Bill Ford: Közlekedési dugók nélküli jövő

Születésemnél és választásomnál fogva is egész életemnek része volt az autógyártás, és az elmúlt 30 évben a Ford Motor Company-nál dolgoztam. és az évek hosszú során azon törtem a fejem, hogyan fogok tudni eladni több gépkocsit és teherautót. De ami manapság igazán nyugtalanít az az, hogy mi lesz, ha csak annyit teszünk, hogy több gépkocsit és teherautót adunk el? Mi történik, ha a járművek száma megkétszereződik, megháromszorozódik, sőt megnégyszereződik?

Az életemet két nagyobb szenvedély határozza meg, az első az autók. Szó szerint a Ford Motor Company-val nőttem fel. Kisfiúként azt gondoltam, nagyon klassz lesz, amikor apukám hazahozza a Ford vagy Lincoln legmodernebb modelljét, és a kocsifelhajtón hagyja. És úgy 10 éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy a legklasszabb az lenne, ha tesztvezető lennék. Amikor a szüleim hozzáláttak a vacsorához, leültek az asztalhoz, én kiosontam a házból, beugrottam a volán mögé és mentem egy kört az új modellel a kocsifelhajtón, és ez király volt. Ez úgy két évig tartott, amíg, -- kb.12 éves voltam, azt hiszem -- apu hazahozta a Lincoln Mark III. modellt. és azon a napon havazott. A szüleim vacsorához készülődtek, én kiosontam, és azt gondoltam, igazán nagyszerű lenne köröket rajzolni a füstölgő abroncsokkal vagy egy pár nyolcast írni a hóba. Apu korábban fejezte be a vacsorát aznap este, és az előszobába sétált, és ki a bejárati ajtón, éppen akkor, amikor jégre futottam, és összetalálkoztunk az ajtónál, a kocsival persze -- és majdnem az előszobában kötöttem ki. Ez egy kicsit lehűtötte autótesztelésemet egy kis időre. Viszont ekkor szerettem meg az autókat igazán. És az első kocsim egy 1975-ös "neonzöld" Mustang volt. És annak ellenére, hogy a szín elég utálatos volt, tényleg imádtam ezt a kocsit, és ez tényleg megalapozta az autók iránti szerelmemet, ami mind a mai napig tart.

De az autók többet jelentenek nekem, mint puszta szenvedélyt, szó szerint a véremben van az autó, mint olyan. A dédapám Henry Ford volt, és anyai ágon a dédapám Harvey Firestone volt. Tehát, amikor megszülettem, kitalálhatják, hogy a velem szembeni elvárások igen magasak voltak. De dédapám, Henry Ford igazán hitt abban, hogy a Ford Motor Company hitvallása az emberek életének megkönnyítése kell, hogy legyen, és hogy a gépkocsi elérhető legyen mindenki számára. Mert abban hitt, hogy a mobilitás szabadságot és fejlődést tesz lehetővé. És ezt a nézetet osztom én is.

A másik nagy szenvedélyem a környezet. Kissrácként Észak-Michigan-ben nőttem fel, és gyakran halásztam a folyókban, amelyekben Hemingway is halászott, és amiről később írt is. És tényleg szíven ütött, ahogy teltek az évek, egy nagyon kellemetlen érzés, hogy ha majd odasétálok valamelyik patakhoz, amit szerettem, és gyakran felkerestem átszelve a mezőt, amely valaha szentjánosbogarakkal volt tele, majd bevásárlóközpontnak, vagy bérházaknak fog helyet adni. És ez még így fiatal koromban is, igen meghatározó volt. Tehát a környezet megőrzésének gondolata, még ha alap szinten is, de megragadott.

Középiskolásként elkezdtem olyan írókat olvasni, mint Thoreau és Aldo Leopold és Edward Abbey. és kezdett kialalkulni bennem a természeti világ mélyebb megbecsülése. De soha nem jutott eszembe, hogy az autók és teherautók szeretete keresztezni fogja egymást a természettel. És ez így is maradt, amig egyetemre nem mentem. És amikor egyetemre kerültem, el tudjátok képzelni a meglepetésemet, amikor az órákon néhány professzor azt mondta, hogy a Ford Motor Company és a családom az összes rossz okozója ebben az országban. Azt gondoltak, hogy mi, mint gyár, sokkal inkább érdekeltek vagyunk a haszonszerzésben, mint a fejlődésben, és hogy miattunk van tele a levegő szmoggal -- és őszintén szólva, 'ellenség' vagyunk.

Az egyetem után a Fordnál kezdtem dolgozni, miután magamba szálltam, hogy eldöntsem, hogy igazán ez-e az, amit csinalni akarok. De úgy döntöttem, hogy oda akarok menni és látni akarom, hogy tudok-e változtatni valamin is. és ahogy visszatekintek 30 év távlatából, kissé naiv volt, amit akkoriban gondoltam, hogy bármin is változtathatok, de mindenesetre akartam. és rájöttem, hogy a professzoraim nem állítottak teljesen valótlant. Aztán amikor visszatértem Detroitba, környezetmegőrzési beállítottságom nem igazán lett felkarolva a saját cégem dolgozói által, és még kevésbé az ágazaton belül. Volt néhány igen érdekes beszélgetésem, ahogy el tudják képzelni. Voltak néhányan a Fordon belül is, akik úgy gondolták, hogy ennek a környezetvédelmi marhaságnak egyszerűen el kéne tűnnie és jobb lenne, ha nem lógnék mindenféle "környezetvédelmi idiótával" Radikálisnak tekintettek, és soha nem felejtem el a napot, amikor a felső vezetőség behívatott, és közölte, hogy hagyjam abba a bratyizást bármilyen ismert, vagy feltételezett környezetvédővel. (Nevetés) Természetesen eszem ágában sem volt. és elkezdtem nyíltan a könyezetvédelemről beszélni. Valójában ezt a témát manapság fenntarthatóságnak hívjuk. és idővel a nézeteim vitatottból mára többé-kevésbé elfogadottakká váltak. Úgy gondolom, az iparágban a legtöbben megértik, hogy ezzel a kérdéssel el kell boldogulnunk.

A jó hír az, hogy manapság már kezeljük a meghatározó kérdéseket, az autókkal és a környezettel kapcsolatban -- nemcsak a Fordnál, hanem az iparágban általában. Az üzemanyag-fogyasztás hatékonyságát az egekig fokoztuk. És új technológiával csökkenteni tudjuk -- és hiszem, hogy egy nap teljesen meg is tudjuk szüntetni -- a szén-dioxid kibocsátást. Megkezdtük az elektromos autók árusítását, ami nagyszerű. Folyamatosan fejlesztünk olyan alternatív gépsorokat, amik még elérhetőbbé teszik a gépkocsikat minden tekintetben -- gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi szempontból is. És még ha hosszú út áll is előttünk, és sok dolgunk van még, én már látom azt a napot, amikor a két nagy szenvedélyem -- az autók és a környezet -- harmóniában léteznek egymás mellett.

De sajnos, miközben előrehaladunk egy hatalmas probléma megoldása terén -- és mint mondtam, még nem értünk célba; nagyon sok dolgunk van még, de látom, hogyan oldjuk majd meg a dolgot -- nos, még amíg a megoldás folyamatában is vagyunk benne, felsejlik egy újabb óriási probléma, amit az emberek észre sem vesznek. Ami pedig a mobilitás szabadsága, amit a dédapám tett lehetővé az embereknek, és ez most veszélyben van, csakúgy, mint a környezet. A probléma, a legegyszerűbben szólva matematikai. Ma a Földön körül-belül 6.8 milliárd ember él, és még a mi életünkben ez a szám 9 miliárdra fog nőni. És a népességnek ezen a szintjén bolygónk eléri növekedésének határait. És ezzel a növekedéssel néhány súlyos probléma is együttjár, amelyek közül az egyik az, hogy a közlekedési rendszerünk egyszerűen képtelen lesz megbirkózni vele.

Ha megnézzük a lakosság növekedését autókra kivetítve, még világosabbá válik a dolog. Ma az utakon körül-belül 800 millió autó fut szerte a világon. De a több ember és magasabb életszínvonal szerte a világon, emelni fogja ezt a számot, úgy 2-2 és fél milliárd autóra az évszázad közepére. Ez pedig egy globális dugót fog okozni, olyat, amit a világ még nem látott. Most vegyük számításba ennek a mindennapi életünkre gyakorolt hatását. Ma egy átlagos amerikai évente egy hetet tölt közlekedési dugóban. És ez óriási idő-, és erőforrás-pocsékolás. De mindez semmi ahhoz képest, ami azokban az országokban történik, amik a legnagyobb növekedést mutatják. Ma az átlagos vezető Pekingben 5 órát ingázik. és múlt nyáron -- talán sokan Önök közül látták is -- egy 100 mérföldes közlekedési dugó alakult ki, amelyet 11 napig tartott elrendezni Kínában. Az elkövetkező évtizedekben a világ lakosságának 75%-a városokban fog élni, és ezen városokból 50-nek 10 millió vagy több lakosa lesz.

Tehát láthatjuk a nagyságát a problémának, amivel szembenézünk. Ha számításba vesszük a lakosság-növekedést, teljesen világos, hogy a mai közlekedési modell egyszerűen nem fog működni a jövőben. Tulajdonképpen 4 milliárd tiszta autó az utakon, akkor is 4 milliárd autó. És egy közlekedési dugó károsanyag-kibocsátás nélkül is közlekedési dugó. Tehát, ha nem változtatunk semmit ma, hogyan fog kinézni a holnap? Azt hiszem, már mindenki előtt ott a kép. A közlekedési dugók ennek a kihívásnak csupán a tünete, amelyek meglehetősen kényelmetlenek, viszont ez minden. A nagyobb gond ott van, hogy egy globális méretű közlekedési dugó megfojtja a gazdasági növekedést, és a képességünket, hogy ételt és egészségügyi ellátást biztosítsunk, legfőképpen a városközpontokban élőknek. Az életszínvonalunk szempontjából komoly kompromisszumokat kell majd kötnünk. Tehát mi is a megoldás minderre?

Nos, a válasz többé nem ugyanaz. Dédapa hajdanán azt mondta, még mielőtt megépítette a T modellt, hogy: "Ha akkor megkérdeztem volna az embereket, mit akarnak, azt válaszolták volna, "Gyorsabb lovakat akarunk." Tehát a válasz a több autóra nem egyszerűen az, hogy akkor építsünk több utat. Amikor Amerika elkezdett nyugat felé terjeszkedni, nem többszöröztük meg a lovaskocsik számát, hanem vasutat építettünk. Amikor a második világháború utan össze kellett kötnünk az országot, nem építettünk több egyszerű kétsávos autópályát, hanem megépítettük az államokon átívelő autópályarendszert. Manapság egy ugyanilyen gondolkodásmód-váltásra van szükség egy életképes jövőhöz! Okos autókat fogunk alkotni, de ugyanígy építenünk kell okos utakat, okos parkolókat, okos tömegközlekedési rendszert és még sok mást. Nem akarunk időt pocsékolni azzal, hogy dugóban ülünk vagy díjfizető kapunál veszteglünk, vagy parkolóhelyet keresgélünk. Egy integrált rendszerre van szükségünk, amely valós idejű információkat használ, ahhoz hogy optimalizálja a személyi mobilitást tömeges méretekben, viták és kompromisszumok nélkül az utazók számára. Tulajdonképpen ez az a rendszer, ami a személyes mobilitás jövőjét fenntarthatóvá teszi.

A jó hír az, hogy ez a munka valamelyest már el is kezdődött a vilag különböző részeiben. Masdar városa Abu Dhabiban vezető nélküli elektromos autókat használ amelyek képesek egymással kommunikálni, és amelyek a város utcái alatt közlekednek. Fölöttük sétálóutcák találhatók nagy számban. New York City 34. utcájában a közlekedési dugót hamarosan egy öszeköttetésben lévő rendszer váltja fel, aminek lényege a jármű specifikus folyosó. Sétálózónák és kijelölt közlekedési sávok lesznek majd létrehozva, és mindezek jócskán lecsökkentik az átlagos csúcsidőben való ingázást, amivel átszelhetjük New York városát, a korábbi egy óráról csúcsidőben, hozzávetőlegesen 20 percre. Namost, ha megnézzük Hong Kongot, ott egy Octopus nevű igen érdekes rendszert találunk. Ez a rendszer ténylegesen összeköti az összes közlekedési eszközt, egyetlen fizető rendszerbe. Így a parkolóházak, buszok, vonatok, mind ugyanazon rendszeren belül működik. A 'megosztott autóhasználat' szolgáltatás szintén terjed világszerte. Ezek az erőfeszítések, véleményem szerint nagyszerűek. Csökkentik az utak bedugulását, és egyértelműen elkezdenek üzemanyagot is spórolni.

Ezek nagyon jó ötletek, amelyek előbbre visznek. Ami azonban tényleg igazán inspirál engem, az az, hogy mi minden lesz lehetséges akkor, amikor majd autóink el tudnak kezdeni beszélni egymással! Hamarosan ugyanaz a rendszer, ami ma még zenét, vagy szórakoztatást, vagy GPS információkat szállít a járművünkbe, a jövőben egy okos jármű hálózat létrehozására lesz felhasználva! Minden reggel kb.30 mérföldet autózom az Ann Arbor-i otthonomtól a munkahelyemre Dearbornba, Michiganben. Minden este, amikor hamamegyek a hazajutásom egy rémálom. Gyakran kell letérnem az autópályáról és más utakat keresni, hogy sikerüljön hazajutnom! De hamarosan eljönnek majd azok a napok is, amikor az autók majd lényegében egymással kommunikálnak. Teahát amikor egy autó előttem az I-94-esen dugóba kerül, azonnal riasztja az én autómat és javasolja neki, hogy válasszon másik útvonalat. hogy a lehető legjobb úton juttasson haza. Ezeket a rendszereket éppen most tesztelik, és nyilván hamarosan készek fognak állni valós használatra is.

Az összekötött járműhálózatban rejlő lehetőség szinte határtalan. Képzeljük csak el: hamarosan egy nap képesek leszünk rá, hogy megtervezzünk egy utat a belvárosba, és ott az autónk összeköttetést teremt egy okos parkolóval. Tehát beszállunk az autónkba, és amint ezt megtesszük, az autónk lefoglalja a helyet még mielőtt megérkeznénk -- többé nem kell köröznünk, hogy helyet találjunk, mert őszintén szólva manapság a legnagyobb üzemanyag fogyasztás a parkolóhely keresésből ered a városi területeken. Vagy gondoljuk el, hogy New York Cityben vagyunk, és egy okos taxit keresünk az okos telefonunkon, hogy ne kelljen várnunk a hidegben, amíg végre elcsípünk egyet. Vagy például egy jövőbeli TED konferencián vagyunk éppen, és beállítjuk az autónkat, hogy egyeztessen a résztvevők naptárával, és közli velük a lehető legjobb hazavezető utat és azt is, mikor induljanak, hogy időben megérkezzenek a következő uticélhoz. Ez az a technológia, amely több millió személyi járművet egyetlen rendszerbe tömörít majd.

Szerintem világos, hogy megvan, hogyan fogjunk neki e hatalmas probléma megoldásának. De ahogyan felismertük a szén-dioxid kibocsátás és fosszilis üzemanyagok problémájával való foglalkozás eseténél is, nem létezik csupán egyetlen varázsszó. A megoldás nem a több autóban, több útban vagy vasútban rejlik; a megoldást, azt gondolom, az összekapcsolt megoldások globális hálózatában lelhetjük majd meg. Már tudom, hogy kifejleszthetjük a technológiát, amely ezt majd működőképessé teszi, de hajlandónak kell lennünk rá, hogy megkeressük és megtalaláljuk a megoldást -- lett légyen szó járműmegosztásról vagy tömegközlekedésről, vagy valamilyen más módról, amire még csak nem is gondolunk, a közlekedés egyvelegének és az infrastruktúrának támogatnia kell az összes jövőbeni lehetőséget.

Szükség van legjobb, legkiválóbb képességeinkre ahhoz, hogy ezzel a problémával elkezdjünk foglalkozni. Vállaltoknak, vállalkozóknak, kockázati tőkebefektetőknek, mindenkinek meg kell értenie, hogy ez egy hatalmas üzleti lehetőség, csakúgy, mint egy társadalmi gond. és ahogyan ezek a csoportok felvállalják a zöld energia kihívását -- és valóban lenyűgözve figyeltem, mennyi mentális erőfeszítést, mennyi pénzt és mennyi komoly odafigyelést fordítottak az elmúlt 3 évben a zöld energia témakörébe. Szükségünk van ugyanilyen szenvedélyre és energiára, hogy harcolni tudjunk egy globális közlekedési dugó ellen. De szükség van olyan emberekre is, akik itt ülnek ebben a teremben, vezető gondolkodókra. Őszintén szólva, szeretném, hogy mind elgondolkodjanak arról, hogy Önök hogyan segíthetnek ennek az óriási kérdésnek a megoldásában. És szükségünk van emberekre az élet minden területéről; nemcsak feltalálókra, hanem döntéshozókra, és kormánytisztviselőkre, hogy ők is elgondolkodjanak azon, hogy ők hogyan fognak reagálni erre a kihívásra.

Ez nem fog megoldódni egyetlen ember, vagy csoport által. Itt tényleg szükség lesz egy nemzeti energiapolitikára, tulajdonképpen minden egyes országban, mert a megoldások országonként fognak változni a jövedelemszintek, a közlekedési dugók alapján, de annak függvényében is, hogy a már meglévő rendszerek mennyire integráltak. De el kell indulnunk, méghozzá ma! és szükségünk van olyan infrastruktúrára, amely tervezésénél fogva támogatja ezt a rugalmas jövőt.

Tudjuk, hogy hosszú utat tettünk meg a T modell óta, a legtöbb ember soha nem utazott többet 25 mérföldnél az otthonától egész életében. És azóta az automobil lehetővé tette számunkra, hogy ott éljünk, dolgozzunk és szórakozzunk, ahol akarunk, valamint, hogy mikor, mozdulunk ki és hova. Nyilván nem akarunk visszafejlődni és elveszíteni ezt a szabadságot. Jó úton haladunk a megoldás felé -- és mint már említettem, tudom, hogy hosszú út áll még előttünk -- a legnagyobb probléma, amivel szembenézünk és ami az egészet veszélyezteti, az a környezetvédelmi vonatkozás, de hiszem, hogy mindannyiunk együttes erőfeszítésével, találékonyságával és elhatározásával ma már megoldhatjuk a globális közlekedési zárlat kérdését. Mert ezzel egyúttal, megőrizzük, amit eddig magától értetődőnek tartottunk, méghozzá a mozgás szabadságát, és hogy a világban a lehető legkevesebb erőfeszítéssel utazhassunk. És ez nyilván emeli majd életszínvonalunkat is, ha rendbe tesszük ezt a problémát. Mert ha el tudják képzelni a jövőt, nulla károsanyag-kibocsátással, mint ahogy én képzelem, és a mozgás szabadságát országokon belül és a világon, mint ahogyan azt ma természetesnek vesszük, ez kárpótol a mai kemény munkáért, hogy megőrizhessük mindezt a holnapra nézve is.

Hiszem, hogy a nagy problémák megoldásakor legjobb képességeinket használjuk. Ez egy nagy probléma és nem várhat! Tehát fogjunk neki azonnal!

Köszönöm.

(Taps.)