Benjaim Wallace a boldogság áráról beszél.

Most lejátszok egy rövid videoklipet.

Bejátszás: 50,000 font. 1985 december 5-én elkelt egy üveg 1787-es Lafitte 105.000 fontért - azaz az előző világrekord kilencszereséért. Mr. Forbes. A vevő Kip Forbes volt, a 20. század egyik leghivalkodóbb milliomosának a fia. Az üveg eredeti tulajdonosáról kiderült, hogy a 18. század legfanatikusabb borrajongója volt. A Château Lafitte a világ egyik legkiválóbb bora, a borospincék királya.

Benjamin Wallace: Nos, csak ez a videofelvétel maradt fenn arról az eseményről, ami elindította a modern borvilág legrégebben fennálló rejtélyét. A rejtély pedig egy Hardy Rodenstock nevű úrnak köszönhetően keletkezett. 1985-ben bejelentette barátainak a borvilágban, hogy egy hihetetlen felfedezést tett. Párizsi munkások áttörtek egy téglafalat, és rábukkantak egy rejtett borraktárra - feltehetőleg Thomas Jefferson tulajdonára. 1787,1784. Rodenstock nem akarta nyilvánosságra hozni a palackok pontos számát, nem akarta nyilvánosságra hozni az épület pontos helyét, és azt sem akarta nyilvánosságra hozni, hogy ki az épület tulajdonosa. A rejtély nagyjából 20 évig fennmaradt.

Végül 2005-ben oldódott meg ennek a pasasnak köszönhetően. Bill Koch egy floridai milliomos, aki négy Jefferson-palackot tudhatott magáénak, és aki gyanakodni kezdett. Végül elköltött több mint egy millió dollárt, és felbérelt néhány volt FBI- és Scotland Yard-ügynököt, hogy próbáljanak a dolog végére járni. Immár elegendő bizonyíték van arra, hogy Hardy Rodenstock szélhámos, és hogy a Jefferson-palackok hamisak.

De az eltelt 20 év során a borvilág hihetetlen számú, valóban kiváló és elismert alakja került valamilyen módon e palackok bűvkörébe. Szerintem azt akarták hinni, hogy legdrágább palack bor biztosan a legjobb palack bor a világon, és minden bizonnyal a legritkább is. Egyre jobban, szinte perverz módon érdekelni kezdett az a kérdés, tudják, hogy az emberek miért költenek ilyen őrületesen sok pénzt, nem csak borra, hanem rengeteg dologra, és hogy ők jobban élnek-e, mint én?

Tehát elhatároztam, hogy kutatásba kezdek. Egy magazin nagyvonalú támogatásával, aminek időnként írok, elhatároztam, hogy kipróbálom a legjobb, a legdrágább, vagy a legjobban vágyott termékeket nagyjából egy tucat kategóriában, ami - el tudják képzelni - rendkívül embert próbáló feladat.

(Nevetés)

Ez volt az első. A legtöbb Kobe marha, ami az Egyesült Államokban kapható, nem az igazi. Lehet, hogy Wagyu-marhából van, de nem az eredeti japán Hjogo prefektúrából. Csak néhány hely van az Egyesült Államokban, ahol valódi Kobét kóstolhatnak, és az egyik Wolfgang Puck étterme, a CUT, Los Angelesben. Elmentem oda, és rendeltem egy húszdekás csontos sztéket 160 dollárért. Aztán kihozták, és nagyon kicsike volt. Én pedig felháborodtam. Azt gondoltam: 160 dollárt ezért? Aztán belekóstoltam, és azt kívántam, bárcsak kisebb lenne, mert a Kobe marha nagyon laktató. Olyan, mint a libamáj, nem is hasonlít a sztékhez. Majdnem otthagytam. Nagyon boldog voltam, amikor végeztem vele.

(Nevetés)

Nos, a fotós, aki a fényképeket készítette a projekthez valamiért a kutyáját szerepeltette egy csomó képen, szóval ezért látják ezt a visszatérő szereplőt. Ami gondolom azt sugallja Önöknek, hogy szerintem ez a dolog nem érte meg az árát.

Fehér szarvasgomba. Súlyra a világ egyik legdrágább luxusétele. Hogy kipróbáljam, elmentem egy Mario Batali étterembe Manhattanben, a Del Postóba. Aztán a pincér kijött a fehér szarvasgombával, és a reszelőjével, ráreszelte a tésztámra és azt mondta, "Signore, parancsol még szarvasgombát?" A fehér szarvasgomba varázsa az aromában van. Nem igazán az ízében és nem a textúrában. Az illatában. Azok a fehér, gyöngyházfényű pelyhek a tésztára értek, és megcsapta az orrom ez a légies, csodás, diós, gombás illat. Tíz másodperc eltelt, és már el is tűnt. Aztán ott maradtam ezekkel a ronda kis darabkákkal a tésztámon, amik ugye elvégezték a dolgukat, így sajnos azt kell mondanom, hogy ez is csalódást okozott. Több dolog is csalódást okozott ezek közül.

(Nevetés)

Hát igen. A magazin ezt nem volt hajlandó kifizetni nekem.

(Nevetés)

De azért körbevezettek. Ez a lakosztály 400 négyzetméteres. 360 fokos panorámája van. Négy erkélye. I.M. Pei építész tervezte. Saját Rolls Royce és sofőr tartozik hozzá. Saját borospincéje van, amiből szabadon lehet fogyasztani. Amikor végigvezettek, örömmel tapasztaltam, hogy benne van egy Opus One is. 30.000 dollár egy éjszakáért egy hotelban.

Ez a szappan ezüst nanorészecskékből készült, antibakteriális tulajdonságokkal. Ma reggel készülődés közben megmostam ezzel az arcom. És hát bizsergett egy kicsit és jó illata volt, de azt kell hogy mondjam, hogy itt senki nem dicsérte meg, hogy milyen tiszta ma az arcom.

(Nevetés)

De az is igaz, hogy senki nem dicsérte meg a farmert sem, ami rajtam van. A GQ ezt tavaszra alkotta -- a farmer az enyém --, de elárulom, nem csak Önöktől nem kaptam elismerést, hanem senki nem dicsérte meg a farmert azalatt a néhány hónap alatt, mióta megkaptam és hordom. Nem gondolom, hogy az elismerés vagy annak hiánya egy dolog értékmérője lehet, de egy divatcikk, egy ruhadarab esetében szerintem ez megbízható visszajelzés. Ettől függetlenül sok munka van ezzel a farmerrel. Kézzel szedett zimbabwei biogyapotból készült, amit vetélő szövőszéken szőnek, majd 24-szer merítik természetes indigóba. De senki nem dicsérte meg.

(Nevetés)

Köszönöm.

Armando Manni volt filmkészítő olyan olívaolajat csinál, ami egy olyan olívából van, ami egyetlen dűlőn nő Toszkánában. És nagy erőfeszítéseket tesz, hogy megóvja az olívaolajat az oxigéntől és fénytől. Kis palackokat használ, színezett üveggel, és az olajat közömbös gázzal zárja le. Ráadásul amikor piacra dob egy tétel olajat, rendszeresen molekuláris elemzést készít és az eredményeket közzéteszi a neten, hogy az ember felmenjen a netre és megnézze a tételszámát, és láthassa, hogyan fejlődnek a fenolok, szóval hogy lemérhesse az olaj frissességét. Csináltam egy vaktesztet 20 emberrel és öt másik olívaolajjal. Ez az olaj jó volt, érdekes ízű. Nagyon zöld, nagyon borsos. De a vakteszten utolsó lett. Egyébként az olívaolaj, ami első lett, az egy üveg Whole Foods 365 olívaolaj, ami a tűzhelyem mellett oxidálódott már hat hónapja.

(Nevetés)

Visszatérő elem, hogy sok termék Japánból származik - majd mindjárt látni fogják.

Nem golfozom, így ezt nem tudtam valóban letesztelni, de megkérdeztem egy fickót, akinek vannak ilyen golfütői. Még azok, akik ezeket forgalmazzák, nos, azt mondják, hogy az ütőknek négytengelyű nyelük van, ami minimalizálja a sebességvesztést, és ezáltal messzebbre ütik a labdát, de még ők is azt mondják, nézze, ezekből a golfütőkből nem lehet kivenni 57.000 dollár teljesítményt. A csilli-villit kell megfizetni, hogy arannyal és platinával vannak beborítva. A fickó, akinek vannak ilyen ütői, tényleg mondta az interjúban, hogy sok öröme telt bennük, szóval...

Ó, igen, ismerik ezt? Ez egy kávé, amit nagyon szokatlan folyamattal állítanak elő. A luwak más néven ázsiai pálmacibet. Ez a macskaféle fákon él, éjszaka pedig lejön és megdézsmálja a kávéültetvényeket. Úgy látszik, nagyon válogatós, és hát csak a legérettebb kávétermést veszi célba. Aztán az emésztőrendszerében egy enzim jut a kávébabba, és emberek azzal az irigylésre nem méltó feladattal, hogy összegyűjtsék a macska potyadékát, átfésülik az erdőt, és összeszedik a, hogyismondjam, maradékokat, és kávét készítenek belőle - annak ellenére, hogy megvásárolható feldolgozatlan formában is. Így van.

Ehhez nem kapcsolódva -

(Nevetés)

Japánban őrületes dolgokat találnak ki a vécékhez.

(Nevetés)

Már van olyan vécé, amibe MP3-lejátszót építettek. Van olyan, amin parfümadagoló van. És van olyan is, ami elemzi a csésze tartalmát, és az eredményt e-mailben elküldi az orvosnak. Majdnem olyan, mint egy otthoni rendelő - és a japán toalett-technológia ebbe az irányba tart jelenleg. Ezen nincsenek mindenféle ketyerék, de a tiszta funkcionalitás szempontjából a legjobb - ez a Neorest 600. Hogy kipróbáljam - mivel nem tudtam kölcsönvenni - elmentem a gyártó, Toto manhattani bemutatótermébe, ahol van egy fürdőszoba a termen kívül, amit lehet használni, és én használtam. Teljesen automatikus: ha az ember elindul felé, felemelkedik a fedél. Az ülőke előmelegített. Vízsugár tisztítja a használóját. Levegősugár megszárítja. Ha feláll az ember, magától öblít. A fedél lecsukódik, és öntisztít. Nem csak technológiai ugrás ez, hanem tényleg azt gondolom, hogy egy kicsit kulturális ugrás. Úgy értem, ez egy kéz nélküli, vécépapír nélküli toalett. És én szeretnék egy ilyet.

(Nevetés)

Ez egy másik olyan dolog, amit nem tudtam kölcsönkérni. Tom Cruise-nak állítólag van ilyen ágya. Van egy kis tábla a végén, tudják, amire minden vásárló nevét rávésik.

(Nevetés)

Hogy kipróbáljam, a gyártó megengedte nekem és a feleségemnek, hogy a manhattani kiállítóteremben töltsük az éjszakát. Az utcai fények élesen bevilágítottak, és fel kellett bérelnünk egy biztonsági őrt, és így tovább. De ettől függetlenül nagyszerűen aludtunk. Az ember életének egyharmadát ágyban tölti. Nem hiszem, hogy olyan rossz üzlet lenne.

(Nevetés)

Ez jó móka volt. Ez a leggyorsabb, utcai forgalomban engedélyezett autó a világon, és a legdrágább szériaautó. Ezt úgy vezethettem, hogy gardedámot kaptam a cégtől, egy profi autóversenyzőt, aztán Los Angeles mellett a kanyonokban mentünk vele, és az óceán melletti autópályán. És hát, tudják, amikor piroshoz érve megálltunk, a szomszédos autókban az emberek elismerően bólogattak. Tényleg elképesztő volt. Nagyon finoman duruzsolt. A legtöbb kocsi, amit vezettem, 130-nál rázkódni kezdett. Amikor az autópályán sávot váltottam, az autóversenyző, a gardedámom azt mondta: "Tudja, csak 180 km/órával ment." Nekem meg fogalmam sem volt, hogy én is egy olyan idegesítő vezető voltam, mint akit néha látni, hogy a forgalomban ide-oda cikázik, mert olyan finoman ment az autó. Ha milliárdos lennék, akkor vennék egy ilyet.

(Nevetés)

Ez egy teljesen felesleges felvétel, csak meg szeretném mutatni a fejlett technológia egyik csapdáját. Ez Tom Cruise, ahogy megérkezik a Mission:Impossible III premierére. Itt megpróbálja kinyitni az ajtót, amit úgy is nevezhetnénk, Mission: Impossible IV.

Volt aztán valami, amit nem tudtam megkaparintani: az 1947-es Cheval Blanc. A 47-es Cheval Blanc valószínűleg a 20. század legmitikusabb bora. A Cheval Blanc egy szokatlan fajta Bordeaux-ban, mivel jelentős részben Cabernet Franc szőlőből áll. 1947 egy legendás évjárat volt, főleg Bordeaux jobb partján. És ez így együtt, ez az évjárat és ez a borház olyan aura, ami végül egyfajta kultikus tiszteletet alakított ki. De a bor már 60 éves. Már nincsen sok belőle. Ami még maradt belőle, arról nem tudni, hogy valódi-e: ezt a világ leginkább hamisított borának tartják. Nem mondhatnám, hogy sokan szeretnék kibontani egyetlen palack borukat egy újságírónak.

Így már éppen feladtam volna, hogy megszerezzek egy ilyen bort. Tapogatóztam kereskedőknél, árveréseknél, de semmi nem akadt horogra. Aztán egyszer csak kaptam egy e-mailt egy Bipin Desai nevű pasastól. Bipin Desai a University of California Riverside elméleti fizikusa, aki emellett véletlenül épp ritka borok kóstolóinak prominens szervezője, és azt írta: "Lesz nemsokára egy kóstoló, ahol felszolgálják a 47-es Cheval Blanc-t." Ez ráadásul dupla telitalálat volt: a kóstolón 30 évjárat Cheval Blanc, és 30 évjárat Yquem került sorra. Egy ilyen meghívást nem lehet visszautasítani. Elmentem.

Három nap és négy étkezés volt. Aztán a szombati ebédnél kinyitottuk a 47-est. Nos, megvolt az illatos puhasága, és egy kicsit lenolajszagú volt. Aztán belekortyoltam, és volt benne egy édeskés, portóis gazdag íz, ami ennek a bornak a sajátossága - hogy sok tekintetben némileg a portóira hasonlít. Ültek olyanok az asztalomnál, akik szerint fantasztikus íze volt. És voltak olyanok, akik kevésbé voltak elragadtatva. Én sem voltam annyira elragadtatva. Mondhatják, hogy kispolgári ízlésem van, tehát nem feltétlenül jelent bármit, hogy nem voltam elragadtatva, de nem én voltam az egyetlen, aki így vélekedett. És ez nem csak ezen a boron múlt. A kóstolón felszolgált bármelyik bort, ha egy vacsorán szolgálták volna fel, akkor igazából az életem egyik borélménye lett volna, hihetetlenül emlékezetes. De 60 nagyszerű bor három nap alatt, egyszerűen összemosódott, és csaknem fárasztó élmény lett belőle.

Egy nagyon érdekes tanulmánnyal szeretném befejezni, ami ebben az évben jelent meg stanfordi és caltechi kutatók nyomán. A tesztalanyoknak ugyanazt a bort adták, különböző árcédulákkal. Tudják, sok ember azt mondta, hogy a drágább bor jobban ízlett neki -- bár ugyanaz a bor volt, azt hitték, egy másik, drágább fajta. De ami igazán váratlan fordulat volt, hogy a kutatók MRI-vel vizsgálták az alanyok agyát, miközben boroztak, és nem csak azt állították, hogy a drágább árcédulás bor jobban ízlett, hanem az agyuk valóban nagyobb szintű örömérzetet mutatott ugyanannál a bornál, amikor drágább címke volt rajta.

Köszönöm.