Ben Dunlap egy szenvedélyes magyarról

„Jó napot, pacák!” Ami, ahogy ezt itt valaki biztos tudja, azt jelenti: „Hogy vagytok, srácok?” magyarul, azon a sajátságos nem indoeurópai nyelven, amit a magyarok beszélnek – amelyikről (mivel a kognitív változatosság legalább annyira veszélyeztetett, mint a biodiverzitás ezen a bolygón) kevesen képzelték volna egy-két évszázaddal ezelőtt, hogy lesz jövője. De itt van: „Jó napot, pacák!” Azért mondtam, hogy itt valaki biztos tudja, mert annak ellenére, hogy nincs olyan sok magyar ember a földön, és mert tudomásom szerint egy csepp magyar vér sincs az ereimben, életem minden kritikus fordulatánál ott volt mellettem egy magyar barát vagy mentor. Még olyan álmaim is vannak, amelyek olyan tájakon történnek, amelyeket magyarfilm-béli tájakként ismerek fel, főleg Jancsó Miklós korai filmjeiből.

Hogy magyarázom ezt a rejtélyes rokonságot? Lehet, hogy azért, mert szülőállamom, Dél-Karolina, amelyik nem sokkal kisebb a mai Magyarországnál, egykor független ország jövőjét képzelte el magának. És ezen elbizakodottság következményeképpen szülővárosomat földig égette egy megszálló hadsereg – ilyen tapasztalatot sok magyar város és falu megszenvedett az ország hosszú és gondterhelt történelme alatt. Vagy talán azért, mert amikor az ötvenes években tizenéves voltam, Henry nagybátyám, aki erősen kritizálta a Ku Klux Klant – és cserébe házát bombákkal dobálták meg és udvarán kereszteket égettek – halálos fenyegetés alatt élve, biztonságból elvitte feleségét és gyerekeit Massachusettsbe, majd visszament Dél-Karolinába hogy egyedül szálljon szembe a Klannal. Ez egy nagyon magyaros tett volt, amit bárki tanúsíthat, aki emlékszik 1956-ra. És, persze, időről időre a magyarok feltalálták az ő saját Klanjaikat.

Nos, úgy tűnik számomra, hogy életemben ezt a magyar jelenlétet nehéz megmagyarázni, de végül annak a csodálatnak tulajdonítom, amit az összetett morális érzékenységű emberek iránt érzek – akiknek múltja csupa bűntudat és vereség, ellenszegüléssel és hősiességgel párosítva. A legtöbb amerikai számára ez nem egy tipikus világnézet. De okvetlenül jellemző majdnem minden magyarra. Tehát: „Jó napot, pacák!”

Tizenöt, idegenben eltöltött év után visszatértem Dél-Karolinába, az 1960-as évek végén, a kor vakmerően leereszkedő stílusával, gondolva, hogy majd megmentem a népem. Tekintet nélkül arra, hogy ők nem igazán gondolták úgy, hogy megmentésre szorulnak. Egy negyed századot dolgoztam abban a szőlőskertben, mielőtt eljutottam a becsületesek kicsiny királyságba, a Dél-Karolina északi részében lévő, metodista kapcsolatú felsőoktatási intézménybe, a Wofford Egyetembe. Nem tudtam semmit a Woffordról és még kevesebbet a metodizmusról, de megnyugtatott az, hogy az első nap, amikor ott tanítottam, az osztályterem vendéghallgatói között találtam egy 90 éves magyart, akit középkorú európai hölgyek serege vett körül, és leginkább Rajna-szüzek kísérőjének tűnt.

Teszler Sándor volt a neve. Egy csintalan özvegyember volt, akinek a felesége és gyerekei meghaltak, unokái pedig messze éltek. Megjelenésében hasonlított Mahátma Gandhira – csak lágyékkötő nélkül és ortopéd cipővel. 1903-ban született a régi Osztrák–Magyar Monarchia azon területén, amely később Jugoszlávia lett. Gyerekként ki volt közösítve; nem azért mert zsidó volt – a szülei különben sem voltak nagyon vallásosak – hanem mert két dongalábbal született, ami azokban az időkben intézetbe utalással, valamint egy sor fájdalmas operációval járt, 1 és 11 éves kor között. Fiatalkorában kereskedelmi-üzleti középiskolába járt Budapesten. És ott annyira intelligens volt, mint amennyire okos, és sok sikernek örvendett; majd érettségi után, amikor a textiliparban helyezkedett el, a siker folytatódott. Egyik gyárat építette a másik után. Megnősült és két fia lett. Magas helyeken lévő barátai voltak, akik biztosították őt arról, hogy ő egy hatalmas értéke a gazdaságnak.

Egyszer, amint utasításban meghagyta, az éjjel közepén hívta be az éjjeliőr az egyik gyárába. Az éjjeliőr elkapta az egyik alkalmazottat, aki zoknit lopott – egy harisnyagyár volt, és ő simán beállította a teherautót a rakodóhoz, és lapátolta be a zoknihegyeket. Teszler úr lement a gyárba, szembesült a tolvajjal, és ezt mondta: „De miért lopsz tőlem? Ha szükséged van pénzre, csak kérned kell.” Az éjjeliőr látta, hogy mennek a dolgok és egyre jobban fel volt háborodva, és ezt mondta: „Akkor, hívjuk a rendőrséget, ugye?” De Teszler úr így válaszolt: „Nem, arra nincs szükség. Nem fog tőlünk lopni még egyszer.”

Hát, lehet, hogy túl bizakodó volt, mert ugyanitt maradt még sokkal az után, hogy a nácik csatolták Ausztriát, és még az után is, hogy a letartóztatások és deportálások megkezdődtek Budapesten. Elővigyázatosságból ciánkapszulákat tett a medalionokba, amelyeket a saját és a családja nyakában hordtak. És akkor, egy napon megtörtént: őt és családját letartóztatták, és egy Duna-menti halálházba vitték. A „végső megoldás” e korai időszakában kézi brutalitásról beszélünk – az embereket halálra verték, majd testüket a folyóba dobták. De senki se jött ki élve a halálházból. Ám egy olyan fordulat történt, amit még egy Steven Spielberg-filmben sem hinne el az ember: a brutális verést vezető gauleiter éppen az a tolvaj volt, aki zoknikat lopott Teszler úr harisnyagyárából. Brutális verés volt. És a brutalitás közepén András, Teszler úr egyik fia felnézett, és ezt mondta: „Papa, most kell bevenni a kapszulát?” És a gauleiter – aki ezután eltűnik ebből a történetből – lehajolt és Teszler úr fülébe súgta: „Ne vegyék be a kapszulát. Úton van a segítség.” Aztán folytatta a verést.

De a segítség – a segítség úton volt, és röviddel ez után egy kocsi érkezett a svájci nagykövetségről. Biztonságba helyezték őket. Bejegyezték őket jugoszláv állampolgároknak, és sikerült egy lépéssel az üldözőik előtt maradniuk a háború ideje alatt, túlélve a tüzeket és bombázásokat, és – a háború végén – a szovjet letartóztatásokat. Valószínűleg Teszler úrnak volt valamennyi pénze a svájci bankszámlákon, mert sikerült elvinnie a családját Nagy-Britanniába, majd Long Islandre, utána pedig az Egyesült Államok déli részének textilipari központjába. Amelyik, a sors akarata szerint, a Dél-Karolina állambeli Spartanburg volt: a Wofford Egyetem városa. És ott Teszler úr újrakezdte az egészet, és újból hatalmas sikereket ért el, főleg, miután feltalált egy új ruhaanyag – a „duplakötésű” – gyártásához használatos folyamatot.

És akkor, az 1950-es évek végén, a Brown kontra Iskolaszék ügy után, amikor a Klan újjáéledőben volt rengeteg helyen Délen, Teszler úr azt mondta: „Már hallottam ezt a dumát.” És behívta magához a fő asszisztensét és megkérdezte: „Ön szerint ebben a régióban hol a legerősebb a rasszizmus?” „Hát, Teszler úr, nem igazán tudom. Gondolom Kings Mountainben.” „Rendben. Vásároljon nekünk némi földet Kings Mountainben, és jelentse be, hogy építeni fogunk ott egy nagy gyárat.” A férfi úgy tett, ahogy utasították, és Teszler út nemsokára fogadta Kings Mountain fehér polgármesterének a látogatását. Tudniuk kell, hogy abban az időben Délen a textilipar köztudottan faji alapon elkülönített volt. A fehér polgármester meglátogatta Teszler urat, és ezt mondta: „Teszler úr, bízom abban, hogy sok fehér munkást fog alkalmazni.” Teszler úr azt mondta neki: „Hozza nekem a legjobb munkásokat, akiket talál, és ha elég jók, alkalmazni fogom őket.” A fekete közösség vezetőjének a látogatását is fogadta, egy lelkészét, aki ezt mondta: „Teszler úr, nagyon remélem, hogy alkalmazni fog fekete munkásokat is ebben az új gyárban.” Ő is ezt a választ kapta: „Hozza a legjobb munkásokat, akiket talál, és ha elég jók, alkalmazni fogom őket.” Úgy történt, hogy a fekete lelkész jobban végezte a munkáját, mint a fehér polgármester, de ez lényegtelen volt. Teszler úr 16 embert vett fel, nyolc fehéret, nyolc feketét.

Ők voltak az ő kezdő csoportja, a leendő csoportvezetők. Kings Mountain szomszédságában egy elhagyott raktárban beüzemeltette a nehézgépeket az új technológiájához, és ez a 16 ember kéthavi együttélésre és együtt dolgozásra volt ítélve, mialatt megtanulják az új folyamatot. A kezdeti körbevezetés után összehívta őket, és megkérdezte, vannak-e kérdések. Hümmögés, dörmögés és lábak csoszogása hallatszott, majd az egyik fehér munkás előrelépett és ezt mondta: „Hát, van. Körülnéztünk – és csak egy hálóhely van, csak egy ebédlőhely van, csak egy mosdó van, csak egy vízkút van. Ez a gyár nem lesz elkülönített, vagy mi?” Teszler úr azt mondta: „Kétszer akkora fizetést kap, mint bármelyik más textilipari munkás ezen a környéken, és mifelénk így megy az ipar. Van-e más kérdése?” „Nem, nincsen.” És két hónap múlva, amikor a gyár megnyílt és munkások százai – fehérek és feketék – beözönlöttek, hogy először megnézzék a gyárat, a 16 csoportvezető fogadta őket – fehérek és feketék – vállt vállnak vetve. Ők körbe vezették a munkásokat a gyárban, majd megkérdezték, van-e kérdés. És ugyanaz a kérdés merült fel, elkerülhetetlenül: „Ez a gyár nincs elkülönítve, vagy mi?” Az egyik fehér csoportvezető előrelépett, és ezt mondta: „Kétszer akkora fizetést kap, mint bármelyik más munkás ebben az iparágban ezen a környéken, és mifelénk így megy az ipar. Van más kérdés?”

És nem volt egy se. Egyetlen végzetes csapással Teszler úr megszüntette a faji elkülönítést a textiliparban a Délnek azon részén. Mahátma Gandhihoz méltó teljesítmény volt, egy ügyvéd ravaszságával és egy szent idealizmusával végrehajtva. A nyolcvanas éveiben Teszler úr visszavonult a textiliparból, adoptálta a Wofford Egyetemet – minden félévben jelen volt vendéghallgatóként. És mivel hajlamos volt arra, hogy minden mozgó dolgot megpusziljon, ezért mint Opi lett ismert – ami magyarul nagypapát jelent –, és kivétel nélkül mindenki így hívta. Amikor én odakerültem, az egyetemi könyvtár már Teszler úrról lett elnevezve, és miután 1993-ban odaérkeztem, az egyetem elhatározta, hogy megtiszteli magát azzal, hogy Teszler urat egyetemi professzorrá nevezi ki. Részben azért is, mert addigra már elvégezte az összes kurzust a kínálatból; de főleg azért, mert nyilvánvalóan bölcsebb volt, mint akármelyikünk. Számomra végtelenül megnyugtató volt, hogy a vezető szelleme ennek a pici dél-karolinai metodista egyetemnek egy közép-európai holokauszt-túlélő volt. Bölcs volt, csakugyan, de csodálatos humorérzékkel is rendelkezett. Egyszer, egy interdiszciplináris kurzuson Ingmar Bergman „A hetedik pecsét” című filmjének nyitójelenetét vetítettem le. Ahogy Antonius Blok, a középkori lovag, visszatér az értelmetlen keresztes háborúból és megérkezik Svédország sziklás partjaira, csak azért, hogy a halál szelleme várjon rá, Teszler úr a sötétben ült a diáktársaival. És ahogy a halál kinyitja köpenyét, hogy megragadja a lovagot egy szörnyű öleléssel, hallottam Teszler úr remegő hangját: „O-ó – mondta ő –, ez nem néz ki valami jól.”

De a zene volt az ő legnagyobb szenvedélye, főleg az opera, és első alkalommal, amikor a házában jártam, megadta nekem azt a tiszteletteljes lehetőséget, hogy megválasszam, melyik zenei darabot hallgassuk. És én örömet szereztem neki azzal, hogy visszautasítottam a „Cavalerria Rusticaná”-t Bartók Béla „A kékszakállú herceg várá”-nak javára. Imádom Bartók zenéjét, ahogy Teszler úr is tette, és megvolt neki szinte az összes Bartók-felvétel, amit valaha is kiadtak. És az ő házában hallottam először Bartók Harmadik zongoraversenyét, és megtudtam Teszler úrtól, hogy a közelben lévő, Észak-Karolina állambeli Asheville-ben volt komponálva, a zeneszerző életének utolsó évében. Leukémiában haldoklott és tudta ezt, és a feleségének, Ditának ajánlotta ezt a koncertet, aki szintén is egy koncertzongorista volt. És a lassú, második részben, amelyik „adagio religiosónak” van jelölve, belefoglalta annak a madárdalnak a hangjait, amit az ablakán keresztül hallott kintről, azon a tavaszon, amelyikről tudta, hogy az utolsó lesz neki. Egy olyan jövőt képzelt el felesége számára, amelyikben ő maga már nem játszik semmilyen szerepet. És teljesen világos, hogy ez a szerzemény az ő végső vallomása Ditának – Bartók halála után lett bemutatva –, és Ditán keresztül a világnak. És legalább ilyen világosan azt súgja: „Nincs semmi gond. Minden olyan csodálatos volt. Bármikor hallod is ezt, én ott leszek.”

Csak Teszler úr halála után tudtam meg, hogy Bartók Béla sírkövéért – amelyik a New York állambeli Hartsdale-ben található – Teszler Sándor fizettet. „Jó napot, Béla!” Nem sokkal Teszler úr halála előtt, amely 97 éves korában következett be, meghallgatta az emberi romlottságról szóló előadásomat. A beszédemben úgy mutattam be a történelmet, mint az emberi szenvedés és brutalitás szökőárját, és Teszler úr utána hozzám jött enyhe rosszallással, és ezt mondta: „Tudja, doktor, az emberi lények alapvetően jók.” És én, akkor és ott, megfogadtam magamnak, hogy ha ez az ember, akinek annyi oka lenne, hogy másképp gondolkodjon, erre a következtetésre jutott, akkor én se merészelhetek mást gondolni, amíg ő fel nem oldoz a fogadalmamból. És most már halott, úgyhogy benne ragadtam a fogadalmamban. „Jó napot, Sándor!”

Azt hittem, a magyar mentorok sorának vége szakadt, de szinte azonnal megismertem Robicsek Ferencet, a magyar doktort – egy szívsebész az Észak-Karolina állambeli Charlotte-ban, aki akkor a kései hetvenes éveit élte –, aki úttörője volt a nyílt szíven végzett sebészetnek, és a saját háza mögötti garázsában barkácsolva feltalált sok olyan eszközt, amely most szabvány része azoknak az eljárásoknak. Továbbá jelentős műgyűjtő, aki budapesti gyakornoki pályája alatt kezdett el 16. és 17. századi holland alkotásokat és magyar festményeket gyűjteni, és amikor ebbe az országba jött, áttért a spanyol gyarmati művészetre, az orosz ikonokra, és végül a maja kerámiákra. Hét könyv szerzője, ebből hat a maja kerámiákról szól. Ő volt az, aki feltörte a maja kódexet, lehetővé téve a tudósoknak, hogy összekössék a maja kerámiákon lévő piktogrammákat a maja írásban használt hieroglifákkal.

Az első látogatásom alkalmával körbejártuk a házát, és több száz múzeumi minőségű munkát láttunk, majd megálltunk egy csukott ajtó előtt és doktor Robicsek érezhető büszkeséggel ezt mondta: „És most a legszebb darab.” És kinyitotta az ajtót, besétáltunk egy ablak nélküli ablak nélküli, 6×6 méteres szobába, amelyik polcokkal volt tele padlótól a plafonig, minden polc telerakva az ő majakerámia-gyűjteményével. Én abszolút semmit se tudok a maja kerámiáról, de olyan behízelgő akartam lenni, amennyire csak lehetett. Úgyhogy azt mondtam: „Dehát doktor Robicsek, ez egyszerűen káprázatos.” „Igen – mondta ő –, a Louvre is ezt mondta. Nem hagytak békében, amíg nem adtam nekik egy alkotást, de az nem volt valami jó példány.”

Hát, eszembe jutott, hogy meghívhatnám doktor Robicseket, hogy adjon elő a Wofford Egyetemen – mi másról, mint – Leonardo da Vinciről. Továbbá meghívhatnám őt, hogy találkozzon a legöregebb kurátorunkkal, aki több mint 70 évvel ezelőtt végzett francia történelmet a Yale Egyetemen, és 89 évesen még mindig a világ legnagyobb magántulajdonban lévő textilbirodalmát uralta, vasszigorral vezetve azt. A neve Roger Milliken. És Milliken úr beleegyezett, és Dr. Robicsek is beleegyezett. És Dr. Robicsek eljött, megtartotta az előadását, és káprázatos siker volt. És utána összegyűltünk az elnök házában dr. Robicsekkel az egyik oldalon, Milliken úrral a másikon. És csak abban a pillanatban, ahogy ültünk le a vacsorához, ismertem fel, hogy milyen hatalmas kockázatot idéztem elő. Mert összehozni ezt a két titánt, ezt a két mesterét az univerzumnak olyan volt, mintha Tokió felhőkarcolói között bemutatnám egymásnak Mothrát és Godzillát. Ha nem tetszenek egymásnak, esetleg mind halálra leszünk taposva.

De tetszettek egymásnak. Nagyon jól kijöttek – egészen a vacsora legvégéig, amikor is mérges vitába keveredtek. És amiről vitáztak, a következő volt: vajon a második Harry Potter-film volt-e olyan jó, mint az első. Milliken úr szerint nem. Dr. Robicsek nem értett egyet. Én még mindig azt próbáltam felfogni, hogy ez a két titán, az univerzum két mestere szabadidejében Harry Potter-filmeket néz, amikor Milliken úr azt gondolta, megnyeri a vitát, ha azt mondja: „Csak azért gondolod, hogy olyan jó, mert nem olvastad a könyvet.” Dr. Robicsek hátraszédült a székében, de gyorsan visszanyerte az eszét, előrehajolt és ezt mondta: „Hát, ez igaz, de fogadok, hogy te az unokáddal mentél a moziba.” „Hát, igen, vele mentem” – ismerte el Milliken úr. „Aha! – mondta Dr. Robicsek. – Én teljesen egyedül láttam a filmet.”

És ebben a sokat jelentő pillanatban rájöttem, hogy ez a két férfi éppen feltárta előttem a rendkívüli sikerük titkát. És a titkuk pontosan abban a kielégíthetetlen kíváncsiságban, abban az elfojthatatlan tudásszomjban állt – függetlenül a tárgytól, függetlenül a kockázattól, még akkor is, amikor a „végzet órájának” őrzői mérget mernének venni arra, hogy az emberi fajnak már nem fog módjában állni, hogy akármit is elképzeljen 2100-ban, 93 rövid év múlva. „Élj úgy, mintha a mai lenne az utolsó napod – mondta Mahátma Ghandi. – Tanulj úgy, mintha örökké élnél.” Ez az én szenvedélyem. Pontosan ez. Ez a csillapíthatatlan, rettenthetetlen étvágy a tanulásért és tapasztalatokért, nem számít, mennyire nevetségesnek, mennyire ezoterikusnak, mennyire rendszerellenesnek tűnik. Ez határozza meg az elképzelt jövőjét magyar társainknak – Robicseknek, Teszlernek és Bartóknak –, ahogy nekem is. Ahogy, gyanítom, mindenkiét itt.

Amihez csak azt teszem hozzá: „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Ez a mi munkánk. Tudjuk, hogy nehéz lesz. „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Jó napot, pacák!