Christopher McDougall: A futásra születtünk?

Futni: ez alapjában csak jobb, bal, jobb, bal -- nem igaz? Úgy értem, már kétmillió év óta ezt csináljuk, szóval kicsit arrogáns volna azt feltételezni, hogy van bármi mondanivalóm, amit nem mondtak el és adtak elő jobban már nagyon régen. De a klassz dolog a futásban, ahogy azt felfedeztem, hogy folyton valami bizarr történik ezen a tevékenység közben. Például: Néhány hónappal ezelőtt, ha megnézték a New York Városi Maratont, garantálom önöknek hogy olyasmit láthattak amit soha senki nem látott ezelőtt. Egy etiópiai nő, akit Derartu Tulu-nak hívnak feláll a startvonalhoz. 37 éves, nem nyert semmiféle maratont már 8 éve, és néhány hónappal korábban majdnem meghalt szülés közben. Derartu Tulu készen állt feladni és visszavonulni a sporttól, de eldöntötte, hogy kockáztatni fog, és megpróbálja a nagy pénzdíj reményében, a sátoros ünnepen, a New York Városi Maratonon. Csakhogy -- rossz hír Derartu Tulunak -- pár másik embernek ugyanez az ötlete támadt, beleértve az olimpiai aranyérmes Paula Radcliffet, aki egy szörnyeteg, a történelem eddigi leggyorsabb női maratonozója. Alig tíz perccel elmaradva a férfi világcsúcstól, Paula Radcliffe gyakorlatilag verhetetlen. Ezzel kellett versenyeznie.

A pisztoly elsül, és ő még csak nem is egy esélytelen. Ő az esélyteleneknél is esélytelenebb. De a duplán esélytelen keményen kitart. És 22 mérföld után egy 26 mérföldes versenyen, ott van Derartu Tulu elől az élmezőnnyel. Na ez az ahol valami igazán bizarr történik. Paula Radcliffe, az egy személy aki biztosan pályázik a nagy pénzekre, kívül a duplán esélytelen Derartu Tulu hatáskörén, hirtelen a lábához kap és elkezd visszaesni. Mind tudjuk, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben, nem igaz? Adsz a csajnak egyet könyökkel a foga közé, és elhúzol a célvonal felé. Derartu Tulu elrontja ezt a képet. Ahelyett hogy elhúzna, visszaesik, és megragadja Paula Radcliffe-et, hogy azt mondja "Gyerünk. Gyere velünk. Meg tudod csinálni." Úgyhogy Paula Radcliffe, sajnos, megcsinálja. Felzárkózik az élmezőnyhöz, és tovább nyomul a célvonal felé. De ekkor megint visszaesik. És Derartu Tulu másodszor is megragadja, és próbálja húzni őt. De Paula Radcliffe ezen a ponton azt mondja, "Kikészültem. Menj." Ez egy fantasztikus történet, és mind tudjuk, hogy hogyan végződik. Nem nyeri meg a csekket, de valami nagyobbal és értékesebbel tér haza. Csakhogy Derartu Tulu megint bekavar a képbe. Ahelyett hogy veszítene, elhúz az élmezőny mellett és nyer, megnyeri a New York Városi Maratont, és egy nagy kövér csekkel tér haza.

Ez egy szívmelengető történet, de ha egy kicsit mélyebbre ásol, el kell hogy gondolkozz azon, hogy pontosan mi is történt ott. Amikor két szembeötlő eltérés mutatkozik egy emberben, az nem véletlen. Amikor van valaki, aki sokkal versenyképesebb, és együttérzőbb, mint bárki más a versenyben, megintcsak, az nem véletlen. Mutass egy lényt hártyás lábakkal és kopoltyúval, valami köze biztos van a vízhez.

Valaki ilyen szívvel, itt valamiféle kapcsolatnak kell lenni. A válasz erre, azt gondolom, a Mexikói Réz Kanyonokban található, ahol egy törzs él, visszavonultan, a Tarahumara Indiánok törzse. Namost a Tarahumarák három dolog miatt figyelemreméltóak. Az első az, hogy gyakorlatilag változatlanul éltek az elmúlt 400 év során. Amikor a konkvisztádorok megérkeztek Észak-Amerikába, két választásod volt: vagy harcolsz és belekeveredsz, vagy kimaradsz belőle. A Mayák és az Aztékok belekeveredtek, ezért mára nagyon kevés Maya vagy Azték maradt. A Tarahumarák más stratégiát követtek. Ők elmentek és elrejtőztek ebben a labirintusszerű pókháló mintájú kanyonrendszerben, amit Réz Kanyonoknak hívnak, és ott éltek az 1600-as évek óta -- gyakorlatilag ugyanúgy, ahogy mindíg is. A második figyelemreméltó dolog a Tarahumarákkal kapcsolatban hogy, a késő öregkorig -- 70 - 80 éves korig -- ezek a fickók nem maratonokat futnak le, ők mega-maratonokat futnak. Nem 26 mérföldet teljesítenek, hanem 100, 150 mérföldeket egyszerre, és szemmel láthatólag sérülések vagy problémák nélkül.

Az utolsó dolog ami figyelemreméltó a Tarahumarákkal kapcsolatban az hogy mindazok a dolgok, amikről ma fogunk beszélgetni, mindazok a dolgok, amiken próbálunk túllépni minden tudásunkat és technológiánkat latba vetve -- olyanok, mint a szívbetegség, a koleszterin, a rák, a bűnözés, a háború, az erőszak, a klinikai depresszió -- mindezekről a dolgokról a Tarahumarák még csak nem is hallottak. Ők szabadok mindezektől a modern bajoktól. Hol itt a kapcsolat? Megintcsak, nagy eltéréseket keresünk.

Kell itt lennie valamilyen ok-okozati összefüggésnek. Nos vannak tudóscsoportok a Harvardon és a Utah Egyetemen akik törik az agyukat hogy megpróbálják kitalálni amit a Tarahumarák mindíg is tudtak. Ugyanazokat a fajta rejtélyeket próbálják megfejteni. És mégegyszer, egy rejtély egy másik rejtélybe csomagolva -- talán a kulcs Derartu Tuluhoz és a Tarahumarákhoz három másik rejtélyhez kapcsolódik, amelyek ezek: Három dolog -- ha tudod a választ, gyere és vedd át a mikrofont, mert senki más nem tudja a választ. És hogyha tudod, akkor okosabb vagy bárki másnál a Föld bolygón. Az egyes számú rejtély: Kétmillió éve az emberi agy mérete robbanásszerűen megnőtt. Az ausztralopithecusnak borsónyi kis agya volt. Hirtelen megjelennek az emberek -- Homo erectus -- nagy öreg tök fej. Hogy ilyen méretű agyad legyen, nagy kalóriatartalmú forrással kell rendelkezned. Más szavakkal, a korai emberek halott állatokat esznek -- nem fogok érvelni, ez tény. Az egyetlen gond az, hogy az első éles fegyverek körülbelül 200.000 éve tűntek fel.

Szóval valahogy majdnem kétmillió évig, állatokat ölünk bármilyen fegyver nélkül. Nem használhatjuk az erőnket mert mi vagyunk a legnagyobb puhányok a dzsungelben. Minden egyes állat erősebb nálunk. Vannak agyaraik, karmaik, van fürgeségük, és van sebességük. Azt gondoljuk hogy Usain Bolt gyors. Usain Boltot legyőzheti egy mókus. Nem vagyunk gyorsak. Az volna csak az Olimpia: legyőzni egy mókust. Aki elkapja a mókust, megkapja az aranyérmet. Szóval nincsenek fegyverek, se sebesség, se erő, se agyarak, se karmok. Hogyan öltük meg ezeket az állatokat? Egyes számú rejtély.

Kettes számú rejtély: A nők most már egy jó ideje részt vesznek az Olimpiákon, de egy dolog, ami figyelemreméltó minden női sprinterben -- mind ügyetlen, egyszerűen rémesek. Egyszerűen nincs gyors nő ezen a bolygón, és soha nem is volt. A valaha volt leggyorsabb nő egy mérföldön 4.15-öt hozott. Megdobhatnék kővel egy egyetemista srácot, és gyorsabban futna, mint 4.15. Valami okból nagyon lassúak vagytok. (Nevetés) De eljuttok a maratonig, amiről az előbb beszélgettünk -- Csak húsz éve engedik meg nektek, hogy lefussátok a maratont. Mivel, 1980 előtt, az orvostudomány szerint ha egy nő 26 mérföldet próbálna futni -- tudja bárki is hogy mi történne ha megpróbálnátok lefutni 26 mérföldet, hogy miért voltatok kizárva a maratonból az 1980-as évek előtt? (Valaki a közönségből: kiszakadna a méhe.) Kiszakadna a méhe. Igen. Kiszakítanál egy szaporító szervet. A méh kiesne, szó szerint kiesne a testből. Namost sok maratonon voltam már, és még egyet sem láttam. (Nevetés) Alig 20 éve hogy a nőknek engedik lefutni a maratont. Ez alatt a nagyon rövid tanulási görbe alatt a sérült szervektől addig jutottatok, hogy most már csak 10 perccel vagytok lemaradva a férfi világcsúcstól.

Ezután túlmész a 26 mérföldön, olyan távolságokat megtéve, amiről az orvostudomány ugyancsak azt mondta hogy halálos az emberekre -- Pheippides meghalt 26 mérföld után -- eljutsz az 50 és 100 mérföldig, és hirtelen ez már más tészta. Vegyünk egy futót, mint Ann Trason, vagy Nikki Kimball, vagy Jenn Shelton, versenyezteted őket 50 vagy 100 mérföldön bárki ellen a világon és teljesen véletlenszerű hogy ki nyeri meg. Mondok egy példát. Néhány évvel ezelőtt, Emily Baer jelentkezett egy versenyre amit Hardrock 100-nak neveznek, ami elmond mindent, amit tudni kell erről a versenyről. 48 órád van hogy befejezd a versenyt. Nos Emily Baer -- 500 futóból -- nyolcadik helyen végez, a top 10-ben, még úgy is hogy megállt a segélyállomásokon hogy megszoptassa a gyerekét a verseny alatt -- és mégis, megvert 492 másik embert. Az utolsó rejtély: Hogy van az hogy a nők erősebbek lesznek ahogy a távolságok nőnek?

A harmadik rejtély ez: Az Utah-i Egyetemen elkezdték mérni a maratoni futók idejét. És azt találták, hogy ha 19 évesen kezdel maratonozni, folyamatosan gyorsabb leszel, évről évre, amíg el nem éred a csúcsot 27 évesen. Ezután pedig erőt vesz rajtad az idő vasfoga. Egyre lassabb és lassabb leszel, amíg végül megint ugyanolyan sebességgel futsz, mint 19 évesen. Körülbelül hét-nyolc év amíg eléred a csúcsodat, majd fokozatosan otthagyod a csúcsot, amíg vissza nem érsz oda, ahonnan kezdted. Azt gondolhatnánk, hogy 8, talán 10 év alatt lassulunk vissza ugyanarra a sebességre -- nem, hanem 45 év alatt. 64 éves férfiak és nők ugyanolyan gyorsan futnak, mint 19 éves korukban. Namost arra kérem önöket, hogy találjanak bármi más fizikai aktivitást -- de kérem ne mondják hogy golf -- valami olyat, ami tényleg nehéz -- ahol az idősek ugyanolyan jól teljesítenek mint tizenéves korukban.

Van tehát ez a három rejtély. Van-e még egy része a kirakósnak, ami mindezt egy fedél alá tudná hozni? Mindíg óvatosnak kell lenni, amikor valaki az őskorról beszél, és megpróbál valamiféle globális válasszal előállni, mert, mivel ez az őskor, azt mondhatsz, amit csak akarsz, és következmények nélkül. Azért ezt elmondom önöknek: ha a kirakós közepére beillesztünk még egy darabot, hirtelen ez az egész egy koherens képpé áll össze. Ha elgondolkoznak azon, hogy a Tarahumarák miért nem harcolnak, és nem halnak meg szívbetegség miatt, hogy miért tud egy Derartu Tulu nevű szegény etiópiai a legegyüttérzőbb, és mégis a legversenyképesebb lenni, és hogy hogyan voltunk képesek valahogy élelmet szerezni fegyverek nélkül, talán ez csak azért van, mert az emberek, bár szeretünk úgy tekinteni magunkra, mint az univerzum uraira, valójában nem mássá fejlődtünk, mint egy falka vadászkutyává.

Lehet, hogy falkában vadászó állattá tett minket az evolúció. Mert az egyetlen előny, amivel rendelkezünk a vadonban -- megintcsak, ez nem az agyarunk, vagy a karmaink, vagy a sebességünk -- az egyetlen dolog, amit igazán jól csinálunk, az az, hogy izzadunk. Igazán jól tudunk izzadni és büdösnek lenni. Jobban tudunk izzadni, mint bármelyik másik emlős a Földön. De az előnye ennek az aprócska szociális diszkomfortnak az a tény, hogy amikor futni kell, nagy hőségben hosszú távokat, nagyszerűek vagyunk, a legjobbak a világon. Vegyünk egy lovat egy forró napon, és öt vagy hat mérföld után, annak a lónak választania kell. Vagy próbál levegőhöz jutni, vagy megpróbál lehűlni, de nem képes mindkettőre -- mi igen. Tehát mi van, hogyha csoportban vadászó állatokká váltunk? Mi van, hogyha az egyetlen természetes előny, amivel rendelkeztünk az a tény volt, hogy csoportként tudtunk működni, hogy odakint az Afrikai Szavannán kiválasszunk egy antilopot, és falkában üldözzük, amíg bele nem hal a futásba? Ez minden, amire képesek voltunk; igazán messzire tudtunk futni egy forró napon.

Nos hogyha ez igaz, pár másik dolognak is igaznak kellett lennie. A falkában vadászás kulcsa a "falka" szó. Ha egyedül mész ki, és megpróbálsz üldözni egy antilopot, garantálhatom, hogy két holttest fog heverni odakint a Szavannán. Kell egy falka, ami összetart. Szükséged van azokra a 64, 65 éves öregekre, akik már hosszú ideje csinálják ezt hogy tudják, melyik antilopot érdemes megpróbálni elkapni. A csorda szétszóródik, majd megint összegyűlik. Azok a tapasztalt nyomkeresők ott kell hogy legyenek a falkában. Nem lehetnek 10 mérfölddel lemaradva. Ott kell hogy legyenek a nők és a gyerekek is mivel a két időszak, amikor a legnagyobb hasznod származik az állati fehérjéből, az amikor gyereket vársz, és amikor fejlődő kiskorú vagy. Nincs értelme ott állni egy halott antiloppal, amikor azok, akik meg akarják enni, 50 mérföldre vannak. Nekik a fakában kell maradni. Szükséged van azokra a 27 éves tagokra az erejük teljében készen az ölésre, és ott van szükséged a tinédzserekre aki éppen tanulják az egész mesterséget. A falka együtt marad.

Egy másik dolog, aminek teljesülni kell a falkával kapcsolatban: nem igazán lehetnek materialisták. Nem hurcolhatod minden szemeted magaddal, miközben üldözöl egy antilopot. A falka nem lehet dühös. Nem tarthatsz haragot. Például "Nem követem annak a fickónak az antilopját. Felhergelt. Hadd kövesse csak a saját antilopját." A falkának képesnek kell lennie lenyelni az egóját, együttműködni és összetartani. Más szavakkal, amit kapunk, az egy kultúra, ami feltűnően hasonló a Tarahumarákéra -- egy törzs amelyik nem változott már a kőkorszak óta. Ez egy igazán meggyőző érv arra, hogy a Tarahumarák pontosan azt teszik, amit mi mind csináltunk kétmillió évig.

Hogy igazából mi tértünk le a helyes útról ezekben a modern időkben. Tudják, úgy tekintünk a futásra, mit egy furcsa, idegen dologra, ezzel kell bünhődnöd, amiért előző este pizzát ettél. De talán ez valami más. Talán mi voltunk azok, akik vettük ezt a természetes előnyünket, és elrontottuk. Hogy rontottuk el? Nos hogy rontunk el bármit is? Megpróbálunk keresni rajta. Megpróbáljuk konzervbe zárni és becsomagolni és jobbá tenni és eladni az embereknek. Az történt, hogy elkezdtük létrehozni ezeket a csicsás párnázott valamiket, amik jobbá teszik a futást, a futócipőket.

Amiért haragszom ezekre a futócipőkre, az az, hogy millió ilyet vettem, és folyton lesérültem. És azt gondolom, ha ebben a teremben bárki fut -- és pont az előbb beszélgettem Carollal; két percig beszélgettünk a színpad mögött, és a sarokgyulladást vette elő. Beszélj egy futóval, és garantálom, hogy 30 másodpercen belül a társalgás a sérülésekről szól. Ha az emberek futókká fejlődtek, ha ez az egyetlen természetes előnyünk, akkor miért állunk ezzel ilyen rosszul? Miért sérülünk le folyton?

Érdekes dolog a futással, és a sérülésekkel kapcsolatban, hogy a futók sérülése az új idők terméke. Ha folklórt és mitológiát olvasol, bármilyen mítoszt, bármilyen történetet, a futás mindíg a szabadsággal, a vitalitással, a fiatalsággal és az örök életerővel asszociálódik. Csak a mi életünk során asszociálódott a futás a félelemmel és fájdalommal. Geronimo azt szokta mondani, "Az egyetlen barátom a lábam. Csak a lábaimban bízok." Mivel az Apacsok triatlonja során 50 mérföldet futsz a sivatagon keresztül, kézitusába keveredsz, ellopsz egy pár lovat és elhúzol haza. Geronimo soha nem mondta, hogy " Tudod, pihentetem az Achilles-inam. Ki kell vennem egy hét szabit," vagy "Vegyes edzésre van szükségem. Ma nem jógáztam. Nem vagyok kész." Az emberek folyton futottak. Itt vagyunk ma. Itt van a digitális technológiánk. Minden tudomány abból a tényből ered hogy az elődeink minden nap képesek voltak valami rendkívülit véghezvinni, egyedül a csupasz talpukra és a lábukra támaszkodva nagy távolságokat lefutni.

Hogyan juthatunk hát vissza ebbe az állapotba? Nos, azt ajánlanám, hogy elsőként szabaduljanak meg minden csomagolástól, eladóktól, reklámoktól. Szabaduljanak meg minden büdös futócipőtől. Ne a városi maratonokra koncentráljanak, amit ha négy óra alatt teljesítesz, akkor ügyetlen vagy. Ha 3.59.59 az időd, nagyszerű vagy, kvalifikáltad magad egy másik versenyre. Vissza kell térnünk ahhoz a játékossághoz és vidámsághoz, és, én azt mondanám, hogy mezítlábassághoz, ami a Tarahumarákat az egyik leginkább egészséges és jókedvű kulturává tette a mi időnkben. Szóval és akkor mi van? Hol itt a haszon? Annyi, hogy leégeted a tegnap esti fagylaltot magadról?

Lehet, hogy volna egy másik haszon is belőle. Anélkül, hogy kicsit túlzásokba esnék, képzeljenek el egy világot ahol mindenki kimehetne az ajtón hogy olyan gyakorlatokban vegyen részt, amik lazábba, és vidámabbá teszik, egészségesebbé, leolvasztanák a stresszt -- ahol többé nem egy tomboló mániákusként térsz vissza az irodába, ahol már nem egy csomó stresszel a válladon térsz haza. Talán van valami a között, amik ma vagyunk, és amik a Tarahumarák mindíg is voltak. Nem mondom, hogy térjünk vissza a Réz kanyonokba, és éljünk kukoricán, ami a Tarahumarák fő tápláléka, de talán van valami félúton. És ha megtaláljuk azt a valamit, talán jár érte egy jó kis Nobel díj. Mert ha valaki módot találna, hogy helyreállítsa a természetes képességet, amit mi mind élveztünk majdnem mindíg is, amit mi mind élveztunk kb. az 1970-es évekig, a szociális és egészségügyi és politikai és mentális haszon elképesztő lehetne.

Amit manapság látok az az, hogy van egy növekvő, mezítlábas futókból álló szubkultúra, emberekkel, akik megszabadultak a cipőjüktől. És amit mindannyian tapasztaltak, hogy ha megszabadulsz a cipőtől, megszabadulsz a stressztől is, megszabadulsz a sérülésektől és a betegségektől. És azt találod, amit a Tarahumarák már nagyon hosszú ideje tudtak, hogy ez nagyon szórakoztató tud lenni. Én személyesen is megtapasztaltam ezt. Egész életemben sérülések kínoztak, de a 40-es éveim elején megszabadultam a cipőmtől és a futóbetegségeim is eltűntek,

Remélhetőleg ez olyasmi, amiből mindannyian hasznot húzhatunk. És értékelem, hogy meghallgattátok a történetemet. Nagyon köszönöm.

(Taps)