Charity Tilleman-Dick dupla tűdőátültetés után megint énekel

Talán nem tudjátok, de egy évfordulót ünneplünk meg ma. Nem vagyok férjnél, de pont ma egy évvel ezelőtt felébredtem egy egyhónapos kómából, ami egy dupla tűdőátültetés következménye volt. Hihetetlen, tudom. Köszönöm.

Hat évvel azelőtt épp elkezdtem az operaénekesi pályafutásomat Europában amikor megállapították, hogy idiopátiás pulmonális hipertóniám van, másnéven PH. Az akkor történik, amikor megvastagodnak a pulmonális vénák, amitől a szív jobboldala túlhajtja magát; aminek a következményét úgy hívom, hogy a “fordított Grinch hatás”. A szívem három és fél mérettel nagyobb volt a kelleténél. A fizikai tevékenység nagyon nehézzé válik az ilyen állapotban lévő embereknek, és általában 2-5 éven belül meghalsz. Elmentem ehhez a szakemberhez, aki vezető volt ezen a területen, és azt mondta nekem, abba kell hagynom az éneklést. Azt mondta, "azok a magas hangok meg fognak ölni." Ugyan nem volt semmilyen orvosi bizonyítéka, hogy alátámassza a kijelentését, hogy kapcsolat lenne az operai ária és a pulmonális hipertónia között, ő határozottan állította, hogy: saját gyászénekemet éneklem. Az állapotom miatt fizikailag nagyon korlátozva voltam. De nem voltam korlátozva, amikor énekeltem. Ahogy a levegő felhatolt a tűdőmből, a hangszálaimon keresztül és ki az ajkaimon hangként közelebb éreztem magam a transzcendenciához, mint valaha. És csak valaki megérzése miatt, nem akartam feladni.

Szerencsére megismertem Reda Girgist, akinek olyan száraz a humora, mint a pirítós, de ő és a csapata a Johns Hopkins egyetemen nem csak azt akarták, hogy túléljem. Azt akarták, hogy egy jelentőségteljes életet éljek. Ez kompromisszumokat jelentett. Coloradoból származom, ami 1,6 km-rel van a tengerszint felett. Ott nevelkedtem tíz testvéremmel és két szerető szűlővel. A város magassága súlyosbította a tüneteimet. Elköltöztem Baltimore-ba, hogy közel legyek az orvosaimhoz, és beiratkoztam egy ottani konzervatóriumba. Nem tudtam olyan sokat gyalogolni, mint régen, ezért 12 cm-es magassarkúra váltottam. Feladtam a sót, vegetáriánus lettem, és elkezdtem nagy mennyiségben szedni szildenafilt másnéven Viagrát.

(Nevetés)

Az apukám és a nagypapám mindig keresték a legújabb alternatív vagy hagyományos kezeléseket a PH-ra, de hat hónap múlva már nem tudtam felmászni egy kis dombra, vagy felmenni a lépcsőn. Alig bírtam állni úgy, hogy ne az ájulás kerülgessen. Szív katéterezésem volt, ahol a belső artériás pulmonális nyomást mérik, aminek 15 és 20 között kéne lennie. Az enyém 146 volt. Amit csinálok, azt nagyban csinálom. Ez egy dolgot jelentett: Létezik egy nagyon erős kezelés a pulmonális hipertóniára, aminek a neve Flolan. Ez nem csak egy gyógyszer, hanem egy élet stílus. Orvosok katétert ültetnek a szívedbe, ami hozzá van csatlakoztatva egy kb. 2 kilós pumpához. Minden nap, 24 órán keresztül, az a pumpa melletted van, hogy a gyógyszert beadja közvetlenül a szívedbe. Ez nem a legelőnyösebb kezelés. Itt egy lista a mellékhatásokról: ha túl sok sót eszel, pl. egy mogyoróvajas-lekváros szendvicset, akkor valószínűleg az intenzív osztályon kötsz ki. Ha átmész egy fémdetektoron, valószínűleg meghalsz. Ha buborékot csinálsz a gyógyszeredben amikor reggelente felkevered, és bennemarad valószínűleg meghalsz. Ha elfogy a gyógyszered, biztosan meghalsz.

Senki nem akarja szedni a Flolant. De amikor szükségem volt rá, isteni csoda volt. Néhány napon belül újra tudtam sétálni, néhány héten belül megint tudtam előadni, és pár hónapon belül a Kennedy Centerben debütáltam. A pumpa kicsit problémás volt, amikor előadtam, ezért a belső combomra kötöttem egy öv és egy fásli segítségével. Szószerint legalább százszor találtam magam egyedül a liftben, ahol beleigazgattam a pumpát a harisnyámba, abban reménykedve, hogy az ajtók nem nyílnak ki váratlanul. És a csövek, amik a mellkasamból lógtak ki rémalmokat okoztak a jelmeztervezőknek. 2006-ban befejeztem a második diplomámat és ösztöndíjat nyertem, hogy visszatérhessek Európába. Egy pár nappal a megérkezésem után megismertem egy csodálatos, idős karmestert, aki elkezdett engem sokat szerepeltetni. És nem sokára Budapest, Milán és Firenze között ingáztam. Annak ellenére, hogy hozzá voltam csatolva ehhez a csúnya, nagy karbantartással járó, mechanikus háziállathoz, az életem kicsit olyan volt, mint a boldog rész az operában: nagyon bonyolult, de jó értelemben.

Aztán 2008 februárjában, a nagypapám elhunyt. Ő nagy szerepet játszott az életünkben és nagyon szerettük. Ez egyáltalán nem készített fel engem arra, ami ezután következett. Hét héttel később, felhívott a családom, hogy az apukám végzetes autóbalesetet szenvedett és meghalt. 24 éves koromra az én halálom teljesen várható lett volna. De az övé— az egyetlen mód, ami kifejezi, ahogy éreztem magam, az az, hogy az egészségem drasztikusan romlott. Az orvosaim és családom tanácsa ellenére muszáj voltam visszamenni a temetésre. Valamilyen módon muszáj volt elbúcsúznom. De hamarosan jobboldali szívelégtelenség tünetei jelentkeztek, és muszáj volt visszatérnem a tengerszint magasságába, tudván, hogy valószínűleg nem fogom látni az otthonomat soha többé.

Lemondtam a legtöbb elkötelezettségemet arra a nyárra, de maradt egy Tel Avivban, amire elmentem. Egy előadás után, alig bírtam magam elhurcolni a színpadról a taxiba. Leültem és éreztem, hogy a vér lefolyik az arcomból és a sivatag melegétől függetlenül fáztam. Elkezdtek bekékülni az ujjaim, és nem tudtam elképzelni, mi történik velem. Hallottam a szívbillyentyűket kinyílni és bezáródni. A taxi leállt és kihúztam belőle a testemet és éreztem minden egyes grammját a súlyomnak, ahogy a lifthez mentem. Beestem a lakásom ajtaján és elmásztam a fürdőszobáig, ahol megtaláltam a problémát: elfelejtettem bekeverni a legfontosabb részét a gyógyszeremnek. Haldokoltam. Ha nem keverem össze azt a cuccot nagyon gyorsan, soha nem hagyom el a lakást élve. Elkezdtem keverni, úgy éreztem, hogy minden kiesik valamelyik lukon, de csak tovább csináltam. Végre az utolsó üveget beraktam és az utolsó buborékot kikevertem, hozzácsatoltam a pumpát a csövekhez és ott feküdtem, abban reménykedve, hogy a gyógyszer időben hatni kezd. Ha nem, akkor valószínűleg látni fogom az édesapámat, korábban mint gondoltam. Hála az égnek, pár percen belül láttam a szokásos kiütéseket a lábamon, ami egy mellékhatása a gyógyszernek, és akkor tudtam, hogy rendben leszek.

Az én családomban nem adunk sokat a félelemre, de meg voltam ijedve. Visszamentem az Egyesült Államokba, azt gondolva, hogy visszatérek Europába, de a szívkatéterezés azt mutatta, hogy nem mehetek túl messzire a Johns Hopkins kórháztól. Itt-ott előadtam, de ahogy az állapotom romlott, úgy a hangom is. Az orvosom azt akarta, hogy rákerüljek a tűdőátültetés listára, de én nem. Volt két barátom, akik akkoriban meghaltak hónapokkal azután, hogy nehéz műtéten estek át. De ismertem egy másik fiatalembert, akinek PH-ja volt, aki a várakozás közben halt meg. Én élni akartam. Azt gondoltam, talán az őssejtek nyújtanak megoldást, de a tudomány még nem fejlődött odáig, hogy hasznát vehettem volna. Hivatalosan is szünetet tartottam az éneklésben és elmentem a Cleveland Klinikára, hogy öt éven belül harmadszor újraértékeljék a helyzetemet az átültetésre nézve. Ültem ott és kedvetlenül beszélgettem a fő transzplantációs sebésszel, és megkérdeztem, hogyha átültetésre van szükségem, hogyan tudok felkészülni. Azt mondta, legyek "vidám", mert egy vidám páciens az egészséges páciens." Olyan volt, mintha egy mondatban összefoglalta volna az összes gondolatomat az életről, az orvostudományról és Konfuciusról. Még mindig nem akartam átültetést, de egy hónapon belül megint kórházba kerültem komolyan feldagadt bokákkal -- nagyon vonzó. Kiderült, hogy jobboldali szívelégtelenség.

Végre eldöntöttem, hogy elfogadom az orvosom tanácsát. Itt volt az ideje, hogy Clevelandbe menjek és elkezdjem a fájdalmas várakozást egy megfelelő donorra. De másnap reggel, amíg még a kórházban voltam, telefonáltak. Az orvosom volt Clevelandből, Marie Budev. Volt egy tűdőjük. És megfelelő. A donor texasi volt. Mindenki nagyon örült nekem, csak én nem. Mert az összes probléma ellenére, az egész életemet azzal töltöttem, hogy betanítsam a tűdőmet, és nem igazán rajongtam az ötletért, hogy feladjam. Elmentem Clevelandbe. És a családom is odasietett abban a reményben, hogy találkozzanak velem és elmondják azt, ami lehetséges, hogy az utolsó búcsúszavaink. De a szervek nem várnak. Bevittek műtétre, mielőtt elbúcsúzhattam volna. Az utolsó, amire emlékszem, az az, hogy egy fehér takarón feküdtem, és azt mondtam a sebésznek, látnom kell megint édesanyámat, és kérem, mentse meg a hangomat. Beleestem egy apokaliptikus álomvilágba.

A 13 és fél órás műtét alatt, kétszer leállt a szívem, 40 liternyi vért ömlesztettek a testembe. A sebész azt mondta, hogy 20 éves karrierje alatt, ez volt az egyik legnehezebb átültetés, amit valaha csinált. Nyitvahagyták a mellkasamat két héten keresztül. Lehetett látni, ahogy a túl-méretezett szívem dobogott. Tucatnyi gép tartott életben. Fertőzés sújtotta a bőrömet. Én reménykedtem benne, hogy megmentik a hangomat, de az orvosaim tudták, hogy a lélegeztető csővek a torkomban lehet, hogy már tönkretették. Ha benne maradtak volna, akkor soha nem tudtam volna megint énekelni. Tehát az orvosom elhívta a fül-orr-gégészt -- a legjobb szakértőt a klinikán, hogy megműtsön, hogy a csöveket elhelyezze a gégém körül. Ő azt mondta, hogy ebbe bele fogok halni. Ezért a saját sebészem végezte el a műtétet, hogy egy utolsó kísérlettel megmentse a hangomat.

Bár az anyukám nem tudott elbúcsúzni tőlem a műtét előtt, nem hagyott egy percre sem egyedül a következő hónapokban, amíg felépültem. Ha szeretnétek egy jó példaképet a kitartásra, határozottságra és erőre egy gyönyörű, kis csomagban, nincs jobb nála. Pont ma egy évvel ezelőtt, felébredtem. 43 kiló voltam. Tucatnyi cső lógott ki belőlem. Nem tudtam járni, nem tudtam beszélni, nem tudtam enni, nem tudtam mozogni, és főleg nem tudtam énekelni. Nem is tudtam lélegezni, de amikor felnéztem, és láttam az édesanyámat, nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogni.

Akár egy teherautó által, akár szívelégtelenség vagy hibás tűdő miatt, a halál bekövetkezik. De az élet nem csak arról szól, hogy kerüljük a halált, ugye? Arról szól, hogy éljünk. Az egészségi állapot nem tagadja az emberi állapotot. Amikor az embereknek megengedett, hogy kövessék a vágyaikat, az orvosoknak jobb, vidámabb és egészségesebb pácienseik lesznek. A szüleim nagyon aggódtak amiatt, hogy én probákra járok, utazgatok, előadok mindenféle helyeken, de tudták, hogy jobbat tett nekem, minthogy állandóan a halandóságommal foglalkozzak. És nagyon hálás vagyok emiatt.

Az elmúlt nyáron, amikor futottam és énekeltem és táncoltam és játszottam az unokahúgaimmal és unokaöcséimmel és a testvéreimmel és az anyukámmal és a nagymamámmal a Coloradoi hegyekben, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak az orvosra, aki azt mondta, hogy nem énekelhetek. És szeretném elmondani neki, és nektek, hogy abba kell hagynunk, hogy megengedjük a betegségnek, hogy elválasszon az álmainktól. Amikor abbahagyjuk, rá fogunk jönni, hogy a páciensek nem csak túlélik, hanem kivirulnak. És néhányunk még talán énekel is.

(Taps) [Énekel franciául]

Köszönöm. (Taps) Köszönöm. És szeretném megköszönni a zongoristámnak, Monica Lee. (Taps) Nagyon köszönom. Köszönom!