Chris Bliss: A humor fordítás

Gabriel García Márquez az egyik kedvenc íróm, az elbeszélő stílusa miatt, de még inkább azt hiszem a prózája szépsége és pontossága miatt. És legyen az az első sor a „Száz év magány"-ból, vagy az a fantasztikus tudatfolyam „A Pátriárka alkonyá”-ból ahol a szavak oldalakon keresztül vágtatnak át a megszakítás nélküli leíró képeken, sodorják az olvasót akár egy vad folyó, amely egy ősi Dél-amerikai dzsungelben kanyarog -- Márquezt olvasni zsigeri élmény. Ez különösen akkor tűnt fel nekem, amikor egyszer a regényt olvastam és azt vettem észre, hogy engem is magukkal ragadnak a képek, egy rendkívüli, élénk utazáson, műfordításban.

Összehasonlító irodalomat tanultam a főiskolán, ami olyan, mint az angol irodalom, csak ahelyett, hogy Chaucert tanulmányoznánk három hónapig, nagyszerű irodalmi műveket olvashattunk fordításban, a világ minden tájáról. És bármilyen nagyszerűek voltak ezek a könyvek, mindig érezhető volt, nem érték el az eredeti mű hatását. De Márquezzel nem így volt. Egyik alkalommal azt mondta, hogy a fordítások jobbak, mint az eredeti művei, amely egy elképesztő dícséret.

Tehát amikor hallottam, hogy Gregory Rabassa fordító írt egy könyvet a témáról, alig vártam, hogy elolvassam. Címe egy olasz mondásból ered, amit az előszavából idézek „Ha ez árulás". És egy elbűvölő olvasmány. Nagyon ajánlott mindenkinek, akit érdekel a fordítás művészete. De azért említem ezt, mert Rabassa az elején egy elegánsan egyszerű megfigyelést kínál: „Minden kommunikáció fordítás."

Ez talán rég nyilvánvaló önöknek, de számomra, bármilyen gyakran találkoztam épp ezzel a nehézséggel a mindennapokban, addig még soha nem láttam ennyire tű élesen a kommunikációban rejlő kihívást. Amióta csak az eszemet tudom, és tudatosan gondolkozom az ilyen dolgokon a kommunikáció a fő szenvedélyem. Emlékszem, hogy még gyermekként leginkább azt kívántam az életben, hogy mindent megértsek, majd ezt közöljem mindenkivel. Szóval semmi gond az énképemmel. Vicces, hogy a feleségem Daisy akinek a családja tele van skizofrénekkel -- szó szerint tele -- egyszer azt mondta nekem, „Chris, már van egy testvérem, aki azt hiszi, hogy Isten. Nem kell egy férj, aki az akar lenni."

(Nevetés)

Szóval amint áthaladtam a huszas éveimen, egyre inkább tudatosult bennem, hogy mennyire elérhetetlen gyermekkori célom első része, a második része volt az -- hogy sikeresen átadjam másoknak az ismereteket, amiket szereztem -- ahol igazán szembesültem célom hiábavalóságával. Időről időre, mikor valamely nagy igazságot készültem átadni egy hamarosan hálás befogadónak, ellenkező hatása volt. Érdekes módon, ha azzal kezded a kommunikációt, hogy „Hé, figyelj, mert mindjárt egy adag komoly információt zúdítok rád", elképesztő, mennyire hirtelen egy jéghideg kivégzőosztag előtt találhatod magad.

Végül, miután 10 év alatt rengeteg ismerős és ismeretlen fordult el tőlem, végre rájöttem az új saját aranyigazságomra, ha jól akarok kommunikálni másokkal, hogy átadjam a tudást, amit szereztem, erre más módot kell találnom. És ekkor fedeztem fel a humort.

A humor egy külön hullámhosszon terjed, mint más típusú nyelvek. Ha egy tetszőleges spektrumra kellene helyezzem, azt mondanám, hogy valahol a költészet és a hazugság között van. És itt nem bármilyen humorról beszélek, mert nyilvánvaló, hogy rengeteg humor létezik, amely biztonságosan akörül forog, amit gondolunk és érzünk. Amiről beszélni akarok a legjobb humor és szatíra egyedi képessége arra, hogy kijátssza berögződött látásmódunkat -- olyan, mint a bölcsek köve. A hagyományos bölcsesség alapelemét a gúny segítségével átalakítja, hogy másként lássunk és végső soron másként létezzünk a világon. Mert ezt értem én ennek a konferenciának a címe alatt: Megtalált jelentés. Olyan kommunikációról szól, amely nem csak komolyabb megértéshez vezet az egyén számára, hanem valódi változáshoz vezet. Ami tapasztalatom szerint olyan kommunikáció, amely megszólítja és megnyitja az önérdekrõl formált fogalmunkat. Szeretek az emberek érdekéről beszélni, mert mindannyian érzékenyek vagyunk rá. Része a túlélési ösztönünknek, és ezért vált olyan fontossá számunkra, és ezért mindig ezen a szinten figyelünk. És azért is, mert az önérdekünk szintjén kezdjük el végül észrevenni képességünket arra, hogy válaszoljunk, és a felelősségünket a világ többi része iránt.

Mit értek azalatt, hogy a legjobb humor és szatíra? Olyan munkára gondolok, amely főként őszinteségből és becsületességből ered. Ha visszagondolunk Tina Fey paródiái, a Saturday Night Live műsorában a frissen kinevezett alelnökjelöltről, Sarah Palinről, pusztítóak voltak. Fey bármely politikai szakértőnél sokkal hatásosabban szemléltette a jelölt komolyságának alapvető hiányát, megerősítve azt a benyomást, amely máig megmaradt az amerikai közönség többségének véleményében. És a kulcs itt az, hogy Fey szövegeit nem saját maga írta, sem a műsor írói. Szó szerint idézték Palin saját megjegyzéseit. (Nevetés) Ez egy olyan Palin alakítás volt, amely szó szerint idézte Palint. Nos ez az őszinteség és becsületesség, és ez az oka annak, hogy Fey alakításai ilyen maradandó benyomást keltettek.

A politikai spektrum másik oldalán, amikor először hallottam, hogy Rush Limbaugh kétlábonjáró samponreklámként utalt John Edwards elnökjelöltre, tudtam, hogy ezzel telibe talált. Nem fogom gyakran társítani Limbaugh-val az őszinteséget és a belcsületességet, de ezzel a csattanóval nehéz vitatkozni. A leírás tökéletesen megragadta Edward személyes híúságát. És tudják mit? Végül épp ez a tulajdonsága volt az, amelyre az a botrány épült, amely végzett a politikai karrierjével.

a The Daily Show with John Stewart kimagaslóan a leg-- (Taps) (Nevetés) a legeslegjobb példa arra nézve, hogy mennyire hatásos az ilyen humor. Egyik felmérés a másik után a Pew Research-től az Annenberg Center for Public Policy-ig azt igazolta, hogy a Daily Show nézői jobban informáltak az aktuális eseményekről, mint az összes fő hálózati és kábeltévés hírműsor nézői.

(Taps)

Hogy ez inkább kiemeli a becsületesség és a rentabilitás közötti konfliktust az üzleti újságírásban, mint Stewart nezőinek a figyelmességét, a lényeg az, hogy Stewart anyagai mindig a tényekhez való hűségre alapoznak -- nem azért, mert a célja az informálás. Nem az. A célja az, hogy vicces legyen. De Stewart viccei csak akkor működnek, ha valódi tényekre épülnek. És az eredmény nagyszerű humor, amely egyben információt közvetítő rendszer is, amely hihetőbben és megjegyezhetőbben adja át az információt, mint a profi hírcsatornák. Ez duplán ironikus ha belegondolunk, mert a komikumnak az adja az erejét, hogy úgy hatol át a közönség falain, hogy szándékosan félrevezet.

Egy jó vicc valójában szóbeli trükk, melyben azt hiszed, hogy az egyik irányba haladsz, majd hirtelen rájössz, hogy az ellenkező irányba érkeztél meg. És van az elme öröme, amelyet egy fizikai válasz követ, a nevetés amely nem véletlenül szabadít fel endorfinokat az agyban. És egyszerre el vagy csábítva, hogy másként gondolj valamire, mert az endorfinok ledöntik a védőpajzsot. Ez pontosan az ellentéte annak ahogyan a harag, a félelem és a pánik, az összes „üss vagy fuss” válasz működik. Az „üss vagy fuss” adrenalint szabadít fel, amely lehetetlenné teszi a bejutást. És akkor jön a humor, amely megbirkózik sok az előbbiekben említett területtel, ahol a legerősebb az ellenállás -- a faj, a vallás, a politika, a szexualitás témájában -- csupán azzal, hogy humorral közelíti meg azokat, ez pedig endorfint szabadít fel bennünk, és a nevetés a falakon azonnal ablakokat nyit, amelyen keresztül egy friss és váratlan szemszög tárul elénk.

Hadd mondjak egy példát a munkámból. Van egy anyagom az úgynevezett radikális homoszexuális programról, amely azzal a kérdéssel kezdődik, hogy mennyire radikális a homoszexuális program? Mert ha megnézem, a három dolog, amit a homoszexuális amerikaiak leginkább akarnak az, hogy belépjenek a hadseregbe, megházasodjanak és családot alapítsanak. (Nevetés) Három dolog, amit egész életemben elkerülni próbáltam. (Nevetés) Tessék mocsok radikálisok. Tiétek az egész.

(Nevetés)

És a következő sorokkal folytatódik a homoszexuális örökbefogadásról: Mi a baj a homoszexuális örökbefogadással? Miért kelt bármilyen vitát? Ha van egy gyereked és azt hiszed, hogy homoszexuális, meg kellene engedjék, hogy örökbe adhasd. (Nevetés) Egy szörnyet hoztál világra. Ki vele a háztartásból! Ezt a bibliai „szörny” jelzőt egy ártatlan gyermek képéhez csatolva, a vicc rövidre zárja a vita mögött meghúzódó érzelmeket, és meghagyja a közönségnek a lehetőséget, hogy nevetéssel megkérdőjelezze a vita érvényességét.

A félrevezetés nem az egyetlen trükkje a humornak. A jó humor egy másik erőssége a szavakkal való jó gazdálkodás. Kevés olyan szófordulat van, ami a tökéletes csattanónál jobban magába sűríti az alanyt és a szimbólumot. Bill Hicks -- és ha nem ismerik munkásságát, igazán keressenek rá a Google-on -- Hicks-nek volt egy jelenete arról, amikor gyerekkorában a következőképpen próbálták társaival egymást túllicitálni a játszótéren: „Igen? Az én apám meg el tudja verni a tiédet." Mire Hicks azt mondta, „Tényleg? És mikor ér rá?" (Nevetés) Ez kifejez egy egész gyerekkort öt szóban. (Nevetés) Nem beszélvén arról, amit felfed a felnőttről, aki kimondja őket.

És egy utolsó erőteljes tulajdonsága a humornak, mint kommunikációnak: az, hogy úgy terjed, akár egy vírus. Az emberek alig várják, hogy továbbadják az új nagyszerű viccet. És ez nem egy új jelenség a mai összekapcsolt világban. A humor jelentős sebességgel szelte át az országot jóval az internet, a közösségi média, akár a kábeltévé megjelenése előtt. 1980-ban, amikor Richard Pryor humorista véletlenül felgyújtotta magát egy drogozós balesetben, másnap Los Angeles-ben voltam, majd két nappal később Washingtonban. És ugyanazt a csattanót hallottam mindkét parton -- valami a Meggyújtott Néger Egyetemi Alapról. Világos, hogy nem egy Tonight Show monológból származott. És én azt hiszem -- de nincs bizonyítékom --, hogy ha igazán belenéznénk és kutathatnánk, kiderülne, hogy a humor a második legősibb vírusszerűen terjedő mesterség. Először a dobok jelentek meg, majd a „Kopp-kopp” viccek.

(Nevetés)

De amikor összeilleszted mindezeket az alkotóelemeket, akkor rájössz, hogy a hatásos csattanóval ellátott az őszinteség és becsületesség jegyében született, vírusként terjedő nagyszerű vicc valójában világméretű hatással lehet egy beszélgetés irányának megváltoztatására. Van egy közeli barátom, Joel Pett, aki a Lexington Herald-Leader-nél karikaturista. És régebben a USA Today hétfő reggeli karikaturistája volt. Meglátogattam Joelt a koppenhágai Klíma konferenciát megelőző hétvégén, 2009 decemberében. És Joel azt magyarázta nekem, hogy mivel a USA Today az egyik legismertebb újság Amerikában, a konferencián majdnem mindenki átnézi majd, ami azt jelenti, hogy ha sikeres rajzot közöl hétfőn, a konferencia megnyitóján, egymás között körbeadják majd a legmagasabb szint döntéshozói.

Tehát elkezdtünk beszélgetni az éghajlatváltozásról. És kiderült, hogy mindkettőnket ugyanaz a dolog zavart, hogy a vita még mindig mennyire a tudományra összpontosított, és hogy mennyire volt bizonyított vagy sem, és mindkettőnknek úgy tűnt, hogy valahogy szándékosan kerüli a lényeget. Mert először is van az a tévhit, hogy létezik véglegesen bizonyított tudományos tétel. Nemrég költöztem Texas államba, ahol Perry kormányzó épp ugyanezt a sort szajkózta múlt nyáron, bukásra ítélt kampánya elején, a republikánus elnökjelöltségért, újra és újra kijelentette, hogy a tudomány nem volt teljes, azzal egyidejűleg, hogy Texas államban a 254-ből 250 megyében tűzvész pusztított. És Perry megoldása az volt, hogy megkérje Texas lakóit, hogy esőért imádkozzanak. Személy szerint én négy másik tűzért imádkoztam, hogy végre teljes legyen az az átkozott tudomány.

(Nevetés)

De 2009-ben a kérdés, amit Joellel meghánytunk-vetettünk, az volt, hogy miért pazaroltak olyan sok energiát a tudományról beszélve ilyen későn a vitában, mikor a szükséges vezérelvek, hogy szembenézzünk az éghajlatváltozással kétségtelenül hasznosak az emberiségnek hosszú távon, függetlenül a tudománytól. Szóval addig beszéltünk róla, amíg Joel ezzel állt elő: Rajz: „Mi van ha ez csak egy becsapás, és hiába teremtünk jobb világot?” (Nevetés) Nagyon jó ez az ötlet. (Taps) Mi lenne, ha egy jobb világot teremtenénk, hiába? Nem Istenért, nem az országért, nem profitért -- csak mint egy alapérték a globális döntéshozásban.

És ez a rajz telitalálat volt. Kis idővel a konferencia vége után a washingtoni Környezetvédelmi Ügynökség elnöke egy aláírt másolatot kért Joeltől, és most az irodája falán látható. Nem sokkal később a kaliforniai Környezetvédelmi Ügynökség elnöke is kért egy másolatot, és tavaly felhasználta egy bemutatóján egy nemzetközi konferencián az éghajlatváltozásról Sacramento-ban. És még nem volt vége. Eddig több mint 40 környezetvédelmi csoport kereste fel Joelt az Egyesült Államokból, Kanadából és Európából. És korábban ebben az évben, felkereste az ausztráliai Zöld Párt, akik felhasználták kampányukban és része lett annak a vitának, amely oda vezetett, hogy az ausztrál parlament bevezette a legszigorúbb széndioxid adót az egész világon. (Taps) Ez egy elég nagy csattanó 12 szóban.

Tehát az én javaslatom azoknak, akik komolyan összpontosítanak egy jobb világ megteremtésére az, hogy minden nap egy kis ideig próbáljanak meg viccben gondolkodni, mert lehet, hogy rátalálnak arra a kérdésre, amit keresnek.

Köszönöm.

(Taps)