Brian Skerry felfedi az óceán szépségét -- és borzalmait

Szeretném ma reggel megosztani önökkel néhány történetem az óceánokról a fotós munkámon keresztül amiket a National Geographic számára készítettem. Azt hiszem, azért lettem vízalatti fotós és fotóriporter, mert már gyerekként beleszerettem a tengerbe. Történeteket akartam mesélni mindazokról a csodás dolgokról, amiket a víz alatt láttam, hihetetlen vadvilág és különleges természet. Az után, hogy harminc éve ezt csinálom, harminc éve kutatom az óceánokat, mindig csodálattal tölt el a rengeteg különleges tengeri találkozás. De mostanában egyre gyakrabban szörnyű dolgokat is látok a víz alatt olyasmikat, amiket a legtöbb ember fel sem fog. Elkezdtem ezek felé fordítani a fényképezőgépem hogy sokkal teljesebb történetet mesélhessek el. Azt szeretném, ha az emberek látnák, mi történik a víz alatt, a szörnyűségeket és a csodákat is.

Az első történet, amin a National Geographic számára dolgoztam, amikor felfedeztem, hogy lehet belefoglalni környezetvédelmi kérdéseket egy természeti anyagba, mikor egy fókákról szóló történetet ajánlottam. A sztori kezdetben csak egy kis betekintés lett volna hogy hova vándorolnak ezek az állatok minden évben a kanadai sarkvidékről a kanadai St. Lawrence öbölhöz hogy megkezdjék az udvarlást, és szaporodjanak. És mindez nem máshol zajlik mint a múló jégtömbök díszlete előtt ami a széllel és az árapállyal változik. És mivel én vízalatti fotós vagyok, meg akartam mutatni a történetet a víz felett és alatt egyaránt, hogy ilyen képeket készíthessek, mint erről a kölyökről aki első alkalommal úszik a jég hideg vízben. De minél jobban belemélyedtem a történetbe, rájöttem, hogy két környezeti hatást sem hagyhatok figyelmen kívül. Az egyik, hogy ezekre az állatokra folyamatosan vadásznak, gyakran már 15 napos korukban megölik őket. Valójában ők a legnagyobb vizi emlősök amiket lemészárolnak a földön, százezrével pusztítva őket minden évben.

De amilyen zavarba ejtő ez, azt hiszem, a fókák nagyobb gondja hogy a felmelegedés miatt fogy a jég. Ez itt egy légi felvétel, amit azt mutatja, hogyan néz ki a St. Lawrence öböl fóka idényben. Ugyan ezen a képen sok jég látszik, nagyon sok a víz is, ami korábban nem volt ott. És a jég egyre vékonyodik. A gond, hogy a kölyköknek szükségük van a szilárd jégre hogy felnőjenek és elváljanak az anyjuktól. Csak 12 napra van szükségük a születésük után. De ha nem kapnak 12 napot, akkor beleeshetnek az óceánba, és elpusztulnak. Ezt a képet egy kölyökről csináltam csak 5 vagy 7 napos volt a köldökzsinór még látszik a hasán -- a vékony jég miatt esett a vízbe, és az anyja kétségbeesetten próbálja felszínre vinni, hogy lélegezzen és életben maradjon. Ez a probléma évről évre súlyosbodik, mióta ott jártam. Azt olvasom, az elmúlt év kölyök halálozási aránya 100% volt a St. Lawrence öböl egyes részein. Szóval ennek a fajnak igen sok gondja van. Címlap sztori lett belőle a National Geographicben. És elég sok figyelmet is kapott.

Ebben pedig megláttam az esélyét hogy a tengeri problémákkal foglalkozzunk. Javasoltam egy történetet az általános halászati krízisről, részben, mert szetanúja voltam egy csomó pusztulásnak az elmúlt 30 évben, de azért is, mert olvastam egy tudományos munkát, ami azt írja, hogy az óceán nagy halainak 90%-a eltűnt az elmúlt 50-60 évben. A tonhalak, a kardhalfélék és a cápák. Mikor olvastam, meghökkentettek ezek a számok. Azt hittem, hogy ez vezető hír lesz a médiában. De nem így lett, úgyhogy fel akartam dolgozni, mert ez egy egészen másfajta vízalatti történet. Azt akartam, hogy olyasmi legyen, mint a háborús fotók, ahol erőteljesebb képeket készítek ami megmutatja az olvasóknak, mi történik a vízalatti élővilággal a bolygónkon.

Úgy gondoltam fontos először bemutatni az olvasóknak hogy értékelni tudják a tengeri élőlényeket amiket megesznek. Tudják, szerintem az emberek ha bemennek egy étterembe és valaki rendel egy steaket, akkor mind tudjuk hogyan kerül az asztalra ha valaki rendel egy csirkét, azt is tudjuk hogyan kerül az asztalra de ha valaki sushit eszik, vajon van fogalmuk a csodás állatról, amit fogyasztanak? Nos, ezek a tenger oroszlánjai és tigrisei. Valójában ezeknek az állatoknak nincs szárazföldi megfelelője; egyedülállók a világon. Ezek az állatok képesek elúszni az egyenlítőtől a sarkokig képesek átszelni óceánokat egy év alatt. Ha nem volnánk olyan eredményesek a foglyul ejtésükben, akkor tonnás súlyú, harminc éves halak úszkálnának. De az igazság az, hogy túl eredményes halászok vagyunk, és az állományuk világszerte megcsappant.

Ez a napi árverés a Tsukiji halpiacon amit néhány éve fotóztam. És minden nap ezek a halak, mint ez, ott tornyosulnak, minden egyes pulton. Ahogy jártam körbe és fényképeztem, eszembe jutott, hogy az óceán nem egy élelmiszer bolt. Nem vehetünk el mindent anélkül hogy komoly következményekkel kellene számolnunk.

A történettel azt is meg akartam mutatni az olvasóknak néhány módszert, hogyan fogják ki a halakat, mint a fenékkotrás, ami az egyik legelterjedtebb módszer. Ez egy kis háló, amivel rákot fognak Mexikóban, de a működése világszerte mindenhol ugyanaz. Van egy nagy háló középen két vas ajtóval mindkét végén. A szerkezetet leeresztik a vízbe, az ajtóknak ellenáll az óceán és kinyílik a háló szája, A háló tetején úszókat helyeznek el, az alján pedig ólom súlyokat. Így vonszolják végig a fenéken, ebben az esetben, hogy rákot fogjanak vele. De ahogy sejthetik, minden más is fennakad a hálóban, ami csak az útjába kerül. Közben pedig elpusztítja a fenék értékes élővilágát, mint a szivacsok, korallok, amikre szükség van az állatok életéhez.

Ezt a fotót egy halászról készítettem amint a rákot tartja, amit egy óra halászat után fogott ki. Így fogott egy pár rákot, talán hetet vagy nyolcat, és fennakadt az összes többi, ami a fedélzeten hever. Ezek az állatok elpusztultak a folyamat közben, de nincs semmi kereskedelmi értékük. Ez a rák vacsora valódi ára, talán hét vagy nyolc rák és 4,5 kg más állatnak kellett elpusztulni hozzá. Hogy ezt még látványosabban mutassam be, a rákhalász hajó alá úsztam és lefényképeztem, ahogy a tengerbe lapátolják szemétként a fölölsleges fogást hogy megörökítsem ezt a felesleges pusztítást. Tudják ezek az állatok, mint a gitárhal, denevér rája, lepényhal, gömbhal, amik alig egy órája még az óceán fenekén úszkáltak most hulladékként hajítják ki.

Figyelmet akartam szentelni a cápa halászat iparára is mert ma a Föld bolygón több mint 100 millió cápát ölnek meg minden egyes évben. De mielőtt ezt a tényezőt kezdtem volna fotózni azon törtem a fejem, hogy érdemes fotózni egy cápa tetemet ami az olvasókat is megmozgatja Tudják azt hiszem, hogy még mindig sokan gondolják azt hogy az egyetlen jó cápa a döglött cápa. De egy reggel a vízben ezt a cápát találtam ami nemrég pusztult el egy kopoltyúhálóban. Hatalmas mellúszóival és jól látható szemeivel, úgy hatott rám, mintha csak keresztre feszítették volna. Ez lett végül a vezető kép a National Geographic globális halászati sztorijához. És remélem, hogy segített az olvasóknak megérteni a 100 millió cápa problémáját.

És mivel én imádom a cápákat -- kicsit a megszállottjuk vagyok -- akartam csinálni egy ünnepélyesebb anyagot a cápákról, a cápák szükségességéről és védelméről. Így elmentem a Bahamákra mert nagyon kevés olyan hely van ma a világon, ahol a cápáknak jó a sorsuk de a Bahamák olyan hely, ahol az állomány egészséges java részt azért, mert a helyi kormányzat betiltotta a halászatukat. Meg akartam mutatni több olyan fajukat is, amelyek nem sűrűn láthatók a magazinban, ezért több helyen is dolgoztam.

Az egyik ilyen hely a Tigris part volt, a Bahamák északi részén, ahol a tigris cápák a sekély vízben élnek. Ez egy kis magasságból készült fotó, amit úgy készítettem, hogy a hajónk körül látszik egy tucat öreg tigris cápa amik csak úszkálnak. De az egyetlen dolog, amit semmi esetre sem akartam ezzel az anyaggal hogy szörnynek tûnjenek a cápák. Nem akartam, hogy túl fenyegetôek, vagy ijesztôek legyenek. És ez a fotó, amit egy csodaszép talán 4-4,5 méter hosszú nôstény tigris cápáról készítettem, szerintem megfelel ennek a célnak, ahol ezekkel a kis bojtorjánhalakkal az orra körül úszik, a vakum pedig árnyékot vet az arcára. Szerintem ez egy kedvesebb, kevésbé fenyegetô kép, egy kicsit tiszelettudóbb a fajtával.

Ehhez a történethez kutató munkát is végeztem a különleges pöröly cápa után, egy olyan állat után, amit nem sokan fotóztak az utóbbi tíz évet megelôzôen. Ez egy nagyon magányos lény. Ez egy olyan állat, amiről nagyon kevés információja van a tudósoknak Floridában is és a Bahamákon is. Szinte alig tudunk róluk bármit is. Nem tudjuk honnan vándorolnak és hogy hova, hol párzanak, vagy hol hozzák világra kicsinyeiket, és mégis, a pörölycápák állománya az Atlanti óceánban 80%-kal csökkent az elmúlt 20-30 évben. Gyorsabban veszítjük el őket, mint képesek vagyunk megtalálni.

Ez az óceáni fehérfoltú cápa, ami a negyedik legveszélyesebb fajtaként van besorolva, ha egyáltalan figyelmet szentelünk ilyesfajta listáknak. De ez egy olyan állat, amely körübelül 98% százalékban csökkenő félben van az elterjedségi területének nagy részén. Mivel ez egy nyílt-tengeri állat ezért a mélyebb vizekben él, és mivel mi nem dolgoztunk a fenéken, ezért hoztam egy ide egy cápa ketrecet, és a barátom, a cápa biológus Wes Pratt volt a ketrecben. Amint látják a fényképész, természetesen, nem tartózkodott a ketrecben, ígyhát egyértelmű, hogy a biológus egy kicsit okosabb, mint a fényképész szerintem.

És végül, ezzel a történettel a kis-cápa óvodákra szeretném felhívni a figyelmet. És elmentem Bimini szigetére a Bahamákon hogy citrom cápa kölykökkel dolgozzak. Ez egy kép egy citrom cápa kölyökről, és mutatja, hogy hol élnek ezek az állatok életük első két vagy három évében ezekben a védelmező mangrovékban. Ez egy nagyon nem-cápa-féle fénykép. Ez nem az amire az ember úgy gondol mint egy tipikus cápa képre. De, értik, itt látunk egy cápát, ami talán 10 vagy 11 hüvelyk hosszú úszkálni egy olyan lábnyi vízben. De ez egy döntő élőhely és itt töltik életük első két, három évét, amig elég nagyok nem lesznek ahhoz, hogy kimenjenek a zátony többi részére. Miután elhagytam Biminit, éppenséggel tudomást szereztem róla, hogy ez az élőhely le lesz dozerolva, hogy egy új golf pályát és üdülőhelyet létesítsenek.

És más, új keletű történetek rápillantottak olyan egyedi, zászlóshajó fajokra, ígyis érthetnénk, akik veszélyben vannak az óceánban és így beszélnek más veszélyekről. Egy ilyen sztori dokumentálta a kérgesteknőst. Ez a leghatalmasabb, és legelterjedtebb legmélyebbre merülő és legidősebbje minden teknős fajnak. Itt egy nőstényt láthatunk kikúszni az óceánból a holdvilág fényénél Trinidad szigetén. Ezeknek az állatoknak a családfája körülbelül 100 millió évre nyúlik vissza. És volt egy idő az élettartamukban, amikor kimásztak a vízből, hogy fészkeljenek és egy Tyrannoszaurusz Rexet láttak elfutni. Ma, kimásznak és öröklakásokat látnak. De, ennek a hihetetlen élettartam ellenére, most már erősen veszélyeztetettnek számítanak. A csendes óceáni térségben, ahol ezt a fényképet készítettem, állományuk körübelül 90 százalékkal csökkent az elmúlt 15 évben.

Ezen a képen egy ivadék éppen a sós vízet kóstolja a legelső alkalommal, hogy elkezdje ezt a hosszú és veszélyes utat. Csak egy az ezer kérgesteknős ivadékból fog teljesen kifejlődni. De ez a természetes ragadozók miatt van, mint a keselyűk akik a tengerpartról szedegetik fel őket vagy mint a ragadozó halak, melyek a nyílt tengeren várakoznak. A természet megtanulta ellensúlyozni ezt, és a nőstényeknek több fészekaljnyi tojásuk van hogy ezzel győzzék le ezeket az esélyeket. De az ember által okozott stresszel nem tudnak megbirkózni, emberi dolgok, mint, ahogy ez a kép mutatja egy kérgesteknős éjszaka egy eresztőhálóban. Igazából beugrottam, és lefényképeztem ezt, és a halász engedélyével, kivágtam a teknőst, és el tudott szabadon úszni. De, tudják évente kérgesteknősök ezrei nem ilyen szerencsések, és a faj jövője hatalmas veszélyben forog.

Egy másik karizmatikus nagytestű állatfaj amelyel dolgoztam az a barázdás bálna története. És lényegében, a helyzet ezekkel a barázdás bálnákkal az, hogy körübelül egy millió éve, csak egy fajtája volt a barázdás bálnának a bolygón, de ahogy a földrészek mozdultak az óceánok elszigetelődtek, és ez a faj valahogy különvált, és ma lényegében két különböző állomány létezik. Ez a Déli barázdás bálna amit itt látunk és ez az Észak Atlanti barázdás bálna amit itt látunk az anya és a borjú Florida partjainál. Na most, mindkét fajt a kihalás széléig vadászták már a korai bálnászok de a Déli barázdás bálna sokkal jobban visszaerősödött mert olyan helyen élnek, amelyek távolabb fekszenek az emberi tevékenységtől.

Az Észak Atlanti barázdás bálna a legveszélyeztetebb fajként van nyilván tartva ma a bolygón mivel ezek városiasodott bálnák, melyek Észak Amerika, az Egyesült Államok és Kanada, keleti partjai mentén élnek és ezekkel az urbanizációs problémákkal kell megküzdeniük. Ez a fénykép egy bálnát mutat ahogy kidugja a fejét naplementekor Florida partjainál. Láthatják a szénégető gyárat a háttérben. Meg kell küzdeniük olyan dolgokkal mint mérgező és gyógyszerészeti anyagokkal amelyeket az óceánba ürítenek, és még a szaporodást is befolyásolhatják. Halászhálókba is belegabalyodnak. Ez a barázdás bálna hátsó uszonyáról egy kép. Az a fehér mintázat nem természetes mintázat. Ezek belegabalyodási sebek. A populáció 72 százalékának vannak ilyen sebei, de legtöbbjük nem veszíti el a felszerelést, mint a homár csapdákat és rák edényeket. Viszik magukkal, és ez végülis végez velük. És a másik probléma, hogy a hajók elütik őket. És ez egy bálna amit elütött egy hajó, Nova Scotiában, Kanadában, ahogy épp bevontatják, ahol a halottszemlét tartották, hogy meghatározzák a halál okát, ami tényleg a hajó ütése volt. Szóval mindezek a csapások felhalmozódnak ezen állatok ellen is így a számukat is alacsonyan tartják.

És hogy kontrasztot húzzunk az ostromállapotban lévő Észak Atlanti populációval, Egy új, érintetlen populációját látogattam meg a Déli barázdás bálnáknak amit csak olyan 10 éve fedeztek fel az Új Zélandi al-Antartikán, egy Auckland szigetek nevezetű helyen. Télvíz idején mentem. És ezek az állatok még soha sem láttak embert ez előtt. Valószínűleg én voltam az első emberek egyike akit valaha láttak. Bementem hozzájuk a vízbe, és ámultam, hogy milyen kiváncsiak. Ezen a fényképen az asszisztensem áll a körülbelül 70 láb mélységű fenéken és egyike ezeknek a csodálatosan gyönyörű 45 lábnyi 70 tonnás bálnáknak, mint egy városi busz közelít, értik. Tökéletes állapotban voltak, nagyon kövérek és egészségesek, erőteljesek, gabalyodási sebek nélkül, ahogy ki kellene nézniük. Tudják, olvastam, hogy a zarándokok, amikor megérkeztek Plymouth Rock-hoz Massachusetts-be 1620-ban, írták, hogy át lehet sétálni a Cape Cod Öblön a barázdás bálnák hátán. És nem mehetünk vissza, hogy ezt lássuk ma, de talán megőrizhetjük ami maradt nekünk.

És ezt a műsort egy reményteljes történettel szeretném zárni, egy sztorit amit a tengeri rezervátumokról mint egyfajta megoldás a túlhalászás problémájára, ami a globális hal krízis története. Új Zélandon telepedtem le dolgozni, mert Új Zéland eléggé haladó volt, és most is eléggé haladó óceánja védelmében. És azt szerettem volna, ha ez a történet három dologról szól. A bőségről, a változatosságról és a rugalmasságról. És egyike az első helyeknek ahol dolgoztam egy Kecske Sziget nevezetű rezervátum volt az új zélandi Leigh-ben. A kutatók ott elmondták nekem, hogy amikor ezt az első tengeri rezervátumot levédték 1975-ben abban reménykedtek és várták, hogy bizonyos dolgok talán történnek.

Például, azt remélték, hogy bizonyos halfajok, mint az Új Zélandi sügér, visszatér, mert őket a kereskedelmi kihalás határáig halászták. És visszatértek. Amit nem láttak előre az az volt, hogy más dolgok is történtek. Például, ezek a halak tengeri sünökre vadásznak. Amikor a halak eltűntek, a víz alatt mindenki hektárnyi és hektárnyi tengeri sünöket látott. De a halak visszatértek és újra elkezdtek vadászni és szabályozni a sün populációt, és íme, tengeri hínár erdők bukkantak fel a sekély vízben. És ez azért van, mert a sünök hínárt esznek. Tehát amikor a halak szabályozzák a sün populációt, az óceán visszabillent a természetes egyensúlyába. Tudják, valószínűleg így nézett ki az óceán itt egy vagy kétszáz évvel ezelőtt, de senki nincs már aki ezt el tudná nekünk mondani.

Új Zéland más részein is dolgoztam, gyönyörű, törékeny, védett területeken mint Fiordland, ahol ez a tengeri tollkoráll telepet találták. Egy kicsi kék tőkehal úszik be a képbe egy kis színfoltként. Új Zéland északi részén, lemerültem a kék vízbe, ahol a víz egy kicsit melegebb, és olyan állatokat fényképeztem, mint ez a hatalmas tüskés rája amint egy vízalatti szurdokon úszik át. Az ökoszisztéma minden egyes része ezen a helyen nagyon egészségesnek tűnik, a kicsi állatoktól kezdve, mint egy csupaszkopoltyús csiga amely egy kérges szivacsra mászik vagy a bőrkabátos makréla, ami egy nagyon fontos állat ebben az ökorendszerben, mert a fenéken legel és így engedi, hogy az új élet burjánozzon.

És ezzel a fényképpel szeretnék zárni, egy kép amit egy nagyon viharos napon keszítettem Új Zélandon, amikor a fenéken feküdtem ahogy egy nagy halraj örvénylett körülöttem. És ez egy olyan helyen volt, amit még csak 20 éve nyilvánítottak védetté. És beszéltem búvárokkal akik itt merülnek már sok éve, és azt mondták, hogy a tengeri élet itt jobb most, mint az 1960-as években volt. És ez azért van, mert védett, és visszatért.

Tehát úgy érzem, hogy az üzenet érthető. Az óceán valóban öngyógyító és toleráns egy bizonyos pontig, de jó őreinek kell lennünk. Azért lettem vízalatti fotós, mert szerelmes lettem a tengerbe, és azért fényképezem ma, mert meg akarom védeni, és nem gondolom, hogy túl késő.

Nagyon szépen köszönöm.