Charles Leadbeater: Újfajta oktatás a nyomornegyedekben

Örülök, hogy itt lehetek. Különösen örülök annak, hogy rögtön az után Brian Cox után beszélhetek, aki a CERN-től jött. Úgy tudom, a CERN az otthona a nagy hadronütköztetőnek. Mi történhetett a kis hadronütköztetővel? Hol van a kis hadronütköztető? Mert hogy valamikor a kis hadronütköztető volt a nagy szám. Most a kis hadronütköztető egy szekrényben porosodik félredobva, elfelejtve. Tudják, amikor a nagy hadronütköztetőt indították, és nem működött, próbáltak rájönni, hogy miért nem, a kis hadronütköztető csapata volt az, aki akadályozta ezt, mert hogy annyira féltékenyek voltak. Az egész hadronütköztető családnak szüksége van a nyilvánosságra.

Brian előadásának a tanulsága -- óh, azok a fantasztikus képek -- valójában a következő: a nézőpontunk meghatározza, hogy mit látunk. Amit Brian mondott, annak a lényege, hogy a tudomány jóvoltából újabb és újabb nézőpontokból figyelhetjük meg magunkat. És ettől annyira értékes ez az egész. Az, hogy milyen nézőpontba helyezkedünk, szinte teljesen meghatározza, hogy mit látunk. A kérdésünk jórészt meghatározza, hogy milyen választ kapunk.

És így, ha azt kérdezzük: Hol kellene az oktatás jövőjét keresni? A szokásos válasz erre már legalább 20 éve teljesen kézenfekvő: Finnországban. Finnország a világon a legjobb hely az oktatási rendszer tanulmányozására. A finnek talán egy kicsit unalmasak és nyomasztóak, sok náluk az öngyilkosság, de piszokul jól képzettek. És az oktatási rendszerük ámulatba ejtő. Így azután valamennyien Finnországba vonulunk és bámuljuk a finn demokratikus társadalmi csodát, kultúrális homogénitásukat és minden mást, és próbáljuk elképzelni, hogy mit okulhatunk ebből.

Az elmúlt évtől a Cisco jóvoltából, akik valami különös kedvességből támogatnak engem, valahol egészen másutt néztem körül. Mert a merőben új elképzelések néha valóban a legjobb helyekről jönnek, de azért gyakrabban az olyanokról, ahol nagy a szükség, ahol kielégítetlen, lappangó igények vannak, és ahol nincs elegendő forrás a jól bevált, hagyományosan költséges megoldásokra, amelyek szakember-függőek, mert hogy az iskolák és a kórházak ilyenek.

Így kötöttem ki végül ilyen helyeken. Ez a helyszín itt a Monkey Hill. Ez Rio nyomornegyedeinek egyike. Az elkövetkezendő 50 évben nagyrészt a városokban fog nőni a népesség. A következő 30 évben évente hat 12 milliós városnyival fog nőni a népességünk. E növekedés nagy része a fejlődő világban várható. Szinte a teljes növekedés az ilyen Monkey Hill -féle helyeken következik majd be. Itt találjuk a világ leggyorsabban gyarapodó, fiatalokból álló populizációját. Ha tehát valami használható receptet akarunk szinte bármihez -- egészségügy, közigazgatás, oktatás -- ezekre a helyekre kell menjünk. És ezeken a helyeken ilyen emberekkel fogunk találkozni.

Ezt a fickót Juandersonnak hívják. 14 évesen, hasonlóan sok más 14 éveshez a brazil oktatási rendszerben, otthagyta az iskolát. Unta. Olyan helyre ment inkább, ami valamilyen lehetőséget és reményt kínált a számára ott, ahol élt, és ez a kábítószerkereskedelem volt. És 16 éves korára, gyorsan előrelépve, 10 nyomornegyedben folytatott kábítószerkereskedést. 200.000 dollár feletti heti forgalmat bonyolított le. 200 embernek adott munkát. A 25. születésnapját valószínűleg nem érte volna meg. Szerencsére találkozott ezzel a fickóval, Rodrigo Baggio-val, akinek a legelső laptopja volt egész Brazíliában. 1994, Rodrigo elkezdett valamit, amit CDI-nek hívnak, ami fogta a cégek által ajándékozott számítógépeket, és kihelyezte egy-egy nyomornegyed központjába és létrehozott ilyen helyeket. Ami Juanderson sorsát megváltoztatta az egy oktatási segédeszköz volt, ami a tanulást étvezetessé és elérhetővé tette.

Vagy ilyen helyekre is el lehet menni: Ez itt Kibera, ami Kelet-Afrika legnagyobb nyomornegyede. Milliók élnek itt, sok-sok négyzetkilométeren. Itt találkoztam velük, kettejükkel. Azra a bal oldali, Maureen a jobb oldali közülük. Most érettségiztek, megszerezték a "Kenyan certificate of secondary education"-t. Ez a megnevezés azt sugallhatja, hogy a kenyai oktatási rendszer szinte mindent az 1950 körüli brit rendszerből vett át, csak még rontott rajta egy kicsit. Vannak tehát ilyen iskolák a nyomornegyedekben. Ezek itt ehhez hasonló helyek. Ez az az iskola, ahová Maureen járt. Ezek magániskolák. A nyomornegyedekben nincs állami iskola. Az oktatás, amit kapnak, siralmas. Ez is valami hasonló hely. Ezt az iskolát itt nővérek tartják fenn egy másik nyomornegyedben, Nakuruban. Ebben az osztályban a gyerekek fele árva, mindkét szülője meghalt AIDS-ben. A többieknek csak egy szülője van, mert a másikuk meghalt AIDS-ben. Az ilyen helyeken nem az az az oktatás célja, hogy megtanítsák Kenya vagy Británia uralkodóit. Ők az életbenmaradásért, a napi megélhetésért küzdenek, hogy ne váljanak HIV pozitívvá. Egyetlen eszköz van, ami gazdagnak és szegénynek egyaránt elérhető az ilyen helyeken, ez nem építhet az infrastruktúrára. Áramra vagy vezetékes vízre itt nem lehet számítani. Ez az eszköz a mobil telefon. Ha bármilyen szolgáltatást akarunk létrehozni Afrikában, egy mobil telefonnal kell kezdeni. Vagy mehetünk ilyen helyekre.

Ez a hely itt a Mandangiri Telep, egy igen fejlett nyomornegyed. kb. 25 percre Új-Delhitől, itt találkoztam ezekkel a teremtésekkel, akik megmutatták a környéket. Figyelemre méltó dolog, és a fejlődő világot végigsöprő társadalmi változások jele, hogy ezek a lányok még nem mentek férjhez. Ha mindez 10 éve történik, már alighanem férjnél lennének. De most még nincsenek férjnél és szeretnék folytatni tanulmányaikat, karrierre vágynak. Az édesanyjuk, aki felnevelte őket, írástudatlan, aki soha nem írt semmilyen házi feladatot. A fejlődő világban szülők milliói, tíz-, sőt százmilliói először tapasztalják, hogy gyerekeik vizsgáznak, házi feladatot írnak. És hogy nem hagyták félbe tanulmányaikat, az nem azért volt, mert ehhez hasonló iskolába jártak. Ez egy magán iskola, fizetős. Jó iskola. Ez a legjobb olyan, ahol indiai oktatás folyik az egész Hydeabadban. Ami miatt folytatják a tanulmányaikat, az a következő:

Ez itt egy számítógép, amit a bejáratnál helyeztetett üzembe egy szociálisan különösen érzékeny vállalkozó, Sugata Mitrs, aki legradikálisabb kísérleteket honosította meg, hogy megmutassa, megfelelő körülmények között a gyerekek maguk is tudnak tanulni számítógépes segítséggel. Azok az előbbi lányok sosem használták még a Google-t. Mit sem tudnak a Wikipédiáról. Képzeljék el, hogyan változhat meg az életük, ha eljuttatjuk ezeket hozzájuk.

Ha most átnéznénk, ahogyan én is tettem ez alatt az utazásom alatt, azt a kb. 100 esettanulmányt amit szélsőséges körülmények között dolgozó szociális vállalkozók írtak, akkor látnánk, hogy milyen receptek léteznek a tanulásra, amik csöppet sem hasonlítanak az iskolára. Milyenek is ezek? Az oktatás valamilyen módon megszállottság. Otatás plusz eszközök együtt nagy reményekre jogosítanak. Elmehetünk ilyen helyekre:

Ez az iskola Sao Paulo-tól 3 órányira van. A gyerekek többségének a szülei írástudatlanok. Sokuknál áram sincs otthon. De teljesen természetes számukra a számítógép-használat, az internet, videokat készítenek, és hasonlók. Ha ilyen helyekre megyünk, azt látjuk, hogy az oktatás úgy működik, hogy hívja, nem pedig taszigálja a tanulókat. A legtöbb oktatás rendszer taszigál. Engem szó szerint úgy lökdöstek el az iskolába. Aki eljut az iskolába, arra azután rászakadnak a tanulnivalók, vizsgák, tantervek, órarendek. Ha az olyan Juanderson-féléket meg akarjuk nyerni valamivel, akik megengedhették maguknak, hogy fegyvert vásároljanak, ékszereket viseljenek, motorkerékpározzanak, lányokat szerezzenek a kábítószerkereskedelemből, és el akarjuk érni, hogy részt vegyenek az oktatásban, akkor a kötelező tananyaggal nem sokra megyünk. Nem fogja csábítani őket. Fel kell kelteni az érdeklődésüket. Az oktatásnak vonzónak kell lenni, nem noszogatónak.

A tanterv, mint olyan, értelmetlen az ilyen körülmények között. Olyan dolgokkal kell kezdeni az oktatást, ami fontos az ilyenek számára. Mit jelent ez? A kulcs a motiváció, és ennek két aspektusa van. Az egyik a külső motiváció teremtése. Az oktatásnak van megtérülése. Az oktatási rendszereink azon az elven működnek, hogy van megtérülés, csak sokat kell várni rá. Ez túl sok idő annak, aki szegény. Tíz évet várni a megtérülésre túl sok annak, akinek megélhetési gondjai vannak, akinek a testvéreiről gondoskodnia kell, akinek a munkájára egy vállalkozásban szükség van. Az oktatás vegye mindezeket figyelembe, és tegye lehetővé, hogy az emberek ott és akkor boldoguljanak. És a belülről jövő érdekeltséget is meg kell teremteni.

Sok-sok alkalommal találkoztam ilyen emberekkel. Ez itt egy érdekes fickó, Sebastiao Rocha, Belo Horizonte-ból, Brazilia harmadik legnagyobb városából. Több, mint 200 játékot fejlesztett, szinte valamennyi tantárgyhoz. Azokban az iskolákban és közösségekben, ahol Taio dolgozik, minden nap azzal kezdődik, hogy leülnek körbe, és feltesznek egy kérdést. Képzeljünk el egy oktatási rendszert, ami a kérdésekkel indít, nem pedig tanulnivalóval, vagy a játékkal, nem pedig a leckével, vagy abból a feltevésből indul ki, hogy előbb le kell kötni az embereket, mielőtt bármit is taníthatnánk nekik. A mi oktatási rendszereinkben szerencsés esetben is csak a végén jön a sport, dráma, zene. Ők ezeket a tárgyakat már a kezdetektől tanítják, egész végig. Ezekkel nyerik meg az embereket a tanulás számára, mert náluk valóban tartozik hozzá tánckurzus, vagy egy cirkuszi képzés, vagy az összes közül a legjobb példa: az El Sistema Venezuelában-- ez zenei képzést nyújt. És ezeken keresztül lehet az embereket tanulásra bírni, nem pedig úgy, hogy mindezek akkor jönnek, ha a tanulással végeztünk, desszertként, ha szépen megetted a spenótot.

Így az El Sistema Venezuelában hegedűt használ a tanulás segédeszközeként. Taio Rocha pedig a szappankészítést. És azt találjuk, hogy ezek a minták hihetetlenül kreatív módon bánnak az emberekkel és a helyszínekkel. Sok példa van arra, amikor egymástól tanulnak a diákok. Hogy hogyan lehet úgy tanítani, hogy nincsenek tanárok, hogy a tanárok nem akarnak jönni, hogy nem tudjuk megfizetni őket, vagy van ugyan tanár, de nem megfelelő a közösségnek, amit tanít? Ilyenkor magunknak kell létrehozni a magunk tanítóit. Magunk közül kell társ-segítőket találni, vagy amolyan tanárpótlókat; esetleg nekünk magunknak kell megtanítanunk valamit. De mindenképp meg lehet találni a módját, hogy a megfelelő dolgokat tanítsuk, segédeszközök alkalmazásával; az emberek és a helyek persze különbözők.

Ez az iskola például egy buszban működik, egy építkezés területén, Pune-ban, Ázsia leggyorsabban gyarapodó városában. Pune-ban 5000 építési terület van. 30,000 gyerek él ezeken a területeken. És ez csak egyetlen város. Képzeljük el, hogy ha ez a robbanásszerű urbanizáció az egész fejlődő világban végbemegy, hány ezer gyerek fogja iskolaéveit ilyen építési területeken tölteni. Ez kézenfekvő megoldás, hogy a buszokat kihasználva tanítsuk őket. És ők nem valami elvont, analitikus tevékenységnek tekintik a tanulást, hanem produktív dolognak, amit csinálnak, amit csinálhatnak, talán épp azért, hogy megéljenek.

Találkoztam ezzel a különös alakkal, Steven-nel. Három évig élt Nairobiban az utcán, mert a szülei meghaltak AIDS-ben. És végül sikerült újból beültetni az iskolapadba, nem annak ígéretével, hogy megszerzi a középiskolai végzettséget (GCSE), hanem azzal, hogy ácsnak tanulhat, gyakorlati tudást szerezhet. Így a világ legmenőbb iskolái -- mint pl.a "High Tech High" vagy hasonlók -- azt a filozófiát vallják, hogy a tanulás produktív tevékenység. Itt nincs választás. A tanulásnak produktívnak kell lennie, hogy értelme legyen.

És végül, ezek másmilyen model szerint is terjeszkednek. A kínai éttermek módjára terjeszkednek. Ettől a fickótól tanultam, aki fura egy alak. Valószínűleg a legkülönösebb szociális vállalkozó az oktatás területén. A neve Madhav Chavan, Pratham-nak nevezik, amit ő létrehozott. Pratham játékos iskolaelőkészítő csoportokat működtet Indiában, jelenleg 21 millió gyereknek. Ez a világ legnagyobb, az oktatás területén működő civil szervezete. E mellett támogatja a munkásgyermekek indiai iskolába járatását. Ő igazi forradalmár. Korábban szakszervezeti aktivista volt. Innen a tapasztalata, hogy hogyan kell egy szervezetet felépíteni.

Amikor elértek egy bizonyos szintet, akkor a Pratham már elég nagy lett ahhoz, hogy McKinsey számára vonzó legyen, mint támogatandó szervezet. McKinsey vetett egy futó pillantást a modelre, és azt mondta, "Tudja, mit kéne csinálni a Madhav-val? McDonald's-szá kéne alakítania. Ugyanúgy kell terjeszkednie, ahogyan ők teszik. Bármerre járunk, az mindenütt ugyanolyan. Megbízható, pontosan tudják az emberek, hogy mire számíthatnak. És nem fognak csalódni." Madhav erre azt válaszolta: Miért kéne hogy ilyenek legyünk? Miért ne terjeszkedhetnénk a kínai éttermekhez hasonlóan?

Mindenütt vannak kínai éttermek, de nincs egyetlen kínai-étterem lánc. És mégis mindenki tudja, milyen az a kínai étterem. Mindenki tudja, hogy mit várhat, az árnyalatnyi különbségek dacára -- mások a színek, különböznek a nevek. Ahogy ránézel, tudod, hogy az egy kínai étterem. Ezek az emberek a kínai étterem modelje szerint dolgoznak. Azonos elvek, eltérő gyakorlati megvalósítás és környezet. Nem, nem a McDonald's model szerint. A McDonald's terjeszkedik. A kínai-étteremek meg terjednek.

A tömeges oktatást a társadalmi kérdések iránt elkötelezett vállalkozók indították be a 19. században. És erre van ismét égető szükségünk világméretekben. És mit tanulhatunk mindabból? Rengeteg dolgot, mert az oktatási rendszerünk sok tekintetben reménytelenül csődöt mond. Pont azokhoz nem jut el, akikhez leginkább kéne. Sokszor fordul elő, hogy elérünk egy célt, csak épp értelme nem volt; nehézkes a szervezés. A bizalmunk egyre fogy. És ez csupán egy nagyon egyszerű mód annak megértésére, hogy milyen újítások, milyen különböző tervek szükségesek.

A szakmai fejlesztésnek két alapvető fajtája van. Van a fenntartó fejlesztés, ami egy már létező intézmény vagy szervezet fenntartását szolgálja, és a romboló fejlesztés, ami rámutat a hibákra,és így új utakat jelöl ki. Vannak hivatalos keretek, iskolák, főiskolák, kórházak, amelyben történhet a fejlesztés, és vannak informálisak: közösségek, családok, társadalmi hálózatok. Szinte valamennyi erőfeszítésünk ebbe tartozik: fenntartó fejlesztés -- formális keretek között; létrehozni annak a poroszos iskolai rendszernek egy megfelelőbb változatát, amely még a 19.században fejlődött ki. Ahogy mondtam, ezzel az a baj, hogy a fejlődő világban egyszerűen nincsenek tanárok, akik ezt a modelt működtetnék. Tanárok millióira lenne szükség ehhez Kínában, Indiában, Nigériában és a fejlődő világ más részein. És a mi rendszerünkben, tudjuk jól, még az ennél több sem elegendő ahhoz, hogy eltűnjenek azok az óriási oktatási különbségek, különösen a belvárosi negyedekben és a korábbi ipari területeken.

Hát ezért van szükség még három fejlesztési módra is. Több megújulásra van szükség. Bármerre is nézünk a világban, egyre több és több iskola újítja meg önmagát. Ezek felismerhetően iskolák, de másképp néznek ki. Vannak a Big Picture iskolák az USA-ban és Ausztráliában. Vannak a Kunscap Skolan iskolák Svédországban, A 14 közül csak 2 működik ténylegesen iskolában. A többségük olyan épületben működik, amit eredetileg nem iskolának szántak. Van egy különös iskola Észak-Queensland-ban, Ausztráliában, amit Jaringan-nak hívnak. Ezek közös vonása, hogy nagyon személyre szabottak és az együttműködésre építenek, sokszor tele segédeszközökkel. A tanulás a kérdésekkel, problémákkal, elvégzendő feladatokkal kezdődik, nem pedig tudnivalóval és tantervvel. Minél több ilyenre van tehát szükségünk.

De mivel annyi minden van a nevelésben, ami az iskolán kívülre esik, a családba és a közösségbe, amire szintén szükség van, nyilvánvalóan több dolog van a jobb oldalon. Ki kell egészíteni mindazt, amit az iskola tesz. A legismertebb ebben a Reggio Emilia Olaszországban, az az oktatási rendszer, ami a családra számít a tanulók támogatásában és biztatásában. A legizgalmasabb a Harlem Children's Zone, amit Geofrey Canada vezet már több, mint 10 éve. Ez nem csak az iskolai oktatási rendszert próbálta meg alakítgatni, hanem a Harlem kb. 10,000 családjának kultúráját és motiváltságát is, az által, hogy az iskolának, a családoknak és a közösségnek az együttműködését hozta létre. Szükségünk van az ilyen, teljesen új, merőben más gondolkodásmódra. Alig egy órányira innen, épp csak letérve a főútról vannak olyan helyek, amelyeknek ilyen fokú radikalizmusra van szükségük, olyanra, amilyet el sem képzeltünk volna korábban.

Végül szükség van az olyan transzformáló fejlesztésre amivel elképzelhető, hogy tanulásra tudunk bírni embereket egészen más, új módokon. Szóval már nagyon közel vagyunk, 2015-re kell elérnünk a világ teljes iskoláztatottságát. 2015-re minden 15 évnél fiatalabb gyerek, aki akar tanulni, tanulhat. Ez egy fantasztikus dolog. De, eltérően az autóktól, amelyek annyira gyorsan és szabályosan fejlődtek, az iskolarendszer felismerhetően 19. századi örökség amelyet a poroszos iskolarendszerből vettek át az angol reformerek, és gyakran a misszionáriusok; átvette az Egyesült Államok, mint társadalmi kohéziós erőt, majd Japán és Dél-Korea, a fejlődésük egy fokán.

Felismerhetők a 19. századi gyökerek. És ez persze óriási eredmény. És ez hatalmas dolgokat fog hozni. Ez szaktudást, tanulást és olvasottságot hoz. De szegényebbé teszi a fantáziát. Elveszi az étvágyat. Szétrombolja a társadalmi bizalmat. Rétegzi a társadalmat, ahogyan felszabadítja. És örökül hagyjuk a fejlődő világnak azt az iskolarendszert, amit már egy évszázada próbálnak megreformálni. Ezért kell valóban teljesen másképp gondolkodnunk, és ez az oka, hogy a radikális gondolkodás most sokkal inkább lehetséges és szükséges, mint korábban bármikor.

Köszönöm.