Chris Abani az emberségről mélázik

Mindig keresem a lehetőséget, hogy beszámolhassak, hogy megosszam és dokumentáljam emberek, mindennapi emberek történeteit. Történeteket, melyek átalakulást kínálnak, kicsit a transzcendensbe hajlanak, de sosem szentimentálisak, sosem fordulnak el a bennünk lakozó legsötétebb dolgoktól. Mert igazán hiszem, hogy sosem vagyunk szebbek annál, mint mikor a legcsúfabbak vagyunk. Mert az az a pillanat, amikor igazán tudjuk milyen fából is faragtak minket. Ahogy Chris mondta, Nigériában nőttem fel egy egész generációjával -- a 80-as években -- olyan diákoknak, akik a katonai diktatúra ellen tiltakoztak, melynek végre végeszakadt. Szóval nem csak én voltam, hanem egy egész generáció voltunk.

De amit megtanultam, hogy a világot nem nagy messianisztikus gesztusok által lehet megmenteni hanem a könyörületesség gyengéd, alig látható, egymásra tevődő cselekedeteivel. A könyörületesség mindennapos tetteivel. Dél-Afrikában van egy ubuntu nevezetű kifejezés. Az ubuntu filozófiája azt mondja, az egyedüli módja embernek lennem az, hogy tükrözd vissza rám az emberségemet. Ám ha olyan vagy, mint én, az én emberségem inkább olyan mint egy ablak. Nem igazán látom, nem igazán figyelek oda rá, addig amíg ott egy, tudod, egy ilyen kipurcant bogár az üvegen. Akkor hirtelen meglátom, és ez általában sosem jó. Általában akkor látom meg mikor épp a forgalomban szitkozódom valakire, aki épp megpróbál egyszerre vezetni és kávézni, és e-mailezni és jegyzetelni. Szóval amit az ubuntu igazán jelent az az, hogy mások nélkül lehetetlen embereknek lennünk. Igazán nagyon egyszerű, de mégis nagyon bonyolult.

Szóval gondoltam néhány történettel kellene kezdenem. El kellene mondanom néhány igazán figyelemre méltó ember történetet, és gondoltam édesanyáméval kezdeném. (nevetés) És anyám is sötét volt. Az anyám angol volt. Szüleim Oxfordban találkoztak az 50-es években, anyám Nigériába költözött és ott élt. 157 centi, nagyon tűzről pattant és nagyon angol volt. Hogy anyám mennyire angol - vagyis volt, nemrég távozott el. Eljött Kaliforniába, Los Angelesbe hogy meglátogasson és elmentünk Malibuba, amit nagyon kiábrándító helynek talált. (nevetés) Aztán elmentünk egy halász étterembe és Chad, a szörfös srác volt a felszolgálónk. Odajött hozzánk és anyám megkérdezte: "Van valami mai különleges ajánlatuk, fiatalember?" mire Chad, "Ja, persze, van ez az izé lazac, ami így izé bele van hempergetve egy izé wasabi bundába. Totál király." Akkor anyám odafordult hozzám "Milyen nyelven beszél?" (nevetés) Mondtam "Angolul, anyu." Mire megrázta a fejét és azt mondta "Ahh, ezek az amerikaiak, adtunk nekik egy nyelvet, hát miért nem használják?" (nevetés)

Szóval ez az asszony, aki áttért az anglikán hitről a katolicizmusra mikor hozzáment apámhoz -- és nincs elvakultabb egy áttért katolikusnál -- úgy döntött tanítani fogja Nigéria vidéki területein, főleg az igbo aszzonyok körében. A Billings féle ovulációs módszert, ami a katolikus egyház által egyedül elfogadott születésszabályozási forma. De nem beszélt túl jól igbo nyelven, hát vitt magával, hogy fordítsak. Hét éves voltam. (nevetés) Szóval itt vannak ezek a nők, akik soha nem beszélnek a férjükkel a menszeszükről, és ott vagyok én, ahogy kérdezem őket: "Szóval, milyen gyakran van havivérzése?" (nevetés) vagy "Észrevett valamiféle folyást?" (nevetés) vagy "Mennyire duzzadt a szeméremteste?" (nevetés) Magáról sosem gondolta volna, hogy feminista, de anyám mindig is azt mondta: Bármit, amit egy férfi csinál, azt meg tudom javítani." (nagy taps) Amikor apám panaszkodott emiatt, hogy anyám egy hétéves fiút visz születésszabályozást oktatni, tudják, és apám azt mondogatta " Ah, mivé teszed, azt tanítod meg neki, hogyan legyen nő." Anyám csak annyit mondott: "Valakinek meg kell." (nevetés)

Ez az asszony -- a biafrai háború alatt, elkapott minket is a háború. Szóval ott volt az anyám öt kisgyerekkel. Egy évébe tellik, hogy menekült táborból menekült táborba haladva, eljusson egy kifutópályáig, ahonnan elrepülhetünk az országból. Minden egyes menekült táborban katonákkal találja szembe magát, akik el akarják vinni az idősebb bátyámat Markot, aki kilenc éves volt, és gyerekkatonát akarnak belőle csinálni. El tudják képzelni ezt a 157 centis nőt, amint fegyveres férfiakkal száll szembe, akik meg akarnak minket ölni? Azalatt az egész év alatt, anyám egyszer sem sírt. Egyetlen egyszer sem. Mégis mikor Lisszabonban voltuk a reptéren, úton Angliába, volt egy asszony, aki meglátta anyámat abban a ruhában, - ami annyiszor lett kimosva, hogy igazából már áttetsző volt - az öt igen éhesnek kinéző gyerekével. Odajött és megkérdezte anyámtól mi történt és anyám elmondta ennek az asszonynak. Mire az asszony kiűrítette a bőröndjét és odaadta anyámnak az összes ruháját, nekünk pedig, a gyerekei játékait - nekik ez azért annyira nem tetszett, de -- (nevetés) Az volt az egyedüli alkalom, hogy sírt. Emlékszem, évekkel később anyámról írtam és megkérdeztem tőle: "Miért sírtál akkor?" Mire azt válaszolta "Tudod, megacélozhatod a szíved mindenféle baj ellen, mindenféle szörnyűség ellen. Mégis, egy teljesen idegen ember egyszerű kedvességétől elenged a páncél."

Az idős asszonyok apám falujában, miután a háború történt, megtanulták az összes halott ember nevét, és ezekből a nevekből költött gyászénekeket énekeltek. Olyan búskomor gyászénekeket, hogy azok Önöket is szíven szúrnák. Csak akkor énekeltek, amikor rízst ültettek, mintha a halottak szívét ültetnék a rízsbe. Amikor pedig eljött az aratás ideje, örömteli énekeket daloltak, amiket minden egyes gyermek nevéből költöttek, aki abban az évben született. És a következő ületési időszakban, amikor a gyászéneket énekelték, pont annyi halott nevét vették ki a dalból, ahány ember abban az évben született. Így, ezek a nők rengeteg változást indítottak el, gyönyörű változást.

Tudták, hogy a ruandai népirtás előtt a nemi erőszakot és a házasságot jelentő szó ugyanaz volt? De ma, a nők építik újjá Ruandát. És azt tudták, hogy az apartheid után, amikor az új kormány beköltözött a parlamentbe, nem volt női mosdó az épületben? Ami mintha azt sugallaná, hogy az apartheid teljességében a férfiak dolga volt. Ezt mind azért kell kimondani, mert a szörnyűségek ellenére, a halál ellenére a nőkkel sosem számolnak igazán. Az ő emberségük mintha nem igazán számítana nekünk.

Amikor Nigériában nőttem fel -- és nem kéne Nigériát mondanom, mert az túl nagy általánosítás, hanem Urhobo-t, az ország igbo részét, ahonnan származom, mindig is voltak felnőtté válási szertartások a fiatal fiúknak. A férfiakat úgy tanították férfiasságra, hogy hogyan ne legyenek nők, lényegében ennyi az egész. Sok szertartás gyilkolással, kisebb állatok megölésével járt, de továbbmenve, szóval mikor 13 éves lettem -- és, úgy értem, ennek volt értelme, hiszen agrár közösség volt, valakinek meg kellett ölnie az állatokat. Nem volt biobolt, ahova leugorhatna az ember kenguru steaket vásárolni -- szóval mikor 13 lettem, én következtem, hogy levágjak egy kecskét. Elég fura, érzékeny kis gyerek voltam, aki nem igazán képes ilyesmire, mégis meg kellett tennem. Ráadásul ezt egyedül kellett volna csinálnom. De egy barátom, Emmanuel, aki jóval idősebb volt nálam és a biafrai háború alatt gyerekkatona volt, úgy döntött, velem jön. Amitől azért valahogy jobban éreztem magam, mert ő már rengeteg dolgot látott. Ahogy nőttem fel, arról mesélt történeteket, hogyan döfött szuronyt emberekbe és hogyan fordultak ki a beleik, miközben ők futottak tovább. Szóval velem jön ez a srác, és nem tudom, hogy hallottak-e már kecskét, vagy láttak-e -- olyan a hangjuk, mint az embereké. Ezért hívjuk a tragédiákat "a kecske dalának". Brad Kessler barátom azt mondja addig nem lettünk emberekké, amíg el nem kezdtünk kecskét tartani. Akárhogy is, a kecske szemei, olyanok, mint a gyerekeké. Szóval mikor megpróbáltam megölni ezt a kecskét és nem ment, Emmanuel lehajolt, a kecske szája fölé tette a kezét, és eltakarta a szemét, hogy ne kelljen belenéznem, amíg megölöm. Nem tűnt nagy dolognak, főleg ennek a sokat megélt fiúnak, és aki -- akinek egy kecske levágása olyan banális dolognak kellett tűnjön, mégis ott volt benne, hogy megpróbáljon megvédeni. Gyengóc voltam. Nagyon sokáig sírtam. És azután, Emmanuel nem mondott egy szót sem, csak ült és nézett, ahogy egy órán át sírtam. Aztán azt mondta nekem, mindig is nehéz lesz, de ha minden alkalommal így sírsz, abba fogsz belehalni, hogy megszakad a szíved. Csak tudd, hogy néha elég tudni, hogy nehéz. Persze, a kecskékről való beszéd a bárányokat juttatja eszembe, Nem a jó értelemben. (nevetés)

Szóval Karácsony után két nappal születtem. Ahogy nőttem fel, tudják, volt tortám meg minden, de sosem kaptam ajándékot, mert -- két nappal Karácsony után születtem. Szóval, olyan 9 lehettem és nagybátyám épp akkor jött vissza Németországból, a katolikus pap is épp átjött, anyám teával látta vendégül. Nagybátyám hirtelen megszólalt: "Hol vannak Chris ajándékai?" mire anyám: "Erről ne a vendégek előtt beszélj." De nagybátyám annyira meg akarta mutatni, hogy éppen visszatért, hogy odahívott magához és azt mondta, "Menj a hálóba. Az én hálómba, és vegyél ki a bőröndömből, amit csak akarsz. Az a szülinapi ajándékod." Biztos vagyok benne, hogy azt hitte egy könyvet vagy inget választok majd, de találtam egy felfújható bárányt. (nevetés) Szóval felfújtam és begaloppoztam a nappaliba, az ujjam ott, ahol nem kéne legyen és lengetem körbe-körbe ezt a berregő kecskét. Anyám úgy nézett ki, mint aki belehal az ijedtségbe. (nevetés) McGetrick atya pedig teljességgel zavartalanul csak megkeverte a teáját, anyámra nézett és azt mondta: "Minden rendben, Daphne. Skót vagyok." (nevetés) (nagy taps)

A börtönben töltött utolsó napjaim, az utolsó 18 hónap, a cellatársam -- az utolsó évben, az utolsó 18 hónap első évében -- A cellatársam 14 éves volt. A neve John James volt, és akkoriban, mikor egy családtag bűntényt követett el, a katonaság túszként tartotta az embert, amíg a család fel nem adta magát. Szóval itt volt ez a 14 éves gyerek halálra ítélve. És nem minden halálraítélt volt politikai fogoly -- volt ott néhány nagyon rossz ember. John James pedig becsempészett két képregényt -- a Pókembert és az X-men-t. A megszállottjuk volt. Amikor meg már megunta őket, elkezdte a halálraítélteket olvasni tanítani ezekből a képregényekből. Szóval emlékszem, ahogy éjszakáról éjszakára hallottam, ahogy ezek a férfiak, kőkemény bűnözők, összekuporodtak John James körül és ismételték, "Ezt neked, Pókember!" (nevetés) Hihetetlen. Igazán aggódtam. Ő nem értette mit jelent halálraítéltnek lenni. Én kétszer is voltam ott, és szörnyen féltem, hogy meghalok. Ő mindig csak nevetett és azt mondta, "Ugyan már ember, kijutunk." Akkor mindig azt kérdeztem: "Honnan tudod?" mire mindig azt felelte "Ó, a madarak csicseregték." Megölték. Odabilincselték egy székhez, és odaszögezték a hímvesszőjét egy 15 centis szöggel az asztalhoz, aztán otthagyták elvérezni. Így kötöttem ki magánzárkában, mert kimutattam az érzéseimet. Körülöttünk mindenhol vannak ilyen emberek.

Az igbók úgy mondták, hogy saját isteneket alkotnak. Közösségként összejöttek, És kívántak valamit A kívánságukkal aztán egy paphoz mentek aki talált egy rituális tárgyat, majd meghozták a szükséges áldozatot, majd megépítették az istennek a szentélyt. De ha az istenség engedetlenné vált és emberi áldozatot követelt, az igbók elpusztították az istenséget. Lerombolták a szentélyt, és többet nem mondták ki az istenség nevét. Így követelték vissza az emberségüket. Minden egyes nap, mi mindannyian, istenségeket emelünk, akik féktelenekké válnak, és itt lenne már az ideje, hogy leromboljuk őket és elfelejtsük a neveiket. Nem követel ez semmi különöset csak hogy felismerjük magunk közt, minden nap azok a kevesek, akik látnak, hogy körülvesznek az olyan emberek, mint azok, akikről meséltem Önöknek.

Vannak itt néhányan a teremben. Csodálatos emberek, akik tükröt mutatnak mindannyiunknak emberségünkből. Egy amerikai költő, Lucille Clifton versével szeretném befejezni. A vers címe "Italáldozat" és egy barátomnak, Vusinak dedikálom, aki itt ül valahol a közönség soraiban. "Italáldozat" Észak-Karolina, 1999. "Áldozom ennek a földnek ezt a gint. Egy síró vénembert képzelek ide, a művezető szeme elől rejtve. Átnyomja a nyelvét egy résen, ahol a foga lenne, ha ő maga egész lenne. Fáj az a hely, ahol a foga lenne, ahol a földje lenne, a háza, a felesége, a fia, gyönyörű lánya. Letörli arcáról a bánatot, szomjas ujját, szomjas nyelvéhez érinti és megkóstolja a sót. Egy nevet szólítok, akár az övé is lehetne. Ez a tiéd, vénember. Ez a dzsin, ez a sós föld." Köszönöm. (nagy taps)