Becci Manson: Retusált fényképek, retusált életek

New York-i műhellyel rendelkező fotóretusőr voltam 2011 márciusáig. Mi amolyan sápadt, szürke lények vagyunk. Sötét, ablaktalan szobákban bújunk meg, és általában kerüljük a napfényt. A sovány modelekből még soványabbat csinálunk, a tökéletes bőrből még tökéletesebbet, a lehetetlenből lehetségeset, állandóan kritizálnak minket a sajtóban, de vannak közöttünk valóban tehetséges művészek sok éves tapasztalattal és igazi érzékkel a képek és a fényképezés iránt.

2011. március 11-én otthonról néztem én is, ahogyan mindenki más a világban, hogy hogyan alakulnak Japánban a tragikus események. Nem sokkal ezután egy szervezet, akikhez önkéntesként én is tartozom, az "All Hands Volunteers" már a helyszínen volt, és napokon belül munkába állt a kármentésben. Tudtam -- több száz más önkéntessel együtt -- hogy nem ülhetünk otthon ölbe tett kézzel, így elhatároztam, hogy csatlakozunk hozzájuk három hétre.

Május 13-án eljutottam Ōfunato városába. Ez egy kis halászváros Iwate megyében, kb. 50,000 lakossal -- ez volt az egyik, amit elsőként elértek a hullámok. A feljegyzések szerint hullámok elérték a 24 métert, és 3.6 km-t tett meg a szárazföld belsejében. Gondolhatják, mennyire elpusztította a várost.

Hordalékot szedtünk a csatornákból és az árkokból. Iskolákat takarítottunk. Iszaptól tisztítottunk meg és lomtalanítottunk otthonokat, előkészítve az újjáépítésre és a visszaköltözésre. Büdös, bomló haltetemek tonnáit takarítottuk el a helyi halfeldolgozóból. Mocskosak lettünk, de örömmel csináltuk.

Az önkéntesek és a helybéliek ehhez hasonló dolgokat találtak heteken keresztül. Fényképeket találtak, fényképalbumokat, fényképezőgépeket és SD kártyákat. És mindenki ugyanazt tette: összegyűjtötte és átadta őket megőrzésre különféle helyeken az egyes városok környékén.

Addig föl sem fogtam, hogy ezeknek a fényképeknek milyen nagy részük van abban a személyes veszteségben, amit az emberek éreznek. Ahogyan futottak a hullámok elől, hogy mentsék életüket, mindenüket, amijük csak volt, valóban mindenüket ott kellett hagyniuk.

Az első hét végén, amit ott töltöttem, a város egyik menekültközpontjában segítettem. Segítettem takarítani az "onsen"-t, a közösségi fürdőt, az óriási méretű fürdőkádakat. Épp ez is egy olyan hely volt a városban, ahol a menekültközpont gyűjtötte a fényképeket. Itt adták be az emberek a fotókat, és az egyik nap azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy segítsek elkezdeni a megtisztításukat.

Megható volt és megindító, és mindig azt hallottam korábban, hogy próbáljam feltalálni magam, de ha ez meg nem történik, ugyan fel nem találom. Ahogy átnéztem a képeket, volt néhány amely száz évnél régebbi lehetett, és voltak olyanok, amelyek még mindig a kidolgozó labor tasakjában voltak, nem tudtam másképp nézni rájuk, csak egy retusőr szemével, hogy eltűntethetném az a szakadást vagy kijavíthatnám azt a karcolást. És ismertem emberek százait, akik szintén meg tudnák csinálni ugyanezt. Így ezen az estén felugrottam a Facebook-ra és megkérdeztem néhányukat, és reggelre annyi választ kaptam és azok annyira pozitívak voltak, hogy tudtam már, hogy csinálni kell. Elkezdtünk hát fotókat retusálni.

Ez volt a legelső. Nem volt nagyon megrongálódva, de azt az elszíneződést a lány arcán, amit a víz okozott, nagyon finoman és pontosan kellett kijavítani. Máskülönben a kislány soha többet nem hasonlított volna arra a bizonyos kislányra, és ez alighanem ugyanolyan nagy baj lett volna, mint maga az, hogy megrongálódott a kép. (Taps)

Ahogy az idő haladt, egyre több fotó érkezett, hála Istennek, és több retusőrre volt szükségünk, így újra felmentem a Facebook-ra és a Linkedln-re, és 5 napon belül 12 országból 80 ember jelentkezett, hogy segítsen. Két héten belül 150-en voltak, akik csatlakozni akartak. Júliusra kiterjesztettük Japánban a működésünket Rikuzentaka egy szomszédos városára, a tőle északra fekvő Yamadára. Hetente egyszer felállítottuk szkennerünket az ideiglenesen létrehozott fotótárban, ahol az emberek visszakaphatták képeiket. Sok idős asszony még egyáltalán nem látott korábban szkennert, de ahogy megtalálták elveszett képeiket, 10 percen belül már át is adták nekünk, hogy beszkenneltessék, feltöltessék őket egy felhő szerverre, hogy azután valahol, a Föld másik oldalán, letöltse egy vadidegen, egy "gaijin", és elkezdje a helyrehozni.

Hogy mennyi időbe tellett, amíg visszakapják, az persze egészen más történet, és nyilvánvalóan a rongálódás mértékétől függött. Lehet, hogy egy óra múlva, lehet, hogy hetek múlva. Lehet, hogy hónapok teltek el. Ezen a felvételen a kimonót jórészt kézzel kellett megrajzolni vagy összeilleszteni, a színeket és a részleteket azokból a részekből összeszedve, amiket a víz nem rongált meg. Nagyon időígényes volt.

Az összes fénykép, amit megrongált a víz, ami elmerült a sós vízben, belepték a baktériumok a szennyvízben és néha még az olaj is, ezek mindegyike idővel még tovább rongálódott volna, így a kézi tisztítás jelentős részét tette ki a projektnek. Nem tudtuk retusálni a képeket, amíg meg nem tisztították és szárították őket.

Szerencsénk volt a kézi tisztítókkal. Volt egy nagyszerű helyi asszony, aki irányított minket. Nagyon könnyű tovább rontani a megrongálódott fényképek állapotán. Ahogyan a csoportvezetőm, Wynne mondta egyszer, ez olyan dolog, mint a tetoválás. Nem szabad elrontani.

Az a hölgy, aki ezeket a fotókat hozta, szerencsés volt, ami a képeket illeti. Ő maga kezdte el tisztogatni, de abbahagyta, amikor észrevette, hogy csak tovább ront a helyzeten. Voltak neki másodpéldányai is. Máskülönben az olyan területeket, mint a férje és az ő arca teljes képtelenség lett volna kijavítani, de így össze tudtunk rakni belőlük egy jó fotót, és újra megcsinálni az egész képet.

Amikor ez a hölgy megkapta a fényképeket tőlünk, megosztotta a történetének egy darabkáját velünk. A fényképeit a férje munkatársai találták meg a helyi tűzoltóságon, a törmelék között, messze attól a helytől, ahol valaha az otthonuk állt, és felismerték. A cunami napján épp az ő dolga lett volna hogy megbizonyosodjék róla, hogy a cunami kapuk zárva vannak. Mennie kellett a víz felé, amikor megszólaltak a szirénák. A két kisfia -- nem is annyira kicsik már -- szóval a két fiú iskolában volt éppen, két különböző iskolában. Egyiküket elragadta a víz. Egy hetébe tellett az asszonynak, mire megtalálta mindannyiukat és megtudta, hogy életben vannak.

Pont azon a napon volt a kisebbik fiú 14. születésnapja, amikor átadtam neki a képeket. Hogy ő visszaadhatta azokat a képeket a fiának, tökéletes ajándék volt, valami, amit újra megnézhetett a gyerek, valami, amire emlékezett korábbról, amit még nem sebzett meg az a bizonyos márciusi nap, ami az életében mindent, de mindent megváltoztatott vagy lerombolt.

A Japánban eltöltött hat hónap után 1,100 önkéntes került kapcsolatba az All Hands-hez, akik közül több százan segítettek megtisztítani a 135,000-nél is több fényképet, a nagy többségük -- (Taps)-- a nagy többségük megtalálta újra az otthonát, ez lényeges. Több, mint 500 önkéntes szerte a világból segített abban, hogy 90 családnak visszaadjunk több száz fotót tökéletesen helyreállítva és retusálva. Ez alatt az idő alatt felszerelésekre és anyagokra -- jórészt tintapatronra -- nem költöttünk többet ténylegesen, mint kb. ezer dollárt,

Fotózunk állandóan. A fénykép emlékeztet valakire vagy valamire, egy helyre, egy kapcsolatra, egy szeretett lényre. Ezek mind a mi emlékeink, a mi történeteink, a legutolsó dolog, amit felkapnánk, és a legelső, amiért visszamennénk, hogy megkeressük. Ez az egész projekt erről szólt, emberi mivoltunk apró darabjainak helyreállításáról, ezeknek a kötelékeknek a visszaadásáról.

Amikor egy ehhez hasonló fotót vissza tudunk juttatni valakinek, az nagy változást hoz azoknak az embereknek az életében, akik megkapják.

A projekt a retusőrök életét is nagyban megváltoztatta. Néhányukat hozzákapcsolta valami magasabb rendűhöz az által, hogy törlesztettek valamit, a tehetségüket valami egészen másra használták, mint a sovány modellek és a tökéletes bőr.

Az egyik e-mail felolvasásával zárom, amit egyikőjüktől, Cindy-től kaptam, azon a napon, amikor hat hónap után végre visszatértem Japánból.

"Amíg dolgoztam, nem tudtam másra gondolni, mint azokra az emberekre és történetekre, amiket a képek jelentettek. Különösen egy fénykép érintett meg -- különböző életkorú nők, nagymamától egyészen aprócska lányig, egy kisbabát fognak körül -- mert az én családomról is függ egy hasonló kép a falunkon: nagymamám, édesanyám, én magam, és az újszülött kislányom. Mindenütt a világon, minden korban, alapvetően ugyanazok a dolgok fontosak számunkra, hát nem?" Köszönöm. (Taps) (Taps)