe, amennyit akarnak, gyakran kapjuk ezt. A matematikája az a hatványfüggvényeloszlásnak, hogy az n-edik helyezett körülbelül n-ned annyit ad a közösbe, mint az első helyezett. Tehát mondjuk a tizedik legtermékenyebb fotós tizedannyi fotót tett fel, és a századik legtermékenyebb pedig századannyi fotót tett fel, mint a legtermékenyebb. A görbe lehet laposabb vagy meredekebb, de ugyanaz a matematika van a felfutó rész mögött, és a hosszú farok mögött.

Érdekes módon ha a közösség mérete növekszik, az egyének nem közelednek egymáshoz, hanem éppen távolodnak. Nagyobb közösségben a fej is magasabb, a farok is hosszabb, az egyenlőtlenség növekszik. Látható, hogy a görbe bal oldala túlsúlyos. Hogy mennyire? Ha vesszük a fotósok felső tíz százalékát, ők töltötték fel a fotók háromnegyed részét. Csupán a legtermékenyebb tíz százalék. Ha lemegyünk öt százalékra, még mindig a képek hatvan százalékánál tartunk. Egy százalék esetén, tehát a csoport 99%-ának kizárásával, még mindig majdnem a negyedrésze van meg a képeknek. Emiatt a túlsúlyosság miatt az átlag itt van, messze balra. És ez talán furcsán hangzik, de ez a helyzet, a tagok nyolcvan százaléka átlag alatti mennyiséget töltött fel. Ez furcsán hangzik, mert azt várjuk, hogy az átlag és a közép nagyjából ugyanaz legyen, de ez nem így van.

Ez tehát az elmélet a 80/20-as szabály mögött. Amikor valaki a 80/20-as szabályról beszél, erről van szó. Az árucikkek 20 százaléka hozza a bevétel 80 százalékát, a felhasználók 20 százaléka használja az erőforrások 80 százalékát - erről a görbéről van szó ezekben az esetekben. Az intézményeknek két eszközük van: kockacukor és ostor. És a 80 százalékos zóna a cukor- és ostormentes zóna. Az intézmény futsási költsége azt eredményezi, hogy ezt a 80 százalékot nem tudjuk bevonni az intézmény keretei közé. Az intézményi modell balra törekszik, ezeket az emberek foglalkoztatva. Az intézményi stratégia az, hogy ha megkaphatom az eredmény 75%-át a 10%-nyi embertől, szuper! Ezt fogom tenni. A kooperatív rendszer modell pedig azt mondja, miért hagynám veszni az eredmény egynegyedét? Ha a rendszered olyan, hogy az érték negyedét veszni hagyja, ideje áttervezni a rendszert. Ne bánkódj a költségen, ami miatt nem tudod bevonni ezen emberek munkáját. Inkább építs olyan rendszert, amibe bárki bármit beleadhat.

A koordinációs stratégia nem azt kérdi, mennyire jók ezek az emberek alkalmazottnak, hanem azt, hogy mi a hozzájárulásuk. Itt látható Psycho Milt, egy Flickr felhasználó, aki egyetlen képet töltött fel "Iraq" cimkével. Ez az a fotó. A címe: egy pocsék nap a melóban. A kérdés tehát, kell neked ez a kép? Igen vagy nem? Nem pedig az, hogy Psycho Milt egy jó dolgozó-e.

A lényeges különbség aközött van, hogy az intézmény lehetővé tesz, vagy akadályoz. Ha azokat az embereket nézzük, akik a görbe bal szélén vannak, akik sok időt töltöttek azzal, hogy nagy mennyiséget állítsanak elő a kivánt dologból, akkor az intézmény lehetővé tesz. Fel tudod venni őket, meg tudod szervezni a munkájukat, és megkapod az eredményt. De ha ezt a részt nézzük itt lenn, ahol a Psycho Miltek vannak, akik egyetlen fotót adtak hozzá, akkor az intézmény akadályoz.

Az intézmények persze nem szeretik, ha akadálynak mondják őket. Amikor intézményi megoldást adsz egy problémára, az első dolog, ami történik, az az, hogy a intézmény elsődleges célja az eredeti cél helyett rögtön eltolódik az önfenntartás irányába. Az igazi cél 2. vagy az n. helyre szorul vissza. Amikor szembesítesz egy intézmény azzal, hogy ő egy akadály, és hogy másképpen is lehet értéket létrehozni, a reakcióik a Kübler-Ross féle elfogadási fázisokra emlékeztetnek, (Nevetés) amik a halálos betegség elfogadását jellemzik: elutasítás, harag, alkudozás, beletörődés. Ezek a kooperatív rendszerek még nem elég régóta léteznek ahhoz, hogy az intézmények eljutottak volna az elfogadás fázisába.

A legtöbb intézmény még a tagadásnál tart, de mostanában látni már haragot illetve alkudozást is. Egy nagyon szép és aktuális példa: egy francia tömegközlekedési cég pert indított autósok ellen, akik együtt egy közös autóparkot hoztak létre, és ezzel a cég bevételtől esett el. Olvashatják a Guardian-ben. Igazán szórakoztató eset.

Az igazi kérdés az, mit tehetünk az itt keletkező értékkel? Hogy lehet megfogni azt? Ahogy mondtam, az intézmények nem képesek rá. Steve Ballmer, a Microsoft jelenlegi elnöke pár éve kritizálta a Linuxot, mondván, az egy legenda, hogy a Linuxnak többezer fejlesztője lenne. Mivel megnéztük a hozzájárulásokat, és a legtöbb olyan programozóktól származott, akik egyetlen változtatást csináltak. Szinte hallani ezt az eloszlást a panasz mögött. És persze ez Ballmer szempontjából nézve nem tűnik jó ötletnek. Felvettük ezt az embert, issza a kólánkat, csocsózik három éven át, és ezalatt egyetlen ötlete van. (Nevetés) A fickó egy rossz választás volt. (Nevetés)

A Psycho Milt kérdés pedig: az ötlet maga jó volt? Mi van ha ez egy biztonsági rés javítása volt? Egy puffertúlcsordulásos betörési lehetőségé, amiből a Windowsban nem kevés van. Kell ez a javítás? Az, hogy egy magányos programozó, anélkül, hogy bármiféle hivatalos kapcsolatban lenne a céggel, képes javítani a Linuxon egyetlen egyszer, és eltűnni örökre, meg kéne rémítse Ballmert. Mert ez az érték elérhetetlen a klasszikus intézményi keretben. Ellenben természetes része nyíltforrású szoftvereknek, a fájlmegosztásnak,

a Wikipédiának. Én a Flickr-t hoztam fel példának, de valójában rengeteg hasonló van mindenfelé. A Meetup egy olyan szolgáltatás, amivel hasonló érteklődési területű emberek egymásra találhatnak, és aztán akár személyesen is találkozhatnak egy kávézóban, bárban vagy akárhol. Amikor Scott Heiferman létrehozta a Meetupot, azt gondolta, hogy a fő felhasználók vonatmániások és macskabarátok, azaz a szokásos baráti körök lesznek. A feltalálók nem tudják, mi is a találmány valójában. Mi a Meetup legnagyobb csoportja ma, a legtöbb helyi csoporttal, legtöbb taggal és aktivitással? A nem dolgozó anyukák. A külvárosi életet élő, kétkeresős Egyesült Államokban a nemdolgozó anyukáknak nem áll rendelkezésére szociális infrastruktúra, ami a távolabbi családtagoktól, vagy a szomszédságból fakadna. Ezért megteremtik maguknak. A Meetup az eszköz, de az érték a szociális infrastruktúra. Ha tudni akarod, hogy mely technológia fogja megváltoztatni a világot, ne a 13 éves kölykökre figyelj. Figyelj a fiatal anyukákra, mert ők fikarcnyit se támogatnak olyan technológiát, ami nem teszi az életüket valóban jobbá. Ez sokkal fontosabb, mint az Xbox, csak nem annyira csillivilli.

Úgy gondolom, ez egy forradalom. Azt hiszem, hogy ez egy mélyreható változás az emberi kapcsolatok alakulásában. Nem véletlenül használom ezt a kifejezést. Ez egy forradalom abban az értelemben, hogy megváltoztatja az egyensúlyt. Ez egy teljesen új út, és persze megvannak az árnyoldalai. Az Egyesült Államokban, e pillanatban, egy Judith Miller nevű nő börtönben ül, amiért nem adta ki a forrásait az igazságszolgáltatásnak - ő egyébként a New York Times újságírója - egy szövevényes és elvont ügy kapcsán. Az újságírók az utcára vontultak, hogy a újságírói védelmet kiterjesszék. Az újságírókat jelenleg a tagállami törvények rendszertelen szövevénye védi meg attól, hogy fel keljen fedniük a forrásaikat. Mindezen események szintere az egyre inkább tért hódító blogolás. A blogolás egy klasszikus példája a tömeges amatörizációnak. De-professzionalizálta a publikálást. Szeretnél valamit világgá kürtölni? Egyetlen gombnyomásra van szükség, és ingyen van. Ez a folyamat a professzionális publikálást levitte az amatőr tömegek szintjére. Az újságírói védelem, akármennyire is kívánatos, a hivatásos igazság-megmondók miatt, egyre inkább inkoherenssé válik, mert maga a folyamat vált inkoherenssé. Pár ember az Egyesült Államokban megfeszülve próbálja kitalálni, hogy a bloggerek újságírók-e. A válasz a kérdésre pedig az, hogy teljesen mindegy, mert ez nem a jó kérdés. Az újságírás maga egy válasz, egy még fontosabb kérdésre, mégpedig, hogy hogyan lesz a társadalom jólinformált, hogy lehet ötleteket és véleményeket megosztani. És ha van erre a kérdésre egy olyan válasz, ami kívül esik a hivatásos újságírás keretein, semmi értelme nincs a szakma elveit erre az elosztott formációra alkalmazni. Tehát hiába akarjuk az újságírói védelmet, a háttér, az intézmény, amihez kapcsolódik, inkoherenssé válik.

Egy másik példa. Pro-ana csoportok. Ezek tinilányok csoportjai, akik blogokat írnak, faliújságokon jelennek meg, mindenféle kooperatív infrastruktúrát használnak arra, hogy egymást segítsék abban, hogy anorexiásak maradjanak. Képeket raknak fel vékony modellekről, ezt "fogyihletnek" nevezik. Vannak szlogenjeik, mint "megváltás éhezés által", még Lance Armstrong-féle karkötőjük is van, kis piros karkötő, amivel jelzik, hogy ők tagok, és ragaszkodnak a betegségükhöz. Ötleteket adnak egymásnak, például ha éhes vagy, pucold ki a wc-t, vagy a szemetest. El fog múlni.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy az ilyen csoportok hasznosak. Úgy hisszül, hogy a terápiás csoportok automatikusan hasznot hoznak. De úgy tűnik, a csoport, mint eszköz értéksemleges. A terápiás csoport nem más, mint egy kis csoport, ami a saját életmódját akarja fenntartani egy nagyobb csoporton belül. És ha a nagyobb csoport egy rakás részeges alak, a kisebb pedig megpróbál józan maradni, akkor úgy véljük, ez egy jó csoport. De ha a kis csoport olyan serdülő lányokból áll, akik szándékosan anorexiásak akarnak maradni, megrémülünk. Az történt, hogy azokat a terápiás csoportokat, amiket eddig láttunk, intézmények hozták létre, és az intézmények adták nekik a célokat, nem maga a módszer. Amint a módszer elérhetővé válik mindenki számára, bárki létrehozhat akármilyen csoportot, akár ilyenfajta célok érdekében is.

Tehát mindennek megvan az árnyoldala is a haszna mellett. És elkerülhetetlen, hogy a jelen helyzetben utaljunk azokra az államoktól független tényezőkre, akik globális ügyeket akarnak befolyásolni ilyen módon. Ez a WTC elleni terrortámadás résztvevőinek és kitervezőinek szociális kapcsolati hálója. A kommunikációs szokásaik vizsgálata alapján készült, sok ilyen eszközt használtak. Kétségtelenül egy hasonlót készítenek most is a múlt heti támadásokkal összefüggésben.

Most jön a beszédemnek az a része, amiben bemutatom, milyenné válik a világ mindemiatt, de erősen fogy az időm. Ami nagyon jó, mert fogalmam sincs. (Nevetés) Akárcsak a nyomtatott sajtó megjelenése, ez egy forradalom, ami nem visz minket A pontból B pontba. Hanem A pontból a káoszba visz. A nyomtatott sajtó 200 éves káoszba taszított minket, abból a helyzetből, amikor a Katolikus Egyház volt a szervező erő a vesztfáliai béke után, míg végül kialakult az új rend: a nemzetállamok.

Nem állítom, hogy most is kétszáz évnyi káosz lesz. Ötven. Ötven év, minek során lazán szervezett csoportok egyre nagyobb befolyást nyernek, és minél jobban meghaladják az intézményi módszereket, például azt, hogy előre eldöntsék, mit akarnak elérni, vagy a profit elvét, annál nagyobb lesz a befolyásuk. Az intézményekre pedig egyre nagyobb nyomás fog nehezedni, és minél merevebbek, minél jobban támaszkodnak információs monopóliumokra, annál nagyobb lesz a nyomás. Ez szép sorjában meg fog történni az összes területen, az összes intézményi formával. A hatás ugyanaz, az eredmény mindenütt más és más lesz.

Azt mondom, hogy nem lesz olyan sima, hogy "ez csodálatos" vagy "láthatjuk az átmenetet az intézményektől a tisztán kooperatív rendszerbe". Sokkal bonyolultabb lesz ennél. A lényeg az, hogy hatalmas súlyponteltolódás lesz. És mivel látjuk előre, hogy mi fog történni, azt mondom, hogy fel tudunk készülni rá. Köszönöm a figyelmet. (Taps)