Zene és szenvedély Benjamin Zander szemével

Valószínűleg sokatoknak ismerős a két ügynök története akik valamikor az 1900-as években Afrikába mentek. A céljuk az volt, hogy felmérjék, vajon van-e lehetőség cipőt eladni a helyieknek. Miután végeztek, írtak egy-egy telegrammot Manchesterbe. Az egyikük ezt írta: "A helyzet reménytelen. Stop. Nem viselnek cipőt." A másik pedig ezt írta: "Gyönyörű lehetőség. Még egyetlen cipőjük sincsen." (Nevetés)

Mostanság hasonló a helyzet a klasszikus zene világában, mert vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy a klasszikus zene haldoklik. És vagyunk egy páran, akik szerint még semmit sem láttatok. És ahelyett, hogy statisztikákba és trendekbe bonyolódnánk és mesélnénk arról, hány zenekar szűnik meg, és hány kiadó dől be, arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy kísérletet. Igazából nem is kísérlet, mert tudom az eredményét.

De olyan, mint egy kísérlet. Namost, mielőtt -- (Nevetés) -- mielőtt belekezdenénk, két dolgot kell még megcsinálnom. Az egyik, hogy szeretnélek benneteket emlékeztetni, hogy egy hét éves gyerek zongorázása milyen is. Lehet, hogy van egy ilyen a háznál. Valami ilyesmi lehet. (Zongora) Látom néhanyan felismertétek ezt a gyereket. Ha gyakorol egy évig és jár órákra, mostanra már nyolc éves, és így zongorázik. (Zongora) Aztán gyakorol még egy évig és órákra jár, most már kilenc. (Zongora) Majd még egy év gyakorlás és órákra járás; már tíz éves. (Zongora) Ezen a ponton általában feladják. (Nevetés) (Taps) Ha most vártál volna még akár csak egy évet, ezt hallottad volna: (Zongora)

Ami most történt, az nem biztos, hogy az, amire gondolsz, ami az, hogy hirtelen szenvedélyes, elmerült, fókuszált, tanárt váltott, elérte a pubertás kort, vagy akármi más. Ami történt az az, hogy az impulzusok lecsökkentek. Az első alkalommal, ha megfigyelitek, minden hangjegyre jutott egy impulzus. (Zongora) Másodjára minden második hangjegyre jutott egy impulzus. (Zongora) Láthatjátok, ha a fejemet nézitek. (Nevetés) A kilenc éves... a kilenc éves minden negyedik hangjegyre tesz impulzust. (Zongora) És a tíz éves pedig minden nyolcadikra. (Zongora) A tizenegy éves pedig egy impulzust rak egy egész tételre. (Zongora)

Tudom, fogalmam sincs hogyan kerültünk ebbe a pozícióba. (Nevetés) Nem mondtam, hogy a vállamat fogom átrakni, vagy a testemet mozdítom. Nem... a zene tolt arrébb, ezért is hívom ezt fél-fenekes játszásnak. (Zongora) Lehet a másik fenék is. (Zongora) Tudjátok, egy úriember nézte egy előadásomat korábban amikor egy fiatal zongoraművésszel dolgoztam. Egy ohioi vállalat elnöke volt. És amikor ezzel a fiatal zongoraművésszel dolgoztam, azt mondtam neki, hogy "A probléma veled az, hogy két-fenekes zenész vagy. Fél fenéken kellene játszanod." És csak arrébb mozdítottam a testét így, miközben játszott. És hirtelen a zene megindult, elkezdett szárnyalni. A nézőtéren elakadt mindenkinek a lélegzete, amikor meghallották a különbséget. Nem sokkal később kaptam egy levelet ettől az úriembertől. Azt írta: "Nagyon meghatott. Amikor visszatértem, az egész cégemet átformáltam egy fél-fenekes céggé." (Nevetés)

A másik dolog, amit meg szeretnék tenni, hogy mesélek nektek rólatok. Azt hiszem 1 600-an ültök itt. Becslésem szerint körülbelül 45-en abszolút szenvedélyesek vagytok a klasszikus zene iránt. Imádjátok a klasszikus zenét. A rádiótok mindig olyan csatornán áll. Ilyen CD-k vannak az autóitokban, és hangversenyekre jártok. A gyerekeitek játszanak valamilyen hangszeren. Nem is tudjátok elképzelni az életet klasszikus zene nélkül. Ez az első csoport; egy meglehetősen kicsi csoport. Ott van viszont a másik, nagyobb csoport. Ezeket az embereket nem zavarja a klasszikus zene. (Nevetés) Tudjátok, hazajöttök egy hosszú napról egy pohár bort töltötök magatoknak, feltesziket a lábatokat. Egy kis Vivaldi a háttérben senkinek sem árt. (Nevetés) Ez a második csoport. Most jön a harmadik csoport. Ők azok, akik soha nem hallgatnak klasszikus zenét. Egyszerűen nem része az életüknek. Néha hallhatják valahogy úgy, mint a reptereken a passzív dohányzás, de -- (Nevetés) -- és talán egy kevés induló az Aidából amikor beléptek a terembe. De ezen kívül soha nem hallják. Ez talán a legnagyobb csoport az összes közül.

És végül van egy nagyon pici csoport. Ők úgy gondolják, hogy botfülük van. Lenyűgöző, milyen sokan gondolják azt, hogy botfülük van. Nagyon sokszor hallom, hogy "A férjem botfülű." (Nevetés) Tulajdonképpen nem is lehetsz botfülű. Senki sem az. Ha botfülű lennél, nem tudnál sebességet váltani az autódban, ha manuális váltós. Nem hallanád a különbséget egy texasi és egy római beszéde között. És a telefon. A telefon. Ha édesanyád hív azon a szerencsétlen telefonon, hív, és azt mondja "Szia," nem csak hogy tudod, hogy ki hívott, de azt is, hogy milyen passzban van. Fantasztikus fületek van. Mindenkinek fantasztikus füle van. Tehát senki sem botfülű.

De mondok valamit. Nem működik, ha csak én beszélek erről végig miközben egy hatalmas szakadék van azok között, akik megértik, szeretik és szenvedélyesek a klasszikus zenével kapcsolatban, és azok között, akiknek semmi kapcsolatuk nincs vele. A botfülű emberek már nincsenek itt. De még a többi kategória között is túl széles a szakadék. Tehát nem fogok elmenni innen, amíg minden egyes ember ebben a teremben, az alsó szinten és Aspenben, és bárki más, aki látja ezt, meg nem szereti és meg nem érti a klasszikus zenét. Szóval a mai nap ezt fogjuk tenni.

Namost, észrevehetitek, hogy semmi kétség nincs a fejemben arról hogy ez működni fog, ha belenéztek az arcomba, ugye? Ez az egyik jellemzője a vezetőnek, hogy nem kételkedik egyetlen másodpercre sem az általa vezetett emberek képességeiben hogy elérjék, amit megálmodott. Képzeljétek el mi lett volna, ha Martin Luther King ezt mondta volna: "Van egy álmom. Persze nem vagyok biztos benne, hogy készek rá." (Nevetés)

Rendben. Akkor rögtön egy Chopin részlettel kezdek. Ez egy gyönyörű nyitány Chopintól. Néhányan ismerni fogjátok. (Zene) Tudjátok szerintem mi történt a teremben? Amikor elkezdtem, azt gondoltátok, "Milyen szép is ez a zene." (Zene) "Nem biztos, hogy ugyanoda kellene mennünk az idei nyaralásunkra, ahol tavaly voltunk." (Nevetés) Ez így vicces, nemde? Vicces, hogy ezek a gondolatok valahogyan bekúsznak a fejedbe. Aztán persze -- (Taps) -- persze ha a darab elég hosszú, és előtte is hosszú napotok volt, lehet hogy akár el is bóbiskoltok. A párotok majd oldalba bök és azt mondja, "Ne aludj el! Ez kultúra!" Ettől még rosszabbul érzitek magatokat.

De megfordult már a fejetekben, hogy az ok, ami miatt álmosnak érzitek magatokat klasszikus zenék alatt az nem miattatok van, hanem miattunk? Volt-e bárki, aki azon gondolkodott, miközben játszottam, hogy "Miért használ annyi impulzust?" Ha ezt csináltam volna a fejemmel, akkor biztosan eszetekbe jutott volna. (Zene) Az életetek hátralevő részében minden alkalommal amikor klasszikus zenét hallgattok, képesek lesztek eldönteni, hogy vajon halljátok-e az impulzusokat.

Nézzük akkor, hogy mi is történik itt. Van egy H hangunk. Ez a H. A következő hang a C. A C feladata, hogy a H-t elszomorítsa. És meg is teszi, nem igaz? (Nevetés) A zeneszerzők tudják, hogyha szomorú zenét szeretnének akkor csak ezt a kettő hangot játsszák. (Zene) De alapjában véve ez csak egy H, négy szomorúval kiegészítve. (Nevetés) Most pedig lemegy A-ba. Majd G-be, utána F-be. Tehát van már H, A, G és F hangunk. És ha van H, A, G, F hangunk, mit is várunk ezután? Oh, lehet hogy mázli volt az egész. Próbáljuk meg még egyszer. Ó, a TED kórus. (Nevetés) Feltünt, hogy senki sem botfülű, ugye? Senki! Tudjátok minden egyes falu Bangladesh-ben és minden falucska Kínában. Mindenki ismeri: ♪ da, da, da, da -- da ♪. Mindenki tudja, hogy oda egy E-t vár.

Chopin viszont nem akarta ott elérni az E-t, mert akkor mi történt volna? Vége az egésznek, mint Hamletnek. Emlékeztek a Hamletre? Első felvonás harmadik jelenet: rájön, hogy a nagybátyja ölte meg az apját. Ha visszaidézítek, folyamatosan odamegy a nagybátyjához és majdnem megöli. Majd visszahátrál majd megint odamegy hozzá, és megint majdnem megöli. A kritikusoknak, akik mind a hátsó sorban ülnek, van véleményük, úgyhogy azt mondják, "Hamlet egy halogató." (Nevetés) Vagy ezt: "Hamletnek Ödipusz komplexusa van." Nem, ha nem hátrálna meg, a színdarabnak vége lenne, ami hülyeség. Ezért rakta bele Shakespeare mindazt a cuccot a Hamletbe. Mint például amikor Ophélia megőrül, majd a színjáték a színjátékban, Yorick koponyája és a sírásók. Ez mind azért van, hogy késleltesse az ötödik felvonásig a nagybátyja halálát.

Ugyanez a helyzet Chopinnal. Majdnem eléri az E hangot, majd így szól, "Hoppá, jobb lesz hátrálni, és megint elkezdeni." Úgyhogy megint megteszi. Most izgatottá válik -- ez az izgatottság, nektek nem kell törődni ezzel. Most felmegy az F keresztig, majd végül le az E-re, de ez a rossz akkord. Amit ő keres az ez... és e helyett pedig ezt csinálja. Ez az, amit úgy hívunk, hogy csalfa ütem, mert becsap minket. Mindig elmondom a tanítványaimnak, hogy "Ha van egy csalfa ütemünk, ügyelj rá, hogy felhúzd a szemöldökeid, mert akkor mindenki tudni fogja." (Nevetés) (Taps) Rendben, szóval eljut az E-ig, de rossz akkordban. Most megpróbálja megint az E-t. Ez az akkord sem jó ide. Most megint megpróbálja. Ez sem működik. Megint megpróbálja az E-t, és az sem működik. Amíg aztán végül... Volt az első sorban egy úr, aki hümmögött egyet. Ugyanaz a gesztus, amit akkor csinál, amikor hazaér egy hosszú nap után, kiveszi az autóból a kulcsot, és így szól: "Aaah, végre itthon." Mert mindannyian tudjuk hogy hol van az otthonunk.

Ez egy olyan darab, ami elmegy otthonról. Végig fogom nektek játszani ti pedig követni fogjátok. H, C, H, C, H, C, H -- le az A-ra, le a G-re, majd le az F-re. Majdnem eljut az E-re, mert egyébként vége lenne a darabnak. Majd visszatér a H-hoz. Nagyon izgatott lesz. Felmegy az F keresztig. Majd az E-hez. A rossz akkord. Ez is a rossz akkord. Ez is a rossz akkord. Míg végül eléri az E-t, és otthon van. Amit látni fogtok az - fél-fenekes zenejátszás. (Nevetés) Nekem ahhoz, hogy a H-t az E-hez kapcsoljam, nem szabad az összes hangjegyen gondolkodni, ami a kettő között van, és el kell kezdenem a hosszú-hosszú úton gondolkodni, ami H és E között húzódik.

Tudjátok, nemrég voltunk Dél-Afrikában, és nem is tudsz úgy elmenni Dél-Afrikába hogy ne jutna eszedbe az, hogy Mandela 27 évet töltött börtönben. Min gondolkodott? Ebéden? Nem... álmokról gondolkodott, hogy mi lehetne Dél-Afrikából és az emberekből. Ez az, ami őt fenntartotta -- ez a vízióról szól, a hosszú vonalról. Mint a madár, ami a mezők felett repül és nem érdekli az alatta levő kerítések hada, igaz? Szóval most követni fogjátok a vonalat a H-tól egészen az E-ig. És egyetlen kérésem van hozzátok, mielőtt lejátszom ezt a darabot végig. Gondoljatok valakire, akit imádtok, aki már nincs jelen! Egy imádott nagymama, szerető, valaki az életetekben, akit teljes szívetekből szerettek, de már nincsen veletek. Idézzétek fel őt az emlékeitekben, és ezzel egyidőben kövessétek a vonalat a B-től egészen az E-ig, és hallani fogtok mindent, amit Chopin mondani akart. (Zene) (Taps)

Namost, bizonyára azon gondolkoztok, bizonyára azon gondolkodtok, hogy én miért tapsolok. Nos, ezt egy bostoni iskolában megtettem körülbelül 70 hetedik osztályossal -- 12 évesekkel. És pontosan azt tettem velük, mint most veletek, és elmondtam nekik majd elmagyaráztam nekik az egészet. A végén megőrültek, és tapsoltak. Tapsoltak! Én is tapsoltam, ők is tapsoltak. Majd megkérdeztem, hogy "Én miért tapsolok?" Az egyik kisgyerek pedig így szólt, "Mert figyeltünk." (Nevetés) Gondoljatok bele. 1600 ember, elfoglalt ember, akik mindenféle dolgokkal foglalkoznak. Figyelnek, megértik, és hagyják magukat meghatni egy Chopin darab által. Ez ám a nemsemmi. Biztos lehetek abban, hogy minden egyes ember követte, megértette és meghatódott? Nem, természetesen nem lehetek ebben biztos. De elmesélem velem mi történt.

Írországban voltam a zavargások idején 10 évvel korábban, és együtt dolgoztam Katolikus és Protestáns gyerekekkel konfliktuskezelés témában. És ezt megcsináltam velük is. Merész dolog volt, mert utcán nevelkedtek. Másnap reggel egyikőjük odajött hozzám, és azt mondta, "Tudja, sosem hallgattam még klasszikus zenét, de amikor lejátszotta azt a Shopping darabot..." (Nevetés) Azt mondta, "A testvéremet lelőtték tavaly, és nem sírtam érte. De tegnap este, amikor játszotta azt a darabot, ő volt az, akire gondoltam. És éreztem, ahogy a könnyek lecsordulnak az arcomon. És tudja, nagyon jól esett, hogy sírtam a testvéremért." Abban a pillanatban meggondoltam magam, mert ezek szerint a klasszikus zene mindenkié. Mindenkié.

Hogyan sétálnátok -- mert tudjátok a szakmám, a zenei szakma nem így gondolkodik. Azt mondják hogy a népesség 3 százaléka szereti a klasszikus zenét. Ha csak fel tudnánk tornászni ezt 4 százalékra, megoldódna minden problémánk. Azt mondom, "Hogyan sétálnál? Hogy beszélnél? Hogyan léteznél, ha úgy gondolnád, hogy a a népesség 3 százaléka szereti a klasszikus zenét? Ha csak 4 százalékra tudnánk növelni. Hogy járnál? Hogy beszélnél? Hogy éreznéd magad ha azt gondolnád, hogy mindenki szereti a klasszikus zenét -- csak még nem tudnak róla." (Nevetés) Ezek teljesen más világok.

Volt lenyűgöző élményem is. 45 éves voltam, akkor már 20 éve voltam karmester, és hirtelen rájöttem valamire. A karmester egy hangot nem ad ki. Az én képen van a CD-n -- (Nevetés) -- de a karmester egy hangot nem ad ki. Ő az erejétől függ, a képességétől, hogy más embereket erőssé tesz. Az mindent megváltoztatott nekem. Teljesen élet-változtató volt. Az emberek a zenekaromban odajöttek hozzám, és megkérdezték, "Ben, mi történt?" Ez történt. Rájöttem, hogy az én dolgom az, hogy más emberekben felébresszem a lehetőséget. Természetesen tudni akartam, hogy vajon ezt tettem-e. Tudjátok hogy kell kideríteni? Belenéztek a szemekbe. Ha ragyognak a szemek, tudjátok, hogy helyes úton vagytok. Egy egész falut ki tudnánk világítani ennek a pasasnak a szemeivel. (Nevetés) Szóval ha ragyognak a szemek, tudod, hogy jól csinálod. Ha a szemek nem ragyognak, akkor feltehetsz egy kérdést. A kérdés pedig így hangzik: Ki vagyok én, hogy a zenekarom szemei nem csillognak? Meg tudjuk tenni a gyerekeinkkel is. Ki vagyok én, hogy nem ragyognak a gyerekeim szemei? Teljesen más világ.

Nos, nemsokára vége van ennek a varázslatos hegyen töltött hétnek, és visszamegyünk a világba lassan. Azt mondom, hogy helyes most feltennünk a következő kérdést: Kik vagyunk mi, ahogyan visszatérünk a világba? Tudjátok van egy definícióm a sikerre. Nekem ez nagyon egyszerű. Nem gazdagságról, hírnévről vagy hatalomról szól. Inkább arról, hogy hány csillogó szem van körülöttem.

Van egy utolsó gondolatom, ami pedig az, hogy nagyon is sokat számít az, hogy mit mondunk. A szavak, amik elhagyják a szánkat. Ezt egy hölgytől tanultam meg, aki túlélte Auschwitzet, egyike a ritka túlélőknek. 15 évesen került Auschwitzbe, az öccse akkor 8 éves volt, a szüleiket elvesztették. És ez a hölgy elmesélte nekem, azt mondta, "Az Auschwitzba tartó vonaton voltunk, amikor lenéztem, és láttam, hogy hiányzik az öcsém egyik cipője." Rámordultam, "Miért vagy ennyire hülye, nem tudsz vigyázni a dolgaidra, az isten verje meg?!" -- ahogyan csak egy nővér tud egy öccsel beszélni. Sajnos, ez volt az utolsó dolog, amit mondhatott neki, mert soha nem látta azután. Nem élte túl. Amikor kijött Auschwitzből, esküt tett. Elmondta nekem. Azt mondta, "Kiléptem Auscwitzből az életbe, és tettem egy esküt. Az eskü pedig az volt, hogy soha nem mondok semmit ami nem állná meg a helyét mint egy utolsó dolog, amit valaha is mondok." Mi meg tudjuk ezt tenni? Nem. És bebizonyíthatjuk ennek ellenkezőjét magunknak és másoknak is. De ez egy lehetőség, amivel élhetünk. Köszönöm. (Taps) Ragyogó szemek, ragyogó szemek. Köszönöm, köszönöm. (Zene)